Megitták a jó forró teát. Lefeküdtek. Beszélgettek. Fehér úr elsírta kétségbeesett helyzetét: hónapok óta él a legsötétebb nyomorban. „Modern művésznek idehaza – nincs jövője. Megyek