Visszaérve a robot pontosan 120 centiméterrel gördült arrébb, hogy Travis beállhasson a helyére. Mindent kiválogatott és regisztrált, amit csak lehetett, a munkadarabokat olyan precizitással téve az adagolótálcába, hogy az már készen állt a következő munkafázisra.

Harc a felszínnel. Fél lábával maga mellett áll. Mozdulatlan. Éreznie kell a víz mozgását, közel kell hajolnia, hogy áthatolhasson a megtévesztő felszínen. Megdermed. Madár a vízben, a hal elúszott.

A robbanás után egy pillanatra mintha elvesztette volna az eszméletét. A légnyomás elrepítette, de nem ez okozta a tudatvesztést. Sokkal inkább a váratlan.

Saját kezemmel bontottam el a házat, ahol felnőttem. Már nincs rá szükségem. Mindenki így tett körülöttem. Dőltek a kerítések, omlottak a falak.

Szemfüles madár volt, mert pillanatok alatt felfedezte az üres padlást, mint ideális fészekrakó helyet és diadalmasan beköltözött, fittyet hányva minden antagonisztikus ellentétnek. Hát nem mondom, hogy kimerítette az eszményi albérlő fogalmát.

Megölelem anyát, és közben belefúrom fejemet a kabátjába. Érzem rajta az enyhe cigiszagot, ami a kocsiban ragadt rá. Apu ugyanis dohányzik. Mindig megígéri, hogy majd leszokik, de pár hétnél tovább sosem bírja ki, hogy ne gyújtson rá. Azt szokta mondani: ,,Ezt a sok baromságot, ami ebben a világban van, nem lehet ép ésszel kibírni.”

Nevettek, de mindkettőjük nevetésébe vegyült valami új, elfojtott disszonancia. A metróvonalaknak hála a fizikai távolságok leküzdhetőek, de a társadalmiak…

Mert ilyen az ember. A saját kényelmével törődik. A szélhez és vízhez hasonló megújuló források erejét lebecsüli, s ehelyett korlátlanul pazarolja a nem megújuló, véges készleteket. Kizsákmányolja a természetet; kérdezés nélkül veszi el azt, amiről úgy hiszi, szüksége van rá.

A telep fölött az ég gyakran sötét a rendszeres szeméttelep-részek lángjaitól és azok füstjétől. Az itt élők nap mint nap kapcsolatba kerülnek a termelődő gázokkal, metánnal, a kidobott anyagokkal. Már a hajnali órákban elkezdenek kutatni a fémek, elektronikai alkatrészek, műanyagok és gumi után, és eladják őket.

Igazad van, bébi! A boldogságot nem adják ingyen! Meg kell dolgoznunk érte. Cselekedni kell! Ez a mi egyetlen esélyünk. Nem tegnap, nem holnap – ma! Versenyt futva az idővel. Ez egy dinamikus csapat, amely a legjobbakból áll. A szakma krémje vagyunk. Meg tudjuk csinálni. Rajtunk múlik. Nem az emberiségen, és nem is a kibaszott Greenpeace-en.

A szobában egyre mélyebb és valamiért hangosabb a sötétség. Így érzem és kész. Az ördög felém néz, csattog a szemfogával. Ő tart itt minket, már világos.

Amíg az öreg élt, és betöltötte a ház, az udvar és a hegy minden zugát, amíg a szem ellát, nem volt dolgom vaddisznóval, őzzel, nyúllal. Nem volt dolog a vadhússal.

Hiába újságolta nekem, hogy mennyire új és mennyire kényelmes, én még mindig a szekéren jobban érzem magamat, amikor a finom fenyvesi levegő átjárja frissen pödrött bajuszomat. Nem kell nékem se levegőkondi, se semmi!

Az évszak nem állt meg, nem várt, s nem lett lomhább sem, meleg arcának érintésétől nyúlfiak láttak napvilágot, kicsiny őzgidák botladoztak sutaanyjuk után, megérkeztek a szarvasborjak, és apró madárfiókák bújtak elő foltos héjú tojásbölcsőikből.

Hallottam már elfásult, rémtörténeteken élő öregektől, hogy mindenféle katasztrófa közeleg, hogy majd így bosszulja meg a természet, hogy már az erdőben is szmog van. Nem hittem nekik.

Beomlott a pincém, gyere át. Együtt mentek le a rozoga lépcsőn, lent, mintha földrengés lett volna, a padló feltúrva, tárgyak félig földdel fedve. Félix kézzel seperte félre a földtúrást, talán vakond invázió van, szólt. Az más halmokat rak, hallotta a szomszéd válaszát.

Az égen átúszó felhő nem csupán a napot mosdatta fel, de a vén Jakabnak is letörölte homlokáról a haragot. Lecsípett egy szép, napos oldalán feltűnően rozsdásodó forma, fehéres sárga szemet, és botjától megszabadított kezével megemelte a csüggeteg fejet: felhívta a férfit ismét a lejtőre.

Mikor az ifjú vezér kissé úrrá lett fájdalmán és kábultságán körbenézett. Az erdő közepén, egy évszázados fenyő tövében feküdt puha moha, és szúrós áfonya ölelésében. Ahogy beleszívott a kora reggeli friss levegőbe, a szokásos gyanta és fanyar talajillat mellett valami ismeretlen, és meglehetősen idegen illatot érzett.

Amíg a csöbörben egyre gyűlt a langyos, gőzölgő tej, és mindkét egerésző cirmos szelíd törleszkedéssel kérte a maga részét belőle, ő arra gondolt, hogy az újságban valójában minden a gyűlöletről és fájdalomról szólt.
Hogy minden jóslat egybevág a világvége eljöveteléhez, hogy ránk szakad az ég, hogy összeomlik a naprendszer.
Hogy félni kéne.
De ő nem félt.

Mostantól kezdve máskor is kijárt verebekre lőni. Nem tudni, miért, talán másoktól hallotta, de úgy tekintette őket, mint kártevő, ártalmas lényeket, amelyeket el kell pusztítani. A zöld-sárga, elegáns kis cinkéket soha nem próbálta célba venni, a folyton gugúkkoló gerléket sem. A fecskék még csak eszébe sem jutottak.