Az Irodalmi Jelen költészet napi összeállítása az elmúlt egy évben lapunkban publikált szerzők verseiből: Acsai Roland, Ayhan Gökhan, André Ferenc, Alexandru Petria, Áfra János, Ármos Lóránd, Bogdán László, Böszörményi Zoltán, Csehy Zoltán, Csobánka Zsuzsa, Csuhaj-Barna Rebeka, Dimény H. Árpád, Eszteró István, Filip Tamás, Géczi János, Horváth Eszter, Jász Attila, kabai lóránt, Laboda Róbert, Lackfi János, Láng Orsolya, Lőnhárt Melinda, Markó Béla, Kupihár Rebeka, Oláh András, Payer Imre, Papp-Für János, Pál Dániel Levente, Pethő Lorand, Petőcz András, Rónai-Balázs Zoltán, Sántha Attila, Simándi Ágnes, Ştefan Baghiu, Szőcs Géza, Turczi István, Turcsány Péter, Török Panka, Viola Szandra, Vesztergom Andrea Vörös István, Zudor János, Weiss Raoul.

A magyar költészet napjára, József Attila születésnapjára valami különlegessel szeretnénk kedveskedni olvasóinknak: az elmúlt egy évben lapunkban publikált versekből készült reprezentatív összeállítással.

Ahogy görgettem a honlapon, és visszaolvastam az egy év gazdag lírai termését, bevallom, nagy gondban voltam, hiszen mindegyik vers valamiért a szívemhez nőtt a szerkesztési munkafolyamat, a szerzőkkel való levelezés során. Minden publikáció másért volt öröm a számomra, és más okból nyerte el a tetszésem. Egyes versek az érzelmeimre, a lelkiállapotomra, pillanatnyi hangulatomra hatottak, míg más művek a gondolatiságuk, a metafizikai témájuk révén sodortak magukkal. Egy-egy verskép hónapok után is a fülemben csengett, hatást gyakorolva a saját alkotómunkámra is.

Néhány költeménytől ugyan kissé idegenkedtem az első olvasás után, kezdetben furcsák, szokatlanok voltak, többszöri befogadási kísérletet követően azonban meggyőztek költői erejükről, a kortárs líra újító szándékát, más költészeti irányvonalak kibontakozásának lehetőségét csillantva meg.

A szívemnek legkedvesebb versek mindközül mégis a fiatalabb, pályájuk elején járó költőké. Az új tehetségek felfedezése, a fiatalos lendület, a lelkes hozzáállás, a nyelv másként kezelése, az újító jelleg, az olykor világot megváltani vagy megváltoztatni akaró szándék az embert olyannyira lenyűgözi, hogy legszívesebben újból húszéves lenne. Egy-egy elsőre logikátlannak tűnő versből, zavarosabb költői képből kihámozni a poétikai szándékot a szerzővel közösen nem kis kihívás, és néha csak akkor lehetséges, ha teret adunk az ösztönszerűségnek, megtanuljuk nemcsak érteni, hanem érezni is a verset.

 Miközben olvastam a lírarovatban publikált költeményeket, azon kaptam magam, hogy egyes művek „beszélgetnek” egymással. Először érzéki csalódásnak véltem, hiszen nem megrendelésre, tematikus blokkok köré építkezve készültek, a kapcsolódás, az egymásra hangolódás puszta belemagyarázásnak tűnt. De aztán a lírai dialógusok tovább folytatódtak, meggyőzve, hogy véletlenül is egymásba fonódhatnak a művek, hiszen bizonyos habitusú költőket hasonló témák érdeklenek.

Az összeállítás első költeményei a versre, az irodalomra reflektálnak. Van-e ma még értelme a költészetnek, láthatja-e a vers a jövőt, a szavak mágikus ereje meghatározhatja-e a sorsunkat? Hol metafizikusan, hol húsbavágó iróniával, Homéroszra, Villonra, Baudelaire-re, Verlainre-re, Adyra, József Attilára is utalva az irodalom veszélyességéről, a literatúra provokatív szerepéről, a vers értelméről írnak a költők. A nehezebb, súlyosabb versképeket könnyed gondolatsor zárja, amelyből kiderül, milyen is a költészet az Égei-tengeren.

A metafizikus, elvont lírai vonal sem hiányzik összeállításunkból: ebben a szépségről, a semmiről, a szabadságról, mint szép szeretőről, a bennünk lakó árnyakról, a múltról, az álarcokról, a maszkokról, az énről, a természeti környezetről, az Istenről, az örök városról, Rómáról olvashatunk.

 A szerelem és a testpoétika központi és – megkockáztatom – talán legizgalmasabb szervezőeleme ennek a verstörténetnek a szem mögött pörgő pornóval, puha bőr körüli nyelvruhával, testtérképpel és szív-GPS-szel, amely mindig tévedhetetlen. Máskor meg városimpressziók ihlette versek, így Kolozsvár panorámája villan föl egyes költeményekből, de ugyanígy jelen vannak a magány, az elszigetelődés, a tragikus és kellemes gyerekkori élmények pillanatképei, örömteli hangulatokat idéző sorok, apró megfigyelésekből összerakott leheletfinom versek is. 

A közéleti téma migránsválsághoz, közel-keleti konfliktushoz, mindennapjaink rémtörténeteihez, terrorizmushoz kötődő szövegei összeállításunk legmeghökkentőbb darabjai. Átokbolygó, háború olajfoltos emlőn, a történelem egy sötét úszó test – felkavaró fogalmak, amelyeket a közelmúlt eseményei ihlettek.

Persze voltak olyan szerzők is, akik „nem akartak” bekapcsolódni e lírai párbeszédbe, s amolyan magányos farkasként elkülönültek a többi költeménytől. Műveik erejéből mindez nem vesz el semmit, majd egy másik összeállítás részeként őket is szóra bírjuk.

 

Varga Melinda

 

 

​

Arnold Böcklin (1827–1901) festménye 

 

BÖSZÖRMÉNYI ZOLTÁN 

A vers nem lett osztályharcos

 

(elment a vers nem lett osztályharcos

bejárta Párizst látta Ady Bandi                              

Moszkvában Puskint kutatta fel makrancos

arcára volt hirtelen kíváncsi                           

a szabadságot szerelmet kereste

míg fekete lett a nappal felette

ágyékot vágyat hangos emléket               

imádott vállán hordta a várost

vasláncot csörgetett talán enyémet

a sarkon fehér ajakkal megállott)

 

kiáltottad „eredj, légy osztályharcos!

a tömeggel együtt majd felszállsz!”

csak közben megszűntek az osztályok

én meg kikoptam az időből

sűrű ködben lopakodtam

hiábavalónak éreztem minden próbálkozásom

hidd el nem volt elég erős ökle a szónak 

 

a kenyeret azóta felették                         

a kását is megfőzték

a tej elfogyott

pedig tele vannak áruval a boltok

tele minden jóval

a fél világ mint egykoron

most is koplal

 

senki sem éhes a szóra

de kívánja a kimondhatatlant

a feltörő öröm ízét

a koriander illatát

a tüzet a lázadást

a pillanatot amikor nem kell

megalkudni senkivel és semmivel

és hazudni sem szükségszerű

 

ki önmagával szembesül 

tükörbe tekint?                                                                               

 

hazudik minden tükör

korcs időt szül a pillanat

vermeli a szót

holnapra is legyen

nyugalmas hely

hol kitelelhet

a nemlétező lélek

 

beszélj a semmiről

 

köddé foszlott az idővilág

aki kötélen táncol

áhítattal nézi a sűrű valóságot

táncol

lép(eget)

lépéseit tátott szájjal bámulja

a szakadék

s fellángolnak a kövek

ha félrenéz

 

beszélj a semmiről

 

csak szándék marad

a patakból a fűből

a délutánok hamvas bőréből

a kitapintható álomból

a szertehullt csodákból

a várakozás felfokozott öröméből

 

ma a fák közerkölcse kifogástalan

ma nem tüntetnek a kormány ellen

ma a háború vércséi vijjognak felettünk

s tömött sorokban vonul fel a félelem

az Akropolisz tetején még fehér zászló leng

Kína nagyon olcsón vette meg vágyainkat

a világbörzén most fillérekért kaphatók

 

vers

látod a jövőt?

 

minek is lettél volna osztályharcos

ha az elvetett szó kóc és csepű

hazugok pofonjától fáj az arcod

és képmutatók mosolya a derű

tudatod égboltján keserű felhők

úgy érzed most igazán minden eldől

s merev falakba az ész nem botolna

gyűlnének a fény kazlai az égen

ó nagybecsű hamutartó a lélek

 

(és megvádolnak mert nem voltál erős   

szerszámot ihletet lángot és hitet               

ebre hagytál kiáltoztál mint kitett

kire mennykövek hullnak és ledől)

 

vers

látod a jövőt?

 

tér ágyán fekszik a teremtő semmi az álom

ködbe veszett a sekély éj vére lobog ma elébed

és hínár ring benne erek mosolyán libeg hozzád

ezzel fűzd magad ódon egekhez emeld szemed énrám

bár elodázza a vágy minden kellékét tapad izmod

húrján értő félelem állj fel vélem a bércre

s képzeld hogy a ma erejét ismét magad éled

 

vers

látod a jövőd?

