A szem élettelen, a tekintet valódi. Igazi
oroszlán bújik a kőoroszlánhoz, végtelen
képek tűnnek át
a sötétségben tapogatózó ember szobrán.

Képzeletem ismétli a véletleneket.
Nevem meztelen combomon csorog.

Piros hajó setét vizen:
szétmállott időkből izen

Kínai kétsorosaival búcsúzik az Irodalmi Jelen Csontos Jánostól.

Mert a szabadság szép szerető, és
nincs más boldogság, csak a teste.

Ne nézz kegyetlen tükörbe,
A démonok kijátszanak,
Hamis képük pereg körbe

Más dimenzióba
kiürült szívvel, elmével léptem át,
s azóta ott szobrozok a seholban.

Szétpukkadt vízhólyag az ég,
hófehér tenyerén
naptükörtojás,
gomolygó ködfátyolcafatok,
ma is elmarad a havazás,
az álom fehér gyolcsot
sző körém.

a legtöbb esetben őszintének látszom.
két szem, amiből egy fekete szarka
kilopta a tekintetet, most már övé, csőrével őrzi.

A távolság köztünk,
mint giccses üveggolyó
kiszínezi a valóságot,
benne apró tárgyak, flitterek
és dobókocka idő.

az író, aki nem provokál, olyan

mint az ivartalan here!

Szilárdságod igazolás lesz az érkezőknek,
fölemelkedve évszázadok alatt uralni kezded
a lépteket, a biztonságot vesztő tájakat,
ahol egymást már kiabálva sem hallják
nehezedő levegővételek közt az emberek,
és észre sem veszik majd, milyen kitartón
felügyeled értük a szabadító enyészetet.

A remény használt persely
a felszentelt, vadonatúj templomban,
ahol a hívek a falak lebontására
gyűjtenek minden áldott vasárnap.

van még valami más is, mint a betonkemény föld,
amit feltörni lehetetlen, mint az elveszített tekintet,
ami eltűnt, és immáron nem jöhet vissza soha többé.

Megkapta boldog régi éned
E most kimúló, múló évet
Melyben 12 hónapig

Mint egy főbérlő ott lakott:
Éned mint hal vagy boldog lélek

Anyám hol

mint akit szárny emel,

hol hanyattfeküdt házfal,

váltogatja kékjét. Zsírját sírva szívja fel az este.

Minél kitartóbban nézzük a semmit,
annál inkább megvilágosodik
létünk értelme

egyetlen tévút van: hinni,
hogy belenézhetek a tükörbe.
és egyetlen téboly: ha nem nézhetek bele sohasem.

Szemközt az irodaház
ablakait tisztították az alpinisták.
Az ég ibolyántúli fényben izzott.

Arcomhoz nyomja nedves arcát az ég
A hideg csípőjét tapogatom
Homlokom mögött esik az eső
Ziháló erdők zuhannak mellém

Vakmerő és tudatlan
Az, aki átölel.
Hozzám még magam
Sem engedem közel.

És boldogok, kik meddők, de tudják, hogy
egyszer méhüknek gyümölcse lesz. Boldogok,
akik véreznek, mert sebük begyógyíttatik.
Boldogok, akik fáznak és félnek, mert a bárány
érettük kocog végig a befagyott tengeren.
És boldogok, akik várnak. Talán ők
mind közt a legboldogabbak. Mert
akit várnak, végül megjelenik.