Schein Gábor új kötete bizonyíték arra, hogy fel lehet támasztani egy már elfeledett, elavultnak vélt műfajt, amely éppoly őskövületté vált napjainkra, akár a rinocérosz. A több szálon futó cselekményű, rövid anekdotákból, népdal-, ima- és versátiratokból, filozófiai eszmefuttatásokból, politikai beszédekből, hivatalos szövegekből összeszőtt, mozaikos szerkesztésű mű groteszk hangvételével leginkább Örkény egyperces novelláit idézi.

A szerző fiatalos energiáját nem éretlen, dölyfös vagy sértett ordibálásra fordítja: egyedi hangja van, és jó ügy érdekében használja képességeit, adottságait. Szereplőit nem nézi le, csak ábrázolja őket, úgy, ahogy a köztudatban is mozognak, miközben együtt hullámzik velük.

Varga Melinda kötetében az én és a Másik duális viszonyrendszert alkot. Még abban a pozícióban is, amikor az eggyé olvadás megtörténik: a nő nő marad, a férfi férfi. A testiség tapasztalata a különféle szerelmi szituációkban átlényegül: „megtanulod ragozni a csendet” – írja féléves telek című versének zárlatában.

Ki nem szeretett gyermekkorában régi fiókokban, dobozokban, elsárgult fényképek, képeslapok, levelek, préselt virágok, törött porcelánfigurák, olcsó, tarkabarka bizsuk rejtekhelyein kutakodni? Sal Endre szintén élvezettel kotorászott egykor nagymamája titkos fiókjaiban, ám felnőttkorában is megmaradt a múlt tárgyai iránti szenvedélye. Sportújságíróként munkája lett a hobbija, gyűjteni kezdte a régi újságok példányait.

2021 februárjában a Nincstelenekkel indította el Borbély Szilárd-életműsorozatát a Jelenkor. A Nincstelenek új kiadását úgy reklámozták, mint ami a szerző javításaival lát napvilágot. Sokakban felmerülhetett a kérdés, hogy miről vallhatnak a változtatások, milyen jellegűek a javítások. Közelebb jutunk-e Borbély Szilárd személyiségéhez, az öngyilkossághoz vezető körülmények megértéséhez?

A kapcsolódások, találkozások és reciprocitások révén Bollobás Enikő kötete nagyban hozzájárul az angol és amerikai szerzők magyarországi recepciójához, miközben feltárja néhány jelentős magyar mű angolszász recepcióját is, az „egymás felé nyitó nemzeti irodalmi hagyományok között”. A kötetben szereplő tanulmányok 2006 és 2020 között születtek, és különböző irodalomelméleti területek kapcsolódásait értelmezik, s az elméletek szövegolvasási alkalmazásán túl bemutatják a kultúrák közötti kritikai diszkurzusok módszertanát és változatosságát is.

A magyar költészet német fordítása ma kényes ügy. Kényes, mert ebben is érvényesül a „kultúrharc” (Kulturkampf), mely előírja, hogy milyen költők felelnek meg a nyugati „vonalas” költő eszményének. Fontos ismérve annak, aki megjelenhet, hogy nem írhatja le: szereti hazáját, anyanyelvét, történelme hőseit. Ha pedig mégis leírja azt, hogy „magyar”, minimum elönti az epe.

Offenbach neve a zeneszeretőknek kellemes dallamokban tobzódó muzsikát idéz fel, pajkos, csípős, humoros, franciásan könnyed világa felhőtlen szórakozást ígér. Ki volt ez a német származású, franciává vált zeneszerző, aki ontotta magából a frivol operetteket, és hogy alakult műveinek sorsa a világ számos színpadán? Hogyan változtak, alakultak a szövegkönyvek a magyar fordítások és átdolgozások során, hogyan nyomta rá bélyegét egy-egy operettjére a fennálló politikai rendszer a saját szája íze szerint, és hogyan fogadta mindezt a korabeli közönség, valamint a zenekritika az újságok hasábjain?

Alaposan, minden aspektusból megvizsgált, körüljárt és kidolgozott mű, egyszerre sci-fi és szépirodalom. A stílust és a hangvételt illetően valahova a kései Updike és a korai Vonnegut közé helyezhető: szellemes, ironikus, szókimondó és részletgazdag.

A regény olvasása során olyan érzés kerítheti hatalmába az olvasót, mint amikor egy burjánzó mintájú keleti szőnyeget szemlél. Távolról nézve a szőnyegminta egy nagy egészt rajzol. Közelről nézve viszont a nagy minta sok kicsire ágazik szét, az egyes motívumok újabb motívumokat rejtenek magukban.

Ha a Lest hallgatom, szeretnék Judit lenni, szeretnék ilyen törvényenkívülien szeretve lenni, szerveim mulandóságában időzni, nőköltő tekintetét hordani magamon meleg ruhaként a hűvös októberben, szívbe rejtve, létre-beszélve lenni csak, lesgólt rúgni a mindent eldöntő meccsen, amit nem adnak meg, ami nem adatik meg soha, útfélen elszórt nőiségem a nőköltő verseiben újra meglelni.