 

 

 

DIMÉNY H. ÁRPÁD

 

Adyde a csókod

 

emlékszem még a romlás illatára,

lépdel mögöttem búsan, fénytelen

az elhagyottak vakító hiánya.

s szerelmed, jaj, azt is elhiszem.

 

elhittem én már annyi hazugságot,

nyállal ragasztottad rám ál-hited,

férfitestemből boldogság szivárog,

kékesfehérje majdan megpihen.

 

magad köré vontad a nap délkörét,

követtelek csíkjain a vérnek,       

már nem kell régi csókjaimtól félned.

 

én csak dalolok a szépek szépiért,

míg büszke melled mögött a kegyetlen

az élet friss szelétől visszaretten. 

 

 

 

PETHŐ LORAND

 

Párizsban járt az ősz megint 

 

párizsban járt az ősz megint

de endrét nem találta

és engem sem ki ott feküdt

szent mihály útján a sárban

züm züm röpködtek fejemben

tréfás falevelek

etilbe mártott kis dalok

arról hogy találkozom veled

füstösen-furcsán-bíboran

feküdtem meztelen

szent mihály útján egyedül

kánikulában halk lombok alatt

itt járt itt járt

súgta valaki

majd kacagva

a szajnába szaladt

 

​

 

LÁNG ORSOLYA

A kör zegzugosítása  

         (párizsrekonstrukció)

 

Balra: köves utak, fák közé vezetnek.

Jobbra: köves utak, fák közé vezetnek.

 

Az uradalom körbejárható.

Látogatható, bár várrom a château.

 

Valaki átlovagolt előttünk a törékeny gallyak között.

Szétszóródott, elkallódott minden: 

patán burkolat, orrlikakban gomolypára,

egyenes derék az egyenes derékon.

A kompozíció poétikája.

 

Rigók a törzsek rovátkáiba ékelődve.

Mint egy gobelin hemzsegő

hernyóiban kirajzolódó szűzleány,

vagy maga a titok: unikornis.

 

Lásd, én már látom:

vaddisznót szaggatnak széjjel

tarka ebek túl a vizesárkon.

 

Nem is a terek.

Hanem, hogy szívem tüdővé változott,

és belélegezte a szabadságot,

a kötődés pedig mindeközben egyre leplezhetetlenebb.

 

                        *

 

Magam is csodálkozom fölényes mosolyomon.

Gyerekes trapp a kies futtatón.

Minden, ami szándékos – ormótlan és elnagyolt.

Csak a félrehallások érthetőek igazán,

a félreértésekből születnek lépések.

Toporog a szívem. Jó volna félreérteni.

 

Ez már a Gilles-völgye, ahol

súlyos kezek csüngenek esetlenül

vaskos fehér combokon kívül.

 

Az esendőség állandó felmutatása –

hogy azt a filigrán kis hálózatot,

azt a tévedésekből tökéletessé szövődött csodát,

ami a lelket tartja bennünk,

megóvjuk mindentől.

 

Bizalmába fogad a tökély, kifejti magát:

hibáin keresztül a szimmetriát.

A törzs nélküli királyfőkön csak csonk az orr,

de a szemek sarkában leheletnyi finom

legyezőívben szarkalábak,

a száj sarkában roppant félmosoly.

Vörös mezőn aranyvirágok,

a levelek tövében ezüstnyulak.

Mint egy kitűző, úgy különül el

tárgyától, amelyet önmagán visel

az ámulat.

 

Megfigyeléseid pontatlanok.

Összekaszabolod

az eléd terített finom anyagot.

Nem látod a mintát,

a séta rejtett nyitját.

Széthullt térképedet

összeölti majd az emlékezés

vagy a képzelet.

 

                        *

 

A föld alatti fényes birodalom – zenéből a falak.

Ott állsz, kitisztultan,

arra vágyva, hogy az űr betöltsön.

Egy hátad mögötti alibivel

szemmel tartom gyanútlan arcodat.

 

A lakatoktól súlyos híd előtt

egy férfi megcsókol egy fiút.

Az ólmos ég,

mint egyetlen, nagy sörét,

átüti kettejük szívét.

 

Állunk a fehér szavakon, és nem lesz szavas a cipőnk.

Ez a folyam is igazi, noha nem tudtuk, hogy létezhet ilyen.

Szavakkal felcserélni a látványt legalábbis szemfényvesztés.

Fényből vetített fehér szavak kavarogtak a talpunk alatt.

De ez mindenképpen lehetetlen.

 

                        *

 

Nyílnak-e még a jégvirágok a homlokzatok feliratán?

Csemegéznek-e még a rigók a festőszobor mellkasán?

Tartja-e magát a meleg szobánkban, mely most már a tiéd egészen?

Mozgólépcső fut bennem egész nap, hogy téged utolérjen.

 

                        *

 

Mert ott minden úgy volt, ahogy a létezés egyszerű öröme megkívánja.

Az utcákon emberek,

a tereken gyermekek,

a termekben szellemek,

a réteken fellegek árnya,

öregek tekintete az égen.

Behatolás a miniatúrákba.

 

A derengő székről tudom már: helyem hajnalodik az ablak alatt.

 

Napok – átlátszó rétegek.

A pikkelyekről éj pereg.

Mintha hidegvízben tisztálták volna ki.

Félek elfelejteni.

Ami elmúlt tőlem, térkép maradt,

összehajtogatva kabátom alatt.

 

A piros kör a város szívében:

Vous êtes ici. /vagy csak hiszi/

Ott: voltam.

Itt vagyok, c’est fini.

 

LŐNHÁRT MELINDA

Rózsaujjú hajnal

 

Tudod, a rózsaujjú Hajnal

is egy szajha,

de néha mégis rádtalál,
látja Párizst, és benne téged.

Kétélű kardvirág a július,
elgurult aranyalma a nyár.
Hány születés és hány halál,
amíg a szó, a sebészkés,
a kindzsál felszeletel,
szíven talál.

 

 

VESZTERGOM ANDREA

 

Az álomfogó

 

Álomfogó lebben a kilincsen,
az árnyak teste elnyúlt, úgy merül:
az alkonyra szederszínt terítsen
az éj, s lélegzik lustán, emberül.

Fény most ne legyen. Elég a bája:
játsszon a sötét, amint itt leül,
ne olvasszuk el, mert hátha fájna,
s a hiánya húzna kellemetlenül.

A hold még kifli. Pár nap és kalács,
s a láthatatlan felhő ráharap,
fodros testének szinte csak falás,
csalóka hold, de mindig vártalak.

Az árnyak még egyre kergetőznek,
szórakoztatóan szürreális,
lehetnek erdők, szép szemű őzek
és városok: Orléans vagy Párizs,

a Szajna partján mindig él az éj,
fruskák nevetnek, talán úgy öten,
hangjukból felfakad a szenvedély,
amint a vízbe kiáltják: zsötem,

s kacagva billegnek tovább várván,
a folyó vajon mit felel nekik,
mert szívükben, mint amolyan zárvány,
mindnek egy-egy titkos arc rejtezik.

A szél átkarol. Furcsa lendület,
mellyel a szürreálból átemel,
de meghagy minden villanást, tüzet,
és végre most mosollyal alszom el...

​

 

ALEXANDRU PETRIA versei RAOUL WEISS fordításában

provokálok, tehát vagyok

 

provokálnak, és provokálok,

amennyi provokáció, annyi levegő,

a hó nem hullhat mellém,

nem számolhatom hiába a réce csibéit és a konyakkortyokat,

s ha nő az iszony,

hemzsegésben a könyökömet sem vakarhatom szenvtelenül,

mint marslakó az angol királyné vacsorájánál,

amennyi provokáció, annyi levegő,

jegyezzétek meg jól:

az író, aki nem provokál, olyan,

mint az ivartalan here!  

 

VASILIJ BOGDANOV

 A költői verseny XIII. A vendég

 

 Alberto Caeiro súg a túlvilágról, és ismeretlen kéz fogta, láthatatlan toll jegyzi be Vaszilij Bogdanov szibériai füzetébe

 

1. A szerelmes pásztor homályos árnya

 

Vendég vagyok, akit nem várt senki,

szerelmes pásztor homályos árnya.

Ne faggassatok mostani alakomról.

Fénysugár vagy gömb vagyok? Olyan mindegy.

Se kezem nincs, hogy tollam foghassam,

sem szám, hogy bort igyak veletek.

Elértem a vágyott teljességet,

gondolatok vibrációjaként

kerenghetek a sötét éjszakában.

 

  

2. Annyi vagy, amennyi látszik belőled

           

                        egy régi dal visszhangja

 

Misztikus vagy,

mindenbe valami más jelentést látsz bele.

Mindennek rejtett értelmet tulajdonítasz.

Titkokat képzelsz mindenbe, amit meglátsz.

Mintha csak azért látnál mindent,

hogy valami mást láthass.

 

Az én szemem –

amíg volt szemem természetesen –,

csak látásra való volt,

s mindannak, amire ránéztem

nem volt semmi jelentése.

Láttam és rögtön meg is szerettem, amit láttam,

és azonnal el is felejtettem,

hiszen tudtam, valaminek lenni annyi,

mint nem lenni semminek,

nem jelenteni semmit.

