Azt hiszem, beszélhetnénk arról sokat, ki tartja a fejét többször oly férfiasan a homokban. Ki tud jobban eltűnni. Nem férne bele száz sösmösbe.

A kérdések, amiket feltett nem is érdekelték az embereket. A kisembereknek nem volt hozzá közük. Mit tehetnénk mi? – tárták szét a kezüket, a nagyok, akiken pedig múlott majdnem minden, azok szántszándékkal fordítottak hátat.

Első dolguk volt megkeresni a gyereket. A kislányt, akit az anyja vidéken elrejtett. Akkor ő még nem tudta, hogy sterillé tették a kísérletek, sok gyereket szeretett volna, és a kislányt is örömmel elfogadta, mintha az övé lett volna, úgy szerette.

Élősködők voltunk, kiszipolyoztunk mindent, megmérgeztük, és visszaadtuk. Az ember fájt a Földnek, de tűrte, mint ahogy minden anya tűri a gyermek csínytevéseit, megbocsát neki bármit is tesz, és mikor a poronty felnő már semmit sem tehet , hiszen erősebb lett , épp csak a szeretet, a hála hiányzik belőle.

Üljön át máshová? Még feltűnést keltene, tűrt tovább, aztán hirtelen ötlettől vezérelve úgy tett, mint aki nagyon fázik. Elterelésként a kezét lehelgette, majd a sálját kezdte felhúzni az orrához.

És ahogy telt az idő, a Föld egyre nehezebben vett levegőt. Olyan volt, mintha egy egyre csak sűrűsödő, szürke légbuborékban lebegne, amit folyamatosan szennyeznek a fekete füsttű kémények, az autókból kiáramló fehér ködpamacsok, az emberek háborúinak a robbantásai.

Nem csak az embereknek voltak problémái, Földanya is érezte, hogy nem tud egyforma figyelmet szentelni a légkörnek, a vulkánoknak, s a mélyében zajló folyamatoknak. Időnként érzékelte a forró köpeny anyaga alól érkező üzeneteket.

Krémer úr nem tudott megbirkózni a helyzettel, s miután egy fia daru, annyi se jött szeptember végéig, többet nem ment ki a nádashoz. Egy ideig reménykedve nézett fel , ha a szobalány bejött, talán azt várta híreket hoz számára, mert meghagyta Nekeressnek, hogy menjen ki minden nap a nádashoz.

A disznók aznap a távol-keleti konyha szerinti édes-savanyú-keserű-csípős moslékot szürcsölhettek a favályújukból a ház mögötti, fedett disznóólkerítésben. Voltak abban még: savanyúuborka-végek, kesernyés kerékrépa-szeletek (tarlórépa), valamint igen csípős paprikamag és -torzsa.

Már nagyon várták a tavaszt, de az itt a hegyekben mindig későn jött el. Munkája továbbra se akadt, de még tartott a munkanélküli segélye. Igyekezett magát hasznossá tenni, minden házimunkát ő végzett, kivéve a főzést.

Arcáról patakokban folyt az izzadság, mikor lihegve felébredt, s mikor felült észrevette, hogy az alatta lévő pokrócot teljesen eláztatta. Családjáról álmodott, arról, hogy ők direkt rakták ki ide, ez lett a büntetése, ami miatt szófogadatlan volt.

Általános hangulatváltozás történt a világban. A gyerekek tömeges pusztulása felett érzett kétségbeesés és a találgatás helyét átvette a „rohadék, hálátlan kis szemetek” iránti gőgös sértettség, illetve a szomorúság amiatt, hogy a felnőttek nem tudnak felmutatni egy egészséges, boldog családot, pedig erre készültek egész életükben.

Volt valami, nem is a szavai értelmében, hanem a hangjában, valami végzetes, valami iszonyatos, amitől Kajla megborzongott.

A fejére rögzített pántot letépte és dühösen a sarokba dobta. Jól esett volna sírnia, kiadni magából csalódottságát, de erre már régóta képtelen volt.

Néhány kővel, hóval és jéggel beborított hegymászó-holttest jelzi csak, hogy az elemekkel és a borzasztó magassággal mit sem törődve az emberiség képviselői ide is felmerészkedtek, csak hát… Sírhelyüket fejfa híján jégcsákány vagy jégcsákány-nyél jelzi csak. Van akiét az sem: összekuporodva, évek óta jégbe fagyva gubbasztanak haláluk pillanatába dermedve, megközelíthetetlenül, ki tudja, talán az idők végezetéig.

Jelige: Gilgames

Egy nő az anyósülésen

Az Öregtől tudott arról is, amikor még úgymond igen nehéz élet volt itt. Pedig mikor ő idekerült, még járt vonat is a gödör szélétől úgy négylépésnyire futó síneken.

Az emberiség eszét már nem csak arra használta, hogy mindennapjait túlélhesse, hanem elkényelmesedett és ráért arra, hogy díszpárnaként heverésszen a modern civilizáció franciaágyában.

Hirtelen tompa fájdalmat és valamilyen furcsa, tapadó nedvességet érzett egész testén. Felemelte az ütéstől kissé kótyagos fejét és eltelt néhány másodperc, mire megfejtette, miért nem halad tovább. A szél egy hatalmas tölgyfának repítette.

Teca néni gyorsan meg is ragadta a saját poharát és egy húzásra megitta a tartalmát, hátha enyhíti a bizsergő lámpalázat. „Tessék megnyugodni” mosolygott a műsorvezető, „csak úgy kell csinálni, mintha ezek itt se lennének” és fejével az egyik körülöttük mozgó kamera irányába bökött. Az öregasszonynak csak még jobban fokozta az idegességét, ahogy belepillantott a kamera fekete tekintetébe.