Egy reggel arra ébredtem, hogy ez nem mehet így tovább. A súlyom pont a magasságomnak megfelelő, vérnyomásom rendben, a vércukorszintemről nem is beszélve (még a terheléses is!). A fizikai terheléseket egyre jobban bírom (a múltkor is felszaladtam a 10-re). Tennem kell valamit! Elhatároztam, hogy életmódot váltok. Holnaptól fogva szigorú „nem sportolásba” fogok. Az új életmód jegyében másnap nem ugrottam ki korán reggel frissen az ágyból, hogy tornázzak tíz percet, hanem szépen a másik oldalamra fordultam és szunyókáltam még egy kicsit.

Szeretném, ha lenne egy olyan barátom (nem pasim, hanem barátom) aki néha eljönne hozzám és körülnézve nálam azt mondaná: Ná-né Juli csöpög a csapod! És megszerelné, meg azt mondaná, hogy nem kell vírustalanítani a géped, meg beletenni a hangot ? Meg: nahát leszakadt a fogasod! Hozok kalapácsot és felteszem. Megragasztaná linóleum szélét, kicserélné, a nem tudom mit!

A napokban szert tettem egy vadiúj hűtőszekrényre. A helyzetet némileg árnyékolja, hogy a vásárlás kor kihívásainak megfelelően interneten keresztül történt. Emlékszem „régen” ez úgy volt, hogy a dolgozó elment egy erre a célra specializálódott üzletbe és megvásárolta az kiválasztott hűtőszekrényt.

Az éjszaka nem tudtam aludni. Talán a nagy meleg vagy sűrűsödő gondjaim okán csak forgolódtam az ágyban. Végül kedvenc gondűzésemhez folyamodtam. Bekapcsoltam a tévét.

Jó lenne ha az élet olyan lenne, mint egy szappanopera, amit éjszaka a néztem a tévében:

Vagy jó két hónapja egy vásárlás során a sors a kezembe vezérelt egy csomag makarónit, és túrós – paradicsomos tészták éteri képe jelent meg előttem. Eddig OK! De a makarónit adottságai révén (hosszú és egyenes) nagyon nehéz elhelyezni a konyhaszekrényben. Felállítani nem tudom, laposan meg mindenhol útban van. Na, mindegy. Addig, amíg nem bontottam fel még hagyján, csak néha esett a nyakamba, na de felbontás után! Egy szép napon kifordult, a polc szélén megbillent és a makarónik végtelen lassúsággal, egyesével elkezdtek lefelé hullani a konyha közepére.

2020. március. Néhány külföldi diáklány elhatározta, hogy pár napra szétnéz a nagyvilágban. Konkrétabban hazánkban, még konkrétabban a fővárosban. A látnivalókat Buda mutatja, a szállásról Pest gondoskodik. Budáról már hallottak, de Pestet nem még nem ismerik. A programból majdnem kifelejtették a gulyást, meg a csirkepaprikást. Igen, és a csodálatos Halászlének nevezett kulináris élvezetet. Ezt még gyorsan pótolták. Lázas készülődés után végre elindultak. A készülődést maguk mögött hagyták, a lázról viszont megfeledkeztek.

Már több mint hatvan éve, hogy kimondták a boldogitó igent. Kapcsolatuk ritka kincs, olyan, mint a fehér holló. Nemrég, azonban az idős pár nyugalmát megzavarta egy látszólag jelentéktelen dolog. A mama épp fonalat gombolyított, a papa dohányzott miközben türelmetlenül lapozgatta az újságot. – Hol a szemüvegem? -méltatlankodott. Az előbb még itt volt az asztalon! Így nem tudok olvasni! Siketsége miatt a mama ebből semmit nem hallott. A papa erre belekiabált a fülébe. – Hol a szemüvegem? Az asszony megvonta a vállát és folytatta a gombolyítást.

Az ember ahogyan idősödik, úgy törnek fel lelkéből az egyes emlékek, mint tiszta forrásvíz a természetben. Előbb csak csörgedezik, aztán egyre jobban gyorsul, mélyül, szélesedik, akár óriási folyammá is dagadhat. Talán minden ember számára a legszebb dolog visszaemlékezni a gyermekkorok karácsonyaira. Akkoriban hatalmas telek voltak, szakadt a sűrű hó, melyet a szél hamarosan hófúvásokká gyúrt össze.

Amikor eljön a tél, mintha az égvilágon minden álomra szenderülne, olyan a körülöttünk lévő világ. A fák és bokrok levetik nappali színes ruhájukat, és felöltik egyszerűbb hálóköntöseiket, leterítik maguk köré fehér paplanjaikat, mely letakarja a színes legelőket, réteket, kopárrá válik minden. De néha, ha a nap kisüt, olyan, mintha hirtelen Tündérországban lennénk, szikrázik minden, a fákon a zúzmara, így mint megannyi angyalsereg sorakoznak az utak mentén.