Tudtam, valaminek lenni azt jelenti,

hogy nem lehetsz megmagyarázható,

se így, se úgy,

csak annyi vagy, amennyi látszik belőled.

 

 

3. Tükör vagyok, megmutatlak titeket, nem tévedhetek…

 

Mi látszik tehát belőletek, barátaim,

Tahitin, a fénylő szigeten,

ahol láthatatlanul is jelen vagyok életetekben,

és ahol, a költői falanszterben,

annyit emlegetitek balszerencsés mesteretek,

az árnyak honában bolyongó pásztort,

a soha nem is létezett nyájak őrizőjét.

Hízhatna a májam, annyit dicsértek,

persze ha lenne májam, de nincs.

Momentán egy gondolatoktól villódzó,

boldogtalan fénygombolyag vagyok,

de érzékellek titeket,

tükör vagyok közös életetekben,

és a tükör mindent megmutat,

nem tévedhet soha.

Boldogok vagytok a falanszterben,

és kiteljesíthetitek életművetek.

Már nem gátol semmi.

Írjatok és éljetek szabadon.

 

 

4. Mirandolina színháza

 

A legnagyobb élményt közös életetekben

Mirandolina színháza jelentette.

Én pisztolylövés-rövid életemben vidéken éltem,

az Isten háta mögött,

nem voltam színházban soha.

Néhány vándortársulat előadását csodálhattam,

cirkuszi porondon. Ez volt minden.

Kissé úgy voltam ezzel, mint az arab bölcs,

aki Arisztotelészt fordítva találkozott a színházzal,

és nem értette.

Nem is érthette, hiszen az ő korában,

kultúrájában ismeretlen volt a színház.

Nem tudta, mi az.

A Mirandolina maorikkal előadott

Antigonéja megdöbbentett,

Lear királya elborzasztott,

a Fösvényen jókat derültem,

elméláztam Rómeó és Júlia halálán,

s elhatároztam, ha még engedi erőm,

amely most, fénysugárként ide-oda lobbanva is

végtelennek tűnik, drámát fogok írni,

illetőleg súgni fogom neked, drága António,

és te mintegy transzban írod le majd.

Drámám címe A felfedező lesz,

és Magellánról fog szólni,

aki körülhajózta a földet.

Mindez misztikusnak tűnhet, de nem az.

Nem is háborodtam meg, árnyéklétemben.

Tudhatjátok, hogy halálom után hosszú évekkel

még írtam verseket,

illetve Fernando írta le, neki súgtam.

Mivel már ő is itt van velem,

Antóniónak súgok. Döntésem végleges.

Tejve báróját arra kérem,

járjon közbe a drága Mirandolinánál,

és mutassátok be majd A felfedezőt,

a Tahitin lévő görög színházakra emlékeztető,

minden égtáj felé nyitott, kör alakú színpadotokon.

Ennyit akarok még nincs-életemben.

 

 

5. A Mérhetetlen Vének

 

Megkíséreltem lejutni a föld alá,

rejtelmes birodalmukba,

de valami már

az alászállás pillanatában visszariasztott,

egy olyan érzés,

amelynek létezéséről

árnyéklétemben már meg is feledkeztem,

az ismeretlentől való rettegés,

az egyre növekvő félelem.

Pedig tudtam, nem vagyok veszélyben,

nem árthatnak nekem

ott, ahol jelenleg én tartózkodom,

nincsen hatalmuk,

jelenlétem nem is érzékelhetik,

számukra én nem látszom,

tehát nem létezek.

És mégis,

az egyre nyomasztóbb félelem

erősebb volt, mint a kíváncsiság,

és visszafordultam.

Érdekes, környezetetekben

ez a rugóként összeszorító félelem elillant,

mintha nem is létezett volna soha.

Ez minden jel szerint

az alkimista ősömtől örökölt

és Ricardónak ajándékozott, fekete

varázstükör hatása lehetett,

melynek védőhálója megvéd titeket.

A Mérhetetlen Vének gondolatai

nem hatolhatnak át,

nem befolyásolhatnak titeket,

nem vagytok veszélyben,

élhettek, írhattok nyugodtan, testvéreim.

De a Hold Arca nevű bálványt

ne látogassátok többé!

Érdekes, a tükör ott is védett.

Véletlenül Lídia zsebében rejtőzött,

amikor először láthattátok

a bálvány fölött láthatóvá váló,

repdeső, szárnyas polipokat,

és ők is láthattak természetesen titeket,

és mély álmot bocsátottak rátok,

amelyből, ha nincs Lídiánál a tükör,

bizonyára nem lett volna felébredés.

De a tükör megvédett.

És meg is fog védeni,

éppen ezért tanácsolom,

ne látogassátok a bálványt,

hagyjátok a véneket,

éljék a maguk titokzatos,

számotokra amúgy is fölfoghatatlan életét,

s inkább a költészet végtelen hatalma

nyűgözzön le.

Ezért, és csakis ezért érdemes élni!

                         

 

6. Ők féljenek!

               Vaszilij Bogdanovnak

 

Leírtam valamikor a nyájat őrizve

a nem is létező nyájat,

hogy zúdulnak a lovasok a síkon,

feltartóztathatatlanul zúdulnak

a szirtcsúcson álló vár felé.

A vár zárt – idéztem valakitől,

valamilyen szövegből?

De már nem emlékszem, kitől, honnan.

Csak a szabadság érzésére emlékszem,

amit a minden égtáj felé nyitott síkság keltett bennem,

a síkság, amelyen zúdultak előre a lovasok,

megállíthatatlanul robogtak.

Most, Szibéria végtelen síkságán és rengetegeiben,

melyek fölött fénygombolyagként pörögtem,

újra eltöltött ez az érzés,

a szabadság érzése,

a szabad terek mámorító távlatai.

Mondtam is rögtön,

a beidegződések, igen: a vár zárt,

csak tudnám, kitől idéztem akkor.

Hát nem mindegy?

Itt amúgy sem volt semmifajta vár,

miért is lett volna?

És lovasok sem zúdultak előre, gyorsított galoppban,

csak lehajtott fejű, rabruhás alakok vánszorogtak

Szibéria végtelen terében,

és valahol, a földalatti járatokban

ott állottak ugrásra készen a rájuk várakozó démonok.

Egy szögesdróttal bekerített,

barakkokkal zsúfolt hely felé igyekeztek,

és akkor rájöttem, nemcsak a vár zárt –

a büntetőtábor is,

és ők ide vannak bezárva,

innen hajtják ki reggel őket,

irtsák a rengeteget,

törjék a parlagot.

S ide hajtják vissza őket este.

Ha szemeim lettek volna, megtelhettek volna könnyel,

de nem voltam szemeim,

csak gondolatok izzó gömbje voltam.

S onnan tudtam, hogy mégis a hajdani,

valaha szerelmes pásztorlényem

folytatódása vagyok valamiképpen,

hogy a gondolataim egy irányba mutattak,

és elöntött a szánalommal keveredő düh.

Mindig tudtam, hogy rosszul van berendezve a világ,

és lázadni kell az alattvalóit lágerekbe záró,

üldöző, meggyilkoló zsarnoki hatalom ellen,

mindenképpen lázadni kell,

még akkor is, ha esélyeink egyenlők a nullával.

Más megoldás nincs!

A szitává lőttek helyére mások állnak,

de egyszer elfogy a lőszer,

a katonák egymás ellen fordítják fegyvereiket,

vagy ellenük.

Mi többen vagyunk, ezt ne felejtsétek el soha.

Ők féljenek!

 

 

7. Sírfelirat a légbe

 

Vendéglétünk merő gyötrelem,

együtt suhanunk át az életen.

Mögöttünk görögnek álmatag

a végtelen ó-k, az orosz szavak.

 

 

 

KABAI LÓRÁNT

 

motyogás, hajnal

 

álmomban börtönbe kerültem,

pedig mit sem követtem el,

csak zárult a nehéz ajtó mögöttem,

bent voltam — és bár nem volt rossz,

mégsem éreztem jól magam,

érdeklődtem a tőlem szokott bambasággal,

ugyan mikor is engednek ki,

ha már ok nélkül hoztak be,

s mire válasz jött volna, felébredtem.

 

álmomban szemét voltam,

mert írtam valamit, és megjelent,

valaki, noha semmi oka nem volt rá,

magára vette — mintha nem az irodalom

veszélyességéről beszélnék annyit.

 

álmomban voltam.

 

 

 

MARKÓ BÉLA

 

Költészet az Égei-tengeren

 

Ahogy a tenger évmilliók óta

ismétel egyetlen történetet,

s szétmorzsol közben sok-sok életet,

őrli kitartón, a partra kihordja,

 

mintha apró betűkre törne szét

egy részletet a végtelen eposzból,

mert kiköpi, amibe belekóstol,

s mi eddig volt, csupáncsak törmelék,

 

eltűntek mind, kagylók, csigák meg rákok,

szirének, Kirké, küklopszok, phaiákok,

és elmúlt már az otthon, Ithaka,

 

hűséges asszony, áruló vagy hérosz

homokká lett mind, de a vak Homérosz

világa él: hullámzó éjszaka.

 

​

 

VÖRÖS ISTVÁN

Szép

 

A semmi szép. Az anyag ronda.

A lélek szép. A szépség ronda.

A világ egyetlen szülőcsatornából

bújt elő. Nem a semmiből,

hanem a rajta átvezető alagúton

a semmi túloldaláról.

Mint egy homokóra nyaka.

De bármilyen szűk, egyszerre

pottyan rajta át a minden.

Nem mérhető az időn kívüli idő,

nem tudjuk, meddig tart az útja

a mindennek a semmin át,

nem tudjuk, honnan indult

minden, de biztos, hogy nem

sehonnan, mert az már az út

volt. És nem tudjuk, hová

érkezett meg, csak azt, hogy mi

is itt vagyunk. Ha egyáltalán

megérkezett, és nem tapadt

föl belőle valamennyi

a  semmire, mint konyhai

lefolyócső falához a zsír,

morzsák, rizsszemek,

egy-egy galaxisnyi idő.

A semmi van. Az anyag elveszett.

A lélek ránk erőszakolja magát.

Pedig csak csupa gond vele.

Halálfélelem. Önismeret.

Szorongás a szépségtől.

Az anyag megtalálása,

mint egy elveszett gyűrűé.

Egy maroknyi fémes

mag. A semmi fiai.

 

ÁRMOS LÓRÁND

Lélegzésnyi

 

Leszívni mélyen, teli tüdőre.

Mindig melletted fedezem fel,

hogy a szabadság friss levegő,

de te csak hétvégente lélegzel.

 

Nem kérek kávét, ne főzz ebédet,

a vacsorával ne várj meg este;

mert a szabadság szép szerető, és

nincs más boldogság, csak a teste.

 

Valami igazi, nagy kaland kéne!

Jöhetne már az igazi élet!

Hol maradnak szép szavaid, ha

vége a mellébeszélésnek?

 

Lehetne pár jó nap legalább.

De egy óra is elég lenne:

egy lélegzésnyi szabad álom

bármiről, de ne legyél benne.

 

​

  Kővári Attila festménye

ÁFRA JÁNOS

A fa születése

 

Húzódj vissza a sötétségbe,

a porladó állatok és gyűrt arcú emberek

elszámolt mindennapjaiból, a vad villogástól.

Előled a napot varangyok takarják el,

gázokat eregetve masszává oldódnak fönt,

de te sodródj zajtalan, csendülj a mélyég övén,

és csak a sárkány égette utakra lépj.

Mozdulataid karctalan hangok rajzolják,

a megszokás csábításainak ne add át magad.

Ismerd meg múltad burjánzó árnyait,

és befelé tekintve fedezd fel az árnyalatokat,

melyeket a fényes időkben észre sem vettél.

A gyümölcsöskert óriása vakvezetőd

és mestered lesz, vállad fogva tart és enged,

hátad mögül irányít. Nem érhetsz hozzá,

csak bízhatsz benne. Egy ujjal eltüntethetnéd,

de ha uralkodsz magadon, felszabadíthatod,

miután a kígyólombokhoz ért veled.

Ott már nem óv meg a harapások záporától

sem ő, sem bizalmad, sem saját lendületed.

Gyorsaságod örök körforgást gerjeszt,

míg a mérgek szét nem vetik mellkasod.

Fogadd el, ahogy feketül, ami összetart,

mert az elbizakodottakat magukhoz szorítják,

bekebelezik az indázó testek. Ha nem mozdulsz,

békét nyersz köztük, hagyd szétáradni

a beléd oldott feketeséget. Az erjedésben

ébredsz, lassulva érkezel az érzések legvégéhez.

Nem gyógyulsz fel, az út tüze szabadít meg,

s minden, mi volt, lenyugszik szenesedve,

ahogy a szárnyas testek közti légáramlás elül.

Jön a pihenés, a belőled támadt fehér por-

réteg alatt, hét pokoli éjszaka és hét tiszta éjjel,

miután sáskavihar porolja le rólad

a világos hamuréteget, szabaddá téve

kitisztult érzékeid. Fokozódó látásod

láthatatlanná lassítja mozgásod, és talajt nyersz,

amibe aztán vörös gyökereid eresztheted.

Szilárdságod igazolás lesz az érkezőknek,

fölemelkedve évszázadok alatt uralni kezded

a lépteket, a biztonságot vesztő tájakat,

ahol egymást már kiabálva sem hallják

nehezedő levegővételek közt az emberek,

és észre sem veszik majd, milyen kitartón

felügyeled értük a szabadító enyészetet.

 

SIMÁNDI ÁGNES

egyedül a fáknak

 

magamra formáltalak

volna mint az időt

az eltűnőben lévő

délutánt

 

iskolásként mikor hátrébb

löktek a sorban tudtam

hogy egyedül a fáknak

 

szavazok bizalmat

tavaszi rügyeik jogán

 

VIOLA SZANDRA

Tájból a vers

 

Fekete vaj a levegő,

szétkenve a tájon a jelen,

a Nagy Kutya épp csak kiszagolja

a csillagképeket,

alig ragyognak.

A sötétség befogja

a világosságot,

a ma a holnapot,

a Földcentrifugában,

fényszennyezés.

 

Az összes holnapból ma lesz,

idegpályákon halad visszafelé az idő,

egy nagy Rák az emlékezet.

Nem is tudom már,

a tájból lesz a vers,

vagy versből a táj.

 

​

 

TŐZSÉR ÁRPÁD

Hóharang          

            Variáció Gottfried Benn-motívumokra

 

A szoba furcsán perceg:

kocka alakú óra,

mintha éppen lejárna,

macska lép így hóra.

 

Osonnak ősfák között

lemúrok, kísértetek.

Ez itt földkori éjfél,

rémképet lát a beteg.

 

Idegen kiterjedés a

téli ablakon túl:

az Én az égre kötve

hóharang hangján kondul.

 

LACKFI JÁNOS

A sajtóérzékeny pápa-paradigma

 

Lehet-e egy pápa olyan ember, mint a többi?

És hogyan legyen olyan? Hiszen ott a nagy pucc

meg a felhajtás egyetlen fehér ruhás emberke

miatt, templomőrök, pápamobil, svájci gárda,

nyári rezidencia, helikopterek, műgyűjtemény,

az egész hóbelevanc, plusz a padlótól plafonig

telifestett Sixtusi kápolna Michelangelo pucér

Krisztusával, akire fürdőgatyót húzatott

egy korábbi őszentsége. Csak a villanyszámla

mekkora összegre rúghat, és a jól fekvő, központi

ingatlanok Rómában, az átlagember bezzeg tudná

mire költeni a lóvét, limuzin, jacht, pezsgő , szivar

meg szuper macák, igaz, jobb, ha hallgat, mert az

asszonynak nagy a szája, ki győzi azt ideggel...

Na de a frászkarikát se érdekelné a pápa,

ha rágózna, szotyit köpködne az utcán,

susogóban járna, dobozból inná a sört

a diszkóban, rappelne egy tehetségkutatóban,

a Szent Péter téren csövezne egy lakókocsiban,

két spangli közt végiggördeszkázna az oszlopcsarnokon,

a lóvét meg szétosztotta volna a röntgenkapunál

sorban álló turisták között. Erre jön egy másféle

pápa, tele  vannak vele a lapok, mert nagycsütörtökön

börtöntöltelékek lábát mossa, széket ad a hosszú

órák óta őrködő svájci gárdista alá, és elbeszélget vele,

csak úgy, spontán beül a személyzeti misére kertészek

meg konyhás nénik közé, magához engedi a gyerekeket,

de nemcsak egy-egy kamukép vagy futó áldás erejéig,

a szoknyájához bújnak, és a trónján ücsörögnek,

személyesen felveszi a telefont egy csóringer vidéki

plébánosnak, és mikor az illető egy kifogástalan állapotú,

öreg, fehér,  Renault 4-essel akarja megajándékozni,

először rákérdez, nem marad-e akkor autó nélkül

a plébi, majd köszönettel elfogadja az adományt,

és másnap már sofőr nélkül, az ódon járgányon

közlekedik. Rajong a fociért, meghívja kedvenc

argentin csapatát, a San Lorenzót. Megcsókolja

a bőrbeteget, akitől mind undorodnánk. Pápamobilján

elviszi egy körre a down-szindrómás fiatalembert.

Hitre bátorítja a melegeket és elváltakat. Telefonon

felhívja a megerőszakolt nőt. Kiszökik éjszaka,

hogy ételt vigyen a hajléktalanoknak.

Jótékony célra elárverezi a Harley Davidsonját,

ami dupla menőség, egyrészt mert ezek szerint

volt neki, másrészt mert ettől fogva egy keményfiú

a pápa mociján viríthat. Megölelgeti az ateista

uruguayi elnököt, és arcon puszilja nagy ellenlábasát,

az argentin miniszterelnöknőt.

Elítéli a szíriai háborút, szót emel az esőerdőkért,

menekültek befogadására buzdít, szelfizget a tömegben,

pedig a biztonság őrei ilyenkor egész biztosan

milliméteresre nyírt hajukat tépik. Cikázik, minden

áldott nap van egy új ötlete, mindenkinél előrébb jár

egy lépéssel. És ha mindez csupán marketingfogás,

kérdezik a szkeptikusok, hiszen minden rendhagyó

akcióról fotók, cikkek járják be a világot, annyi

talán az egész, hogy a Vatikán végre észre tért, és

gerillamarketinggel akarja feljavítani az emberektől

elidegenedett egyház pedofil-ügyek miatt megtépázott

imidzsét? Bizony, ha megkaparjuk látványos

kijelentéseit, mögöttük a szokásos katkó tanítást

találjuk, se többet, se kevesebbet, a melegek

keressék csak Istent, aki őket is szereti, de ettől még

sem a melegházasságot, sem a szexualitást nem

szentesíti őszentsége, és ugyanígy semmi elmozdulás

a házasság felbonthatatlansága terén vagy a

cölibátust, női papságot és egyebeket illetően,

amit ádázul számon kérne minden rendes szabadelvű

azon az egyházon, melytől amúgy nem győz elhatárolódni.

Nem tudhatjuk, a kamerák látószögén kívül

mennyi hasonló cseles és vagány kalandra

képes még a pápa, Jézusról is az áll az Evangéliumban,

hogy ha minden tettét, mondását, gyógyítását

feljegyeznék, a világ minden könyve kevés lenne hozzá.

Igen ám, mondják a roppant éberek, de azzal,

hogy Ferenc kopott cipőjében fogadta a megválasztása

utáni gratulációkat, és nem vette fel az ilyenkor

előírásos bíbor sarut, mintegy kilépett Jézus vérének

megszentelő köréből. A szimbolikus aranykereszt

helyett viselt vaskereszt is az uralkodói, földi helytartónak

járó hatalom elutasítását jelzi. És ahol Isten embere

nem veszi át az uralmat, ott támad a Sátán, jaj nekünk,

jaj az Anyaszentegyháznak, ha egy ilyen reflektorfényben

fürdő bulvárceleb szítja a melegek és elváltak önérzetét,

és úgy bátorítja a migránsokat, hogy nem is ismeri

valójában a helyzetet! Ferenc pápa, miközben körberajongják,

a radikálisoknak túl kevés, a konzervatívaknak túl sok,

mindig csak a gond van vele, mindig eleven, nem lehet

beskatulyázni, pedig annyi pompás skatulyánk van előre

gyártva papírból, fából, bélelve, béleletlen, illő lenne már

belepasszolni valamelyikbe. Emlékeztet nagyon Valakire,

akit folyton szemrehányásokkal nyaggattak, anyád és rokonaid

itt várnak rád, te meg papolsz, Uram, szólj a testvéremre,

segítsen a házimunkában, Uram, add, hogy mi ülhessünk

majd az égben jobbodon és balodon, Uram, az nem lehet,

hogy téged keresztre feszítsenek, gondolkodj már, Uram,

ki viseli ezt a kemény beszédet, Uram, mi ez a langyos beszéd,

keményítenél már be, Uram, nem kéne rohadó síroknak

nevezni a hatalmasokat, Uram, nem kéne

meghunyászkodni előttük, szedd már elő a kardot,

és csapj oda nekik, Uram, nem vonulhatsz be szamárcsikón,

amikor ott a limuzin, Uram, nem hozhatsz kardot és tüzet,

mikor puha kenyeret várunk, és nem szaporíthatsz kenyeret

csak úgy, mert rontod a pékek üzletét, Uram, úgy szeretnénk

megmondani neked, milyen legyél, és ehelyett caplathatunk

a nyomodban, ámulva, háborogva, zavartan, és közben

hogy lángol a szívünk, elképesztő, hogy lángol!

 

​

 

ZUDOR JÁNOS

Itt

 

Itt minden összemosódik,

mint az aszfalt, és minden

homályos, mint  becsinált,

 

homályos kín az egész,

mint mondjuk az egyszeregy,

nincs kettőzött győztes, nincs

macskaremény, sem tojás,

 

minden út Rómába vezet,

itt nincs vesztett remény, se szeretet,

itt csak ferdepofájúak vannak,

és nincs nikkelezett szemmérték...

 

Itt Isten sem fizet kártérítést,

hanem összevissza mocskolja a kátrányos eget!

 

​

 

CSEHY ZOLTÁN

Zárkózzunk be

 

Zárkózzunk be a szagba, vagy a szemhéjak

mögé? Nem tudom,

hogy kell aprólékosat képzelni,

egyre felületesebb vagyok a szemhéjlezárásban, szaglásban,

aztán meg úgyis kezdeni kell valamit, és

nem egy mondatra gondolok, sokkal inkább a puszta

ott levésre: mintáink azért vannak,

de a körülmények! Az anyag túl engedetlen,

a tér túl nyirkos, a szemhéj mögött pörög a pornó.

 

OLÁH ANDRÁS

minden gyanú felett

 

tested térképén vakon is tájékozódom

ismerem a titkos ösvényeket

a suttogások helyét

részeg örömöd forrását

a mámor rám zúduló cseppjeinek ízét

ahogy a vágy fölissza testemet

s bár egyszer elárultalak

itt vagyok melletted újra

minden gyanú felett…

 

​

 Bartholomeus Spranger (1546–1611) festménye

 

PÁL DÁNIEL LEVENTE

Puha álmok jöttek, meséljem hogyan?

 

Elmeséljem, mi volt az álmom,

mit álmodtam tegnap éjszaka?

 

Szemed fényes puhasága

bontott s vont feléd.

 

Elmeséljem, mi volt az álmom?

 

Széthajtottad szemhéjad lapjait,

az onnan felreppenő bogár

szemem bogarához telepedett,

álmos, lassú bájjal átrágta magát

gyanakvásom sötét betűin.

 

Hogy mit álmodtam tegnap éjszaka?

 

Tekinteted vetkőztetett –

puha szavak gyűltek két szemedbe,

halkan sírdogáltál vállamra hajtott lelkiismerettel.

 

Engedted, hmm, hogy tekintetem

mire besötétedik, meztelen találjon –

hogy nem szülhetett anya,

se nappal, se éjszaka –

s ha többet nem szóltam,

puha bőröd körül

nyelvem lett ruhád,

gyolcs szemérmed elé hangtalan vonod,

ahogy fény körül libbenő bogárhad

falja a fényt, míg le nem kapcsolod.

 

ACSAI ROLAND

Negyvenegy hiszekegy

                            Juditnak

 

Hiszek egy évben, legalább egyben,
A negyvenegyben.

 

Hiszek egy névben, a legszebben,
Amíg kiejtem.

 

Hiszek egy sorsban, mi írjuk, ketten,
Egy az egyben.

 

Hiszek a reggel csinált szendvicsedben,
Egyre éhesebben.

 

És nem hiszek már a nélküledben,
Csak a veledben.

 

És nem hihetek a kegyetlenben,
Csak a kegyben.

 

Hiszek egy szóban, hiszek a percben,
Az időtlenben.

 

Hiszek egy álomban, mert felébredtem,
Hiszek a sebben,

 

És abban, ami sebezhetetlen,
Benned és bennem.

 

Hiszek egy útban, a szív-GPS-ben –
Tévedhetetlen.

 

​

 

SZŐCS GÉZA

A százéves Winnetou, avagy indiántemető a sötét Sétatéren

 

Barátaim! Ott, ahol a

Szamos, Maros, Oklahoma

találkozik éjjelente:

ott, ahol a három folyó

összeér,

s mégsincs oda

nagyon messze Kaposvár:

ott lakom.

 

Én ott lakom a

Szamosnál.

 

Pálinkámat megkapom a

csaposnál.

Hideg szél fúj, jólesne a

pálinka,

Isten áldja érte, drága

Bálintka.

 

Hej, a mai napon

esküvőmet tartom,

itt, a Fellegvár alatt, a

téli Szamos-parton.

 

Menyegző a temetőben

szülinapomon!

 

Szamos-part és Róka-koma,

Arizona, Oklahoma,

tüzes víz és görögtűz,

szülinapi rock-lakoma.

 

ȘTEFAN BAGHIU versei ANDRÉ FERENC fordításában

 

Valami kémia

(a meredek vers)

 

Mondhatni, kétbalkezesek apró dolgai közt élek,

saját apró dolgaim közt,

 

nem könyvekben és nem zenében,

néha épp bánatban és unalomban,

olyan világban, ahol drone ritmusok árasztják

el a zsúfolt teraszokat.

 

Már nem tudom, ki mondta, de némiképp igaza volt,

hogy az élet lenyűgöző, bármi is legyen,

 

főleg, miután láttam Lioret

nagy port kavaró darabját,

a szenvedésről szóló projektjével.

 

Nem a tablettás éjszakák közelében, gyenge a szívem

és veszélyesek a drogok a magamfajtákra,

 

nem a boldogság közelében,

talán néha úgy, ahogy a vágy

hallatja szavát régi barátok és naiv kamasz lányok közt,

 

a szerelemben, amelyik másnap lelépett,

és amíg szedte össze ruháit, nem találta, hogyan távozzon,

 

a szerelemben, amit legyűr a kor

és az elegancia hiánya.