„Különös műfaji „átúsztatásnak” lehettek tanúi, akik annak idején a költő Szöllősi Mátyás versgyűjteményei után első prózakötetét vették a kezükbe. Mert a szerző valóban olyan lágyan és simán mozdította el líráját a próza irányába Váltóáram című, 2015-ben megjelent novelláskötetével, mintha egy folyó sodrásában haladtak volna tovább a művek a maguk útján.” – Laik Eszter kritikája.

Az ember beszorult: a szájmaszk mögé, a lakásába, önmagába, ámde egyre szűkösebb neki ez a tér, egyre inkább vágyik a friss, „tiszta” levegőre. Jenei Gyula versei Verebes György grafikáinak kíséretében ezt a léthelyzetet ábrázolják közös, Légszomj című kötetükben, mely bár kissé túlhasznált szó, jól illik jelenlegi életünk kereteihez.

Mint Szabolcsi Miklósnak, a József Attila-kutatás fő letéteményesének egyeduralma után sokan mások, Szerdahelyi is a mítoszrombolás és legendaoszlatás pátoszával vizsgált meg egyes problémásnak tekintett József Attila-témákat. Ilyenkor persze rendszerint újabb mítoszok és legendák keletkeznek, és ő sem kerülhette el ezt a csapdát. Az általa rendre cáfolni kívánt vélekedések sokszor nem is mítoszok és legendák, hanem esetleges ismerethiányok, hibák vagy nézetkülönbségek következményei.

Zsámbéki Gábor a Katonában szerette volna megrendezni a Cyranót. De prózai fordítást akart, hogy lássa, mennyire él meg a darab, ha cikornyás verses burkából kihámozzák. Így kérte fel Bognár Róbertet a munkára. Ám mivel az egész darabot mégsem lehet prózásítani, Várady Szabolcsnak jutott a feladat, hogy a versbetéteket megalkossa.

Szabó Fanni Paraszomnia című, ígéretes debütáló kötete valahol félúton maradt a jó versek felmutatása és egy későbbi hommage-kötet terve között; bosszantó, hogy a költőnek semmi szüksége nem lett volna ezekre a támaszokra, de ha felismeri ezt, a mankókat a jövőben bármikor újra előveheti, vagy még inkább jó messzire hajíthatja.

Sárközi Mátyás nemcsak az édesanyjával, hanem a nagyanyjával is sűrűn váltott levelet. Ezek a nagyanyjától érkező – 1957 és 1961 között írt – üzenetek képezik a kötet alapját. Ezekből betekintést kapunk abba, hogyan élt Amerikában több helyen, például Hollywoodban is, amikor filmstúdiókban alkalmi munkákat vállalt, forgatókönyvet írt, majd meglehetősen szerény amerikai nyugdíjából a spanyol tengerparton, Alicantében szó szerint csak tengődött utolsó éveiben.

A könyvben az a fajta léttapasztalat érhető tetten, amelyben a külső (tárgyi) és belső (lelki) környezet egyszerre szervezi az életet, és ezek a környezeti struktúrák olyan egzisztenciális-ontológiai hálót képeznek, amelyben az ember maga válik sorsmetaforává. Az egyén orientálódása természetes és mesterséges terekben az ezekbe való ki- és belépések sorozataként írható le, és mint ilyen, a térpoétika alakzatával is szemléltethető.

Frank Tibor történészprofesszor tudományos igényű kötete bevezeti az érdeklődőket a szalonok világába, a társas együttlét, a zene, az irodalom és általában a kultúra ezen kisebb és nagyobb színtereibe, egyúttal eloszlatja azt a téveszmét, miszerint a szalonok csak magamutogatásra és üres fecsegésre szolgáltak volna a sznobok számára.

A camera obscura, más néven lyukkamera egy lencse nélküli optikai eszköz. Valójában egy minden oldalról fénytől védett doboz – de akár szoba vagy autó is lehet (a német szocialista ipar emblematikus furgonjából, a Barkasból is készítettek már ilyet) −, amelybe a fény egy apró lyukon keresztül hatol be, s ez a behatoló fény a külvilág fordított állású képét rajzolja ki a camera obscurán belül, a réssel ellentétes oldalon. P. középiskolás korában, osztálykiránduláson járt Egerben, ahol egy ablaktalan szobában, egy asztal lapján bámulta elképedve a város valós idejű látképét. A líceum kupolájának két oldalán hengeres formájú szerkezeteket helyeztek el az építők, így az északi forgó hengerbe szerelt tükör és lencse segítségével az alatta lévő szinten található kis, besötétített szoba közepén álló fehér asztalon megjelenhetett Eger panorámája. Habár ez a szerkezet némiképp bonyolultabb, mint az átlagos lyukkamerák (tükröt és lencsét is használtak hozzá), mégis lenyűgözően egyszerű.