Mindig csak egy dologra koncentrálni! – szajkózom magamban, pedig hej, be nehéz is ez a manapság zajló hektikus világban! És különösen nekünk, nőknek. Mert ugyebár elindul az ember leánya mondjuk a konyhából a fürdőbe, hogy visszahozza a mosogatószert (t.i. az jól oldja a ruhafoltot), de közben látja, hogy ki kéne teríteni az ott ázó ruhát. Na hamar megejti. Fél szemmel a polcon porosodó kencére sandít, amit hetekkel ezelőtt az arcára szánt. Be jó lenne felkenni!

A Covid-19 vírussal kapcsolatban megjenenésétől kezdve egészen mostanáig rengeteg kérdés merül fel folyamatosan, és bár egyre többet tudunk meg róla, sok még a bizonytalan pont. Egyvalamiben azonban mindenki egyetért: a pandémia immár a történelmünk része, és fontos tapasztalatokkal szolgál nem csak az utókornak, hanem mindazoknak, akik átélték, akik a korona tanúi voltak. Sokat tanulhattunk önmagunkról, a társadalmunkról és arról, miként viszonyulunk a változásokhoz.

Mélyen Tisztelt Kollégák! Azt hiszem nyugodtan állíthatom, az itt jelenlevők közül mindenki jól ismeri kiváló elődünk, Edmund Segenberg, a gondolati tartalmak felcserélhetőségére vonatkozó idevágó híres kísérletét. Ez a szakmai konzekvenciákon túlmenően nemkülönben felvetette a pszichológusok felelősségét is, hiszen a kísérlet során világosan kiderült, tulajdonképpen bárki bármit gondolhat és fordítva.

El kell vigyem Mircikét vidékre, olyan kicsi és soványka, a városi levegő határozottan nem tesz jót az egészségének–úgyhogy fölszáll

Még nem.                                    Ráér.                               Hova siessen?

A fene kel még fel a testmeleg ágyból. A feneke, no meg az egész valója a legjobb, ha még pihen. Ha egy kicsit még ottmarasztalja, ahová az elmúlt éjjel lehuppasztotta a pihe-puha paplan közé.

(…) 6 óra 22 perc. 6 óra 34 perc… Szinte prűd módon tekergette az aranyozott percmutatót… Mintha valami meglepetésszerűen-komplikált belső következetességnek engedelmeskedne.

– Még nem mondtad meg a neved, szivi – susmorgott cérnavékony hangján, a férfi elnyúlt fülcimpáját morzsolgatva.

Asztalomnál ülve vártam az ihletet.

Nem jött, pedig tudtam, valahol itt lehet.

Ahogy gondolkodtam, behunytam a szemem

s akkor egy férfi hang megszólalt mellettem:

– Látom, hogy verselgetsz  – mondta hallgatagon.

Úgy néz ki, ezen is túl vagyunk. Kissé megtépve, de még nem betépve, szétzilálva, lelombozva. Győztünk, mint mindig. Ahogy szoktunk. Zűrösebb a világ Mohácsnál, még Muhinál is, de nekünk valóságos sikersztori. Mifelénk úgy mondják, még egy ilyen győzelem és jaj nekünk. Megint mi mondtuk meg a tutit és a spanyolviaszt is sikerült újra alkotnunk. Mégis maradt egy kisebb kupi. Jó lesz leltárt csinálni.

A lelkiismeret-furdalás és a vad vágy harcából mindig az utóbbi kerül ki győztesen, nincs mit tenni. Legalábbis Zoltán ezzel nyugtatta magát, mikor a bőröndjébe pakolt. A zoknikat profin összehajtogatta – nem is értette azokat az amatőröket, akik gombóccá gyűrték –, úgyszintén az alsókat is, alig foglaltak helyet. A háromnapos konferenciára elég a három pár zokni, a három alsónadrág, a három trikó, a pizsama, a neszesszer, a három plusz egy (a pót, az esetleges foltbalesetek kiküszöbölésére) ing, a két öltöny, az egy pár bőrcipő.

A nyári szünetekben, megunván a büdös és meleg városi levegőt, gyakran meglátogattam Lacit, a legkedvesebb barátomat, aki egy tőlünk nem túl távoli faluban lakott a szüleivel. Csak buszra kellett szállnom és egy jó félórás zötykölődés után már ott is voltam.

Bencsik „továbbszolgáló” szakaszvezető irányításával végre mi is bevonultunk a politikai foglalkozásra. Langyos szombat délelőtt volt, a reggelit már elfeledtette velünk a legénységi étkezdétől idáig tartó laza lépésgyakorlat meg a szokásos menetdal („Jártunk lent a kéklő Duna partján…”), és úgy véltük, ebédig jó lesz békésen, senkitől sem háborgatva, elüldögélni egy teremben.