 

Szerelemben, mint a filmeken,

szigorú mozgáskorlátozással és szélesvászonnal,

 

amelyik elkapná még a bulit a ház hátsó felében, beleférne

az euforikus és a gyengéd szórakozás is,

 

testközeli táncokkal, beleférnének a rendezésbe

az elcsábított arcok és ölelések a kemény jelenetekkel együtt.

 

Mindez eszembe juthatna biciklizés közben,

este, a teraszfényes csatorna partján,

és elkapna a nosztalgia,

 

ideális pillanat volna egy rövid visszatérésre a valóságba,

egy jó pillanat, hogy a rövid és tartalmas életre gondoljak,

 

“ne félj visszaemlékezni”, ne félj, Adi,

emlékezni, hogy mit csináltál, amikor gyakran eszedbe jut,

 

és azt mondod, hogy ez a végeérhetetlen forgatókönyv része,

amit valahol az állomás mögött rendeztek,

kiszámított vágással.

 

Bűntudattal teli perceken mész keresztül, mert másképp nincs, ahogy rájöjj,

milyen nagy titok rejtőzik az életedben. Egy titok túl a magányon – ami

egy nagyon jó önmegismerési forma – túl az elszórt

találkákon és líceum akácfái alatti sietős szerelmeken,

túl a csoporttársak bizonytalan barátságán.

 

Az életed olyan, mint egy panoráma Kolozsvár felett,

ahonnan látszik a bank üveg székháza,

 

és a folyó, amit oly gyakran figyelünk:

tökéletes környezet jövőbeli tervekhez és elcseszett lehetőségekhez,

 

ideális pillanat, hogy eldúdoljunk egy rövid darabot a First light-ból,

ami szétlocsolja a fájdalmat az egész testedbe – hagyd! –,

a folyó könnyű ringatózása és az emlékeid

egy rövid láz perceibe csorognak.

 

Szerettem volna későig maradni,

hogy kitágítsam az érzékeim, de csak kínos voltam és felajzott.

 

Létezik egy kapcsolat a szív és az agy között,

és nem tudom, ma este melyiket mérgeztem meg jobban.

Van valami a nyirokban, ebben a törékeny,

de a nap többi részében erős testben,

 

“tulajdonképpen mit is akarsz?” kérdezte aztán, és

az ablak előtt ledobta blúzát,

a fényben olyan kimerültnek látszott,

túlexponált arca banálisnak tűnt, ott vettem észre,

és gondoltam arra, hogy ez a nyomorult élet

még hosszú is néha, túl hosszú ez nekünk.

Mert mi nem szerettünk, csak muszájból,

míg agresszív dub ritmusok szóltak,

mert nem hazudtunk magunknak,

pedig néha igazán kellett volna. Emlékszem,

egyeseknek egy egész életbe telik megérteni, hogy az igaz szerelem

megegyezés arról, hogy ha egyedül vagyunk,

gondolhatunk egymásra,

és ettől megnyugszunk.

 

Van, mégis, egy utolsó kérdésem,

valami kémia,

ami meg tudná oldani, hogy

ez az egész boldogság

honnan jött egyszer és maradt itt végül,

de már nem jut eszembe.

​

 

RÓNAI-BALÁZS ZOLTÁN

A nemigráns

 

én fel nem szállok erre az idegenszívű buszra
inkább megyek gyalog, a magyar lábamon,
és viszem ezt a nehéz, neve-sincs-már-mit
a magyar hátamon, a magyar hátamon

az átírtat, amit szégyellni kell, azt viszem,
és sosem jutok el Londonba, mert messzi, messzi
Ferihegy gyalog, felszáll közben nélkülem, elmegy
a nyomor turbulenciáin át a repcsi

engem tehát ne várjatok odaát, akik nem is
vártatok, mert csak itt található leszek,
itt üt szíven minden ócska frázis, mindegy, jöhet
árulás is…, ugyanarra itt mondok igent, majd nemet

 

HORVÁTH ESZTER

Dunkelschwartz

 

Mióta karomat idegszálgyulladás gyötri a hidegtől, félek, megfázik a többi testrészem is. Őszi pozsonyi délután. Sétára indulok a Fekete harisnyámban, a Városban, amelyről mindig azt hiszem, önmaga paródiája a látszatsokféleségével, belül üresen kongó dunkelschwarz egyhangúságával, míg más város vendégmunkásaiból él, mert Bécs közel van, a lakás, az meg olcsó. A combomban lévő ideg sajogni kezd. Félelmem fekete. Hideg szél fúj, elvész a huzatban a Város álmos vonatállomása, ahol még a menekültek is szlovákul beszélnek hozzám. Mindenségit a nyelvtörvénynek – emlegetik. Inkább felszállok a bécsi vonatra, leszek ott magyar migráns. Fejemre kendőt kötök, sajgó idegeimre vastag feketém húzva én saját hazámban idegen.

 

TURCSÁNY PÉTER

Átokbolygó

 

            Könyörgés összeomlás ellen –

            a Földanya gyermekeiért

 

Mi lesz a milliókkal,

kik elhagyták leégett

házaikat, fölperzselt

kunyhóikat, kik éhezés

elől tengerekre kelnek,

kik utolsó pénzüket

kufárokra bízzák,

és belevágnak egy kétesnél

bizonytalanabb jövőbe,

és biztos talaj nincsen

alattuk, és biztos fedél

nincs felettük, de izmuk ép

és erejük erőben,

miért, miért jönnek felénk,

kiktől rettegnek és

mire is vágynak ők? Csak

erdők, mocsarak homálya,

csak vizesárkok sora,

határőrök gépfegyvere

fogadja őket és szögesdrót,

csak kufárok, kufárok,

vámszedők, mint hiénák

csapatban körülöttük,

csak tengeri betegség és

cunami, parti rendőrség,

s értük a Pápa távoli

könyörgése, ez a kétes

ringás, a hajóé, esetleg

gyermeké anyja karján,

a jövendő kétes ringása,

mindannyiunké, fegyvereseké

és a fegyverteleneké,

uzsorásoké és a pénz-

teleneké – Délről Észak

felé és Nyugat felé

szakadatlan áramlás,

megfeketült gyászidő,

káromlás-vörös harapások

az égen, fulladásos sápadt

hullámok a kikötőkben, jaj,

szakadatlan felfordulás,

embercsomagok sínek mellett,

pályaudvarok, aluljárók

megszállása, politikus-had

hangos kapkodása, az ember

alászállása gyűlöletbe,

kétes megaláztatásba,

mi lesz ebből, te Föld,

Egyenlítő fölötti pezsgés,

felszálló embermilliók

buboréka, nincs Isten ajkán

annyi szó, ami ennyi ember

megtérésére elég lenne,

emberben annyi lelemény,

hogy csapdájából a jövőbe

kilépjen, nincs népekben

annyi összetartozás,

hogy földrészek ne essenek szét,

egymásba összemocskoltan

belegabalyodva, össze-

keverve, nincs Pokol,

mely földre törve a mainál

nagyobb kínt okádna,

kínok, mint korallzátonyok

napról-napra elképesztő

sebességgel alakítják

bevándorlók szigetcsoportjait,

Átokbolygó lett ismét a neved,

te Föld, ó „átokföldje",

megfogantak az elátkozottak

átkai, egymásra nézve

fél az ember, ki-kit szorít ki

otthonából, hogy kire omlik

rá a maga építette fal,

és milyen zátonyon

zúzódnak szét az emberfaj

jövőt remélő álmai!

 

Lesz-e még élet az új

népvándorlás után, népek

keveredésében elvész-e minden

nemzet, vallások keveredésében

elvész-e maga az Isten,

Jézus áldása, ha az Óceán

mélyéről emelkedik föl,

elegendő lesz-e, hogy a békesség

magvait vesse el újra közénk,

 

ó, választásaink terhe alatt

görnyed ma, aki ember,

görnyed a lenézett lélek,

de lesznek-e lelkek, kik

vállaikra helyezett terheinket

egyetlen mozdulattal

a tengerbe hajítják,

hogy szabad lépésekkel

táncolni kezdjük újra

a Megváltó táncát,

hogy ringásnak indult

gyönyörű lépteinkkel

körtáncba virágozzuk újra

a meggyötört Földanyát?

 

(Florida állam, Islamorada-Tavernier, 2015. augusztus 25.)

 

​

Csontváry Kosztka Tivadar (1853–1919) festménye

 

AYAN GÖKHAN

A bécsi szemétégető  

                  Tolnai Ottónak

 

Beszélgetés figyelmet szakította be

egyestésebb sötétje, páros, olyan hihetetlen

a kihelyezett tárgy a metróállomáshoz

közel. S mint egy lépcső páratlan foka,

úgy fog meg a szem tapasztalata. A metrómegálló

közelében Hundertwasser remekműve, a

 

bécsi szemétégető. Hogy egy szemétégető

ennyire szép, soha nem gondoltam volna.

Örömömhöz úgy simul az épület, mint

hang melege a hidegebb erényhez.

Elhagyást tűrő állomások néznek ilyen

álmélkodva egy visszaérkezőt, óvatos

 

tényként. Hulladékművészet, óvatlan tárgy-tetem,

tetem-tárgy. Tetem feldolgozását végző épület,

a metróállomás segítette a tetem-tárgy feldolgozóhoz

az eligazodást. Belső kényszer, hogy élek, s van

lépéselőnyöm  a tárgytetemhez képest. Mint borotválkozó 

 

tükör, s egy benne felejtett, öreg férfi,

a szemétégető páros tetem-tárgyai között, keresem a

látáshoz  megfelelőbb szemsúlyt. Nem sikerül, egy

szakáll szálkája megsért, mint hosszú beszélgetést

figyelemszakító, egysötétes estébb.

 

FILIP TAMÁS

Hiába

 

Az ostromlott város összeírja, mire van

szüksége. Valaki magához ragadja a szót

egy alkalmi csődületben, egy mozgalom

kiskátéját kezdi fölolvasni, kifütyülik.

 

A macskakőre köp, szitkozódva távozik,

kisvártatva a többiek is hazamennek.

Magukra zárják lakásuk ajtaját, és

folytatják a felmentő seregnek íródó levelet.

 

Közben eszükbe jut, hogy másnap lenne

a lomtalanítás, de nincs, ki elvigye, ha

utcára hordanák használhatatlan kincseiket.

Sőt, esetleg kapóra jönne azoknak, akik szeretnék,

hogy szerte a városban barikádok emelkedjenek.

 

TURCZI ISTVÁN

A történelem egy sötét, úszó test

 

Egy sötét, úszó test közeledik

és távolodik egyre.

Fedélzetén ki-be sétálnak

a világ hírei.

Egyik oldaláról a másikra

átmenni sose

biztonságos;

buktatók vannak, átfúvások,

szinte lehetetlen kerekedni

pusztán felül,

és a hajóvonták találkozása is

jócskán tilos.

Oldalazva a jövőbe menni azért

jó kis hecc,

ha visszanézel, sóbálvány leszel

a tankönyvekben,

és áldoznak talapzatodnál

kisfülelők,

bombaszták, rettenthetetlenek.

Olvassa jelmondatod a tömeg:

„Aki uralja a múltat, uralja

a jövőt,

aki uralja a jelent, uralja

a múltat”,

olvassa és sehogy sem érti.

 

ESZTERÓ ISTVÁN

Karácsonyi krónikásének

 

Szentestére az én szülőfalum

kitárja tágra hópehelykapun

nyíló mentsvárát a szeretetnek,

hol emlékek járhatnak-kelhetnek

dimben-dombon boruló szánkóval,

csodavárással, csengettyűszóval,

leskelődhetnek gangon bujkálva,

rebben-e tündöklő légen szárnya,

merre van, jön-e mennyből az angyal

ünnepi fenyőt hozva arannyal,

felragyogtatva eget és földet,

milyet gyermeki képzelet költhet,

amikor csend csendülhet a dalban

dúdolva halkan, nagyon halkan.

 

Szétvándorolt tájainkon máig

megsápadtak a karácsonyfáink,

akár anyókák hátán a gallyak,

se díszt, se levelet nem akarnak,

mint összekulcsolt, törékeny ujjak

rimánkodnak a végtelen Úrnak,

visszamenőleg változzék a képlet,

nyújtson a kisdednek gyönyörű éltet,

ne áldozza fel, kit roppantul szeret,

holland templomról hullik a kereszt,

annyi gyűlölet, hazugság éget,

hagyja kárhozni az emberiséget,

évente, órára lebontva, percre,

szegezhetnék, jaj, másik keresztre,

nem győzné lemosni vére a szennyet,

amennyi áruló életből gennyed

körbe a földön, globális a tabló:

nagypénzű dús és nemzetközi rabló

hegyeket vesz meg, várost világhálón,

lesik üzenetét: mézhont ajánlót,

pénzzé tesznek földet, múltat, fészket

hiénaszimatú embercsempészek,

s mint rajzó méhcsalád kontinens-teste

zúdulnak zajongva új kontinensre,

gyümölcsfát csavar ki, elhal a törvény,

amerre köröz az emberi örvény,

mobillal, kővel, gyermekkel dobáló,

kerítést törő, adományt elhányó,  

merénylőt rejtő agresszív csődület,

és nem lobognak fel az őrtüzek

(dzsungelérdek csavaros liánja,

belefojt szót, lám, a médiába),

míg számító, szelfiző államnő

csődíti őket, s agyrémes álom nő…

Régebb is emberharácsos átok

miatt pusztultak néger- s indiánok,

mára, mint eső után a gomba,

hol itt, hol amott robban a bomba,

pár sorozat és Párizs, Brüsszel, London

életét mentve bezárkózik otthon.

 

Hiszek, amit hiszek, a világban

lopók lopakodnak, hamis világbank,

mit aggassunk a karácsonyfára

megváltó csoda fogadására,

hogy ne legyen ünnepre a tortánk

tovább fogyó feldarabolt ország,

minek okából lett kisebbségek

gyertyái lassacskán csonkig égnek?

Milyen játékát a szeretetnek,

amelyek össze nem verekednek?

Himbáljon fekete terrorista maszkot,

milyet játékbolt gyöngykardra akasztott,

csinos szaloncukorból rakétát,

amely felrobbanthat utcát, planétát?

Tán nyolc osztállyal uniós elnököt,

kit kapzsi játszma polcára fellökött,

csöpp tankokat, dió helyett gránát

aranyozza fohászkodók álmát,

vagy leégett, kilőtt koncertterem

pendüljön egy húrtalan hangszeren?

 

Háború dúl, olajfoltos emlőn

fejek hullnak egymásra gyülemlőn,

míg megmoccannak a nagyhatalmak,

valamit takarnak, kitakarnak,

de sápadt karácsonyfáink lázát

arrafelé aligha vigyázzák,

derék roppan, szaporodó kvóta

terhe alatt görnyed Európa,

ó, megerőszakolt gyermek, asszony

tényállása, úgymond: ne aggasszon,

meg is bocsájthatsz kisded ünnepére

annak, ki honi jogaival élne,

minek mini, tetőtől talpig burka

fedne, mint búvárt búvárruha burka,

s hogy erőt vegyél gyarló test tüzein,

imára szólít nyúlt hangú müezzin

széttárt karokkal, merre néhány mecset

karcsú ecsete festi az eget.

 

Szívünk azért mégse legyen gyarmat,

török, tatár után többség marhat,

mindenünk vették, a szó, történelem

leigázása lenne csak győzelem,

levert névtábla, számtalan priusz,

máig büntetlen fekete március,

határt őrangyal fújhat csak kürtből

lármatüzet szítva körénk az űrből,

annyit ér szánkban a szó is, mint kenyér,

Messiás arca búzaszemeken él,

betűnk hatalmát téren, váron, telken

lefesthetik, de átragyog a lelken

 (idegen tudja, nem vagyunk remekül,

ezért innen menekült is menekül:

nem kell zászlóper, nyelvpatvar, jogfosztás,

inkább németbe, pénz is van, jó koszt, más..),

nekünk szent örökség, itthon csak itt van,

utcák és hazák közt reménybe hibbant,

mellénk is állhat józanul igényes,

igaz az igazzal összesen esélyes,

erőt merítünk gyermekszemekből,

fényes forrásból Jézus jövendöl.

                                               Temesvár, 2015

 

 

​

 

CSOBÁNKA ZSUZSA

Női minta

 

Látod a nőt. Mint az ostya,

szádban olvadna szét.

Hártyás tegnapok szakadoznak,

mikor a torkodra lép.

 

Mindenhol ő van. Nincs tárgy,

miben ne bújt volna meg.

Sarok lesz mindenből, motozva vár,

az íveket sóval szórja be.

 

Keringsz, a páncélos csönd roppan,

benned egy lámpa teste.

Szentjánosbogár koppan,

míg álmában üvegfalat festesz.

 

Az égen tartályok,

bennük lemezeket billegtet a lég.

Tudod a rendet, s tudod, a szabályok

átlátszóak, bárha ki is színezték.

 

Vaknak vesz meg, ne lásd,

hegymagas a só, süllyed bele.

Nézed, tenyereden hó a palást,

nem fázol, magad vagy isten hidege.

 

PAPP-FÜR JÁNOS

Grafitmagány

 

rajzoljuk le nyári élményeinket.

a ceruza, a hegyező a legutóbbi

költözéskor elveszett. azt

a tolltartót vágta anya apa fejéhez,

amikor ordibáltak. összeszedhettem

volna, de a barátaim kint voltak

a ház előtt. így kölcsönkértem

a szomszéd kislánytól.

az ő ceruzáinak mindig olyan

jó illata volt. a radírnak is.

a tolltartónak is. a hajának is.

azt beszélik, a szerelemnek éppen

ilyen illata van. nem hiszem.

mert belém soha senki nem

volt szerelmes. lehetetlen egy ilyen

karikás szemű kisfiúba beleszeretni.

leültem a szőnyegre, ott rajzoltam.

az asztal már egy másik lakásban volt.

sokáig nem bírtam térdepelni,

inkább hasra feküdtem. folyton

átlyuggattam a papírt a szövetek

hézagaiban. apa szemeinél még

meg is nyomtam a ceruzát.

anyánál viszont a combomra tettem

a lapot, nehogy még én is kárt tegyek

benne. rajta így is annyi lyuk volt már,

hogy amikor az ablakba állt, mindenütt

átvilágította a fény. magamra is csak

azért vigyáztam, mert nálam volt

a kislány illatos ceruzája. nehéz

szőnyegen rajzolni. nemcsak

a lyukak miatt. a színezés is lehetetlen.

végül egyszerű grafitceruzával rajzoltam

meg az egész családot, éppen csak

néhány vonallal, ki sem satíroztam.

kivéve azt, hogy anya száját kirúzsoztam

és kifestettem a szemei alatt,

majd elmázgáltam. legnehezebb

a sírást lerajzolni. nem elég lefelé

görbíteni a szájat, mint a rajzfilmekben.

csillagos ötöst kaptam a rajzra.

amikor anya megtalálta, elmentünk

fagyizni. amikor apának megmutatta,

másnap költözni kellett.

 

CSUHAJ-BARNA REBEKA  

teaidőben

 

füstként száll föl az agyból a gondolat,
majd víz lesz belőle, cseppje angyalkék,
szárnyaival fehér mocskot seper le,
reményt porol, bagóért,
körbejár puha talpaival,
közben makacsul ágál, pöröl.

a szoba csendje gigantikus,
csak a felrázott párna zavarja meg néha,
oldalán a kikandikál egy tollpihe:
a vége szúrós, fenyegető.

a tükörben épp csak a sarkam látom,
és ahogy tétova mocorgással kúszik
az ablakon egy apró lény,
hirtelen leesik  a padlóra,

halála a hangtalan semmi.

 

TÖRÖK PANKA

felismerés

 

könnyű kabátban indul útnak
mind akinek a moirák súgnak

fölötte összezárulnak a fellegek
az ég dörög hajába lődözi a fényeket

amikor visszatér kabátján moha nő
szemüvege repedt nyakán tarka sálidő.

​

Jacob van Ruisdeael (1628–1682) festménye

 

PETŐCZ ANDRÁS

Arc és álarc

 

Ne beszélj nekem az arcodról, mondod, hiszen

nagyon jól tudod, hogy neked már arcod sincs,

már évek óta csak álarcaid vannak, maszkok,

azokkal pedig nem lehet mit kezdeni, menj be

a fürdőszobába, próbáld lemosni magadról

ezeket a maszkokat, mondod,  mindenkinek ez

lenne a legjobb, neked magadnak is, mondod,

és ezt már nem is mondod, de kiabálod, mint

akinek nagyon elege van valamiből, nyilván

belőlem van eleged, gondolhatnám, mégis azt

feltételezem, hogy önnön magaddal vitatkozol,

nem velem, nézel bele a tükörbe, bámulod sápadt

álarcodat, üres a tekinteted, nem is üres, sokkal

inkább fáradt,

                    belefásultunk a mindennapokba,

valami siker kellene, meg pénz, meg nagy-nagy

futás kellene, lélegzetvételek, valami felszabadult

ölelés, talán ez kellene, gondolom, ne a tükörben

bámuld magad, helyette inkább csinálj valami

rendet végre, például mosogass el, válaszolom

kissé ingerülten, dühösebben, mint szeretném, és

érzem, minden szavam hamis és pontatlan lesz,

alighogy kimondom, a baseball sapkámat a fejembe

nyomom, lemegyek, járok egyet, ezt kiabálom arra,

amerre – a lakásban – sejtelek, a kulcsomat keresem

percekig, nem találunk szavakat, suttogom látszólag

ide-nem-illő módon, aztán csak nyílik az ajtó, a huzat

meglebbenti a függönyt, ahogy becsapódik utánam.

 

KUPIHÁR REBEKA

Én

 

Életjeleket mutató,

Őgyelgő tetem. 

Nekem sem egyszerű

Együtt élni velem. 

 

Fejem fölött

Nyomorék védangyal.

Nekem sem egyszerű

Egy ágyban magammal.

 

Nem egyedül vagyok.

Osztozok a testen.

Nekem sem egyszerű

Szeretni engem. 

 

Végtelenül sok vagyok,

Mint Úr az ostyán.

Nekem sem egyszerű

Odabújni hozzám. 

 

Vakmerő és tudatlan

Az, aki átölel.

Hozzám még magam

Sem engedem közel.

 

 

 

GÉCZI JÁNOS

 

elzabál a nagyétkű árnyék

 

a semmi alkot meg és az asztallap vájata.

a név amelyet a keményfa asztalba véstek,

az enyém

háromszáznegyven éve készült el a két szó

az alám rótt dátumból látható.

Ekkora múltat számomra még senki sem adott,

mint e hősöm, ki után e tíz dőlt betű maradt,

mit úgy hívok én,

s akit egybefoglalt, mint az akác neve a sovány akácfát.

a jövőmről nincs szólni mit.

a múlt toszkán tercinákat érdemel, avagy gazdag svéd szeretőt,

esetleg csupán tartós, sárga asztaldeszkát,

melyen annyi mindent lehet lágyan elkezdeni

vagy lihegve befejezni.

E nevet, bár látom,

a semmiből olvasom. Rovátka, sekély késnyom,

farepedésnek tűnő, betűkön át kanyargó hasadék,

amelyben a féreggörbe, kékhúsú levegő még mindig behasal,

mint fénysugár teszi azt a langyos pocsolyába.

s olykor egy-egy tányér, kenyérszelet,

milliószor megfogott papiros, amelyre üzenetet írtak,

letakar.

Nem jut számára megtartható test,

csak az, amit felzabál a nagyétkű árnyék.

 

PAYER IMRE

Árnyék-dáma

 

Árnyék-dáma mulat,
sebesen surranva nyomja
a kilincset... De mit mutat
– megáll a szívverés! –
a szobában a lámpafénynyi rés?

A sunyi nyílás ezt láttatja:
aggastyán fej, ifjú tekintet,
vad-rettegéssel szól a hang:
ez vagyok igazán – meglékelt harang.

Nem ez vagy igazán! – sikít a dáma, mint a huzat,
a koszlott folyosót végigrohanja,
liftzúgás, kattogás adja:
lebeg roncsoltan tükrös árnyalak,
idő nélküli térben lépcsők és falak.

 

​

Rembrandt Harmenszoon van Rijn (1606–1669) festménye

 

SÁNTHA ATTILA

Román szépanyámról

 

Egyszer az ősöket is elosztjuk,

te vigyázod ezt, én azt, magától kialakul.

Bajka Dávid ükapám sírját

a másikági unoka, Máthé Erzsike néni

gondozta, amíg élt.

 

Az ő lányát, Ildikót kérdem,

mit tud dédapjáról, ki nekem ükapám,

mondja, nem sokat, csak annyit,

hogy testvérével árván nőttek fel.

 

Annál többet tudott apám, szóltam,

ha nem is Dávidról, de annak apjáról,

így mondta el szinte balladában:

 

„Bajka Bálint még éfiú-korába

kitanult és béállt gazdatisztnek

egy hunyadi grófságba,

ott pedig szerelmes lett – vagy nem –

Vlád gróf Judit lányába.”

 

Meg is szöktek 1843 nyarán,

aztán Bálint és Judit nemzette Dávidot,

Dávid és Szabó-Pap Anna Rozáliát,

Biró Demeter és Bajka Rozália

Amált, az én bombázásban elhalt

nagyanyámat.

 

Visszatérve Judit és Bálinthoz,

hogy mi történt, nem világos,

elég, hogy Judit a férjét megölte.

Letartóztatták, majd lecsukták

néhány hosszú évtizedre

– nem végezték ki, alighanem

rábukkantak pár enyhítő körülményre.

 

Máthé Erzsike néni lánya Ildikó fia Attila

harmadik unokatestvérem aztán mondta,

egyszer kivitte volt a dédapja

a román temetőbe, nem szólt semmit,

csak egy helyen hosszabban megálltak.

Szépanyánk sírja lehetett,

ahogy most összerakja.

 

Eszerint leülte a büntetését

és a faluba visszakerült, szóltam,

szegény asszony pária lehetett,

ki tudja, vajon láthatta-e gyermekeit.

 

Igen, ki tudja, hagyta jóvá unokatestvérem is,

de már nem érintett meg

túlságosan a történet minket,

nagy idő az a százhetven év.

 

LABODA RÓBERT

Nálunk, palócföldön

 

húszból egy
sem köszön
előre
de még
vissza is
nehezen

mintha
agyukat
pálinkával

mosnák át

 

elfelejtesz
engem
palócföldem

elfelejtesz
pedig hiányzol

 

régi iskolám
betonplaccára
hasonlít arcod színe
hol először
tervezgettem

az életem

volt cimboráim egytől-egyig

megtört szalagmunkások
ballagnak  mélán
kezükben
átlátszó szatyorral

szívükben
szürke jövőképpel

 

YASHIRO ATIKO

Dalmát kavicsok

 

Napfény, tengerpart,

sirály csap le a vízre,

            hal, halál, álom.

  

Falevél rezeg,

kabócák zizegnek, szél,

            hosszú délután.

 

Árnyék a napon,

            kerülget, nő, eltűnik,

                        és milyen gyorsan.

 

Langyos szél, eső,

            vihar, éjszaka, reggel,

                        elázott remény.

 

Ülni a sötét-

            ben, hosszan és nyugodtan,

                       várni a reggelt.

 

demes élni!