Tanulnom kéne még ezt a szerpentines utat feléd a megvezetett várakozásban.  

A hozzáértő szem csápjait  láthatatlanná teszi a fény, a világegyetem tágul, ha belefújok egy légballonba, amiben mindennek megvan a maga helye, mint a magzatnak az anyaméhben

Azokban a hetekben az Úr nagyon magányos volt és mérges.  Hiába imádkoztam hozzá, továbbkattintott, mint egy reklámot, ami nem érdekli.

Az idő játékgép,
majd elfogy a zseton, leáll a szerkezet,
új lakók jönnek, módosulhat az énkép,

Úgy élünk, mint az indiánok, fészektől tollhullásig.

Az emlékezés függőkertjében 
visszhangzik a madárének, 
vonatfütty díszíti a reggel hangjait,
láthatatlan falak cserélnek helyet a gondolatban.

Elkövető az áldozat. Magával
piperetükrében ma szembenézett. 
Fagyott nő, a kiégett égnek háttal.
A tökéletes bűntény egy idézet.

Két énem vív háborút. Egyik félholt, vérszagú. Másik hitehagyott, elmebajos.  De csak egyik lehet a győztes. Vajon az ördöggel esketnek meg? 

sarkcsillag az orvosi
szén ízű éjben

Életerős csecsemők  koszlott kórházteremben. Szülni fogok. A gyerek már befordult, a vajúdást várom, nem vajúdok.

csak úszni, úszni az örök vízen, tengert képzelni a folyók helyébe

Ne nyugtalankodj, lábujjhegyen jár a fény.
Ezerkilencszázkilencvenkettőben senki sem hitte,
hogy A vendégszerető avagy Szinbád Marienbadban
lesz az utolsó versköteted,
az igazi utolsóhoz kellett még laza huszonnyolc év utazás,
vergődés, rulettezés, amikor a lélegeztetőgép mögül
egy ismeretlen ismerős halkan a füledbe súgta:
„Rien ne va plus.”

Felkelek, a szünetnek vége,  asztalomhoz ülök, laptopom felnyitom, csak a képernyő világít.  Véget ér a kitartott idő.

Borulj virágba, arany őszbe.

ó, ingatag inga árnya:
tükör-reflex rezonálja
…
a sistergés fél-homálya
behajol az ingoványba
…

a lemetszett képkeret
ablakszélnyi lélegzet

most esetleges a nesz:

a levitáló csipesz
harapni készül
a wayang-játékos
titokzatos-okos
lényege rétegül-

Ő

magába épülő
finomszemcsés jelenléte
világítást kebelez be

a tégla-rések intim fokozata
12 létrafok titkos ritmu(mu)sa

Debreczeni György 

Káván ülök, utakról álmodom, te messze jársz, nekem muszáj, bolond, maradnom, a kútnak más őre nincs.

Az illúzió változik, a valóság ugyanaz marad. Nem Dánia a börtön. Én vagyok magam.

A teremtés ösztön. Ó, néma nullpont, mellőzött origó, mégiscsak szerettél valahol valakit.

Virít a felhők között a foltnyi vér, ívlámpák szórnak hajadra lomha fényt.