A remény használt persely
a felszentelt, vadonatúj templomban,
ahol a hívek a falak lebontására
gyűjtenek minden áldott vasárnap.

van még valami más is, mint a betonkemény föld,
amit feltörni lehetetlen, mint az elveszített tekintet,
ami eltűnt, és immáron nem jöhet vissza soha többé.

Megkapta boldog régi éned
E most kimúló, múló évet
Melyben 12 hónapig

Mint egy főbérlő ott lakott:
Éned mint hal vagy boldog lélek

Anyám hol

mint akit szárny emel,

hol hanyattfeküdt házfal,

váltogatja kékjét. Zsírját sírva szívja fel az este.

Minél kitartóbban nézzük a semmit,
annál inkább megvilágosodik
létünk értelme

egyetlen tévút van: hinni,
hogy belenézhetek a tükörbe.
és egyetlen téboly: ha nem nézhetek bele sohasem.

Szemközt az irodaház
ablakait tisztították az alpinisták.
Az ég ibolyántúli fényben izzott.

Arcomhoz nyomja nedves arcát az ég
A hideg csípőjét tapogatom
Homlokom mögött esik az eső
Ziháló erdők zuhannak mellém

Vakmerő és tudatlan
Az, aki átölel.
Hozzám még magam
Sem engedem közel.

És boldogok, kik meddők, de tudják, hogy
egyszer méhüknek gyümölcse lesz. Boldogok,
akik véreznek, mert sebük begyógyíttatik.
Boldogok, akik fáznak és félnek, mert a bárány
érettük kocog végig a befagyott tengeren.
És boldogok, akik várnak. Talán ők
mind közt a legboldogabbak. Mert
akit várnak, végül megjelenik.

Szavakkal felcserélni a látványt legalábbis szemfényvesztés.
Fényből vetített fehér szavak kavarogtak a talpunk alatt.

Ferenc pápa, miközben körberajongják,
a radikálisoknak túl kevés, a konzervatívaknak túl sok,
mindig csak a gond van vele, mindig eleven, nem lehet
beskatulyázni, pedig annyi pompás skatulyánk van előre
gyártva papírból, fából, bélelve, béleletlen, illő lenne már
belepasszolni valamelyikbe.

Az Irodalmi Jelen szerkesztősége Böszörményi Zoltán, Gömöri György és Varga Melinda versével búcsúzik Makkai Ádámtól, a lap főmunkatársától, a kétszeres Kossuth-díjas magyar költőtől, műfordítótól. A versek a költő nyolcvanadik születésnapjára íródtak.

„Itt Isten sem fizet kártérítést,
hanem összevissza mocskolja a kátrányos eget!”

„ha szemben állnék a tengerrel
nem érdekelne mi van mögöttem
néznék az alábukó horizontra
nem lenne jelen se múlt
hagynám cserezze bőröm a sós szél”

„Üres a tér.
Sóhajoktól fülledt a levegő.
Egy sötét tollú, álarcos ragadozó madár
karmaiban vergődik a délután.”

Az Irodalmi Jelen Kántor Zsolt versével búcsúzik Juhász Ferenctől.

„hópor pereg minden mozdulat nyomán,
szitál, majd betemet a csípős-idegen jég”.

„Az anyag túl engedetlen,
a tér túl nyirkos, a szemhéj mögött pörög a pornó.”

„Elképzeled, mialatt simogat,
lenyalja lánykelyhek mézétől nedves ujjaid.
S bár édesebb bort nőcsóknál ritkán kóstol ajkad,
erős phallosza nélkül gyermeteg játék sikolyod.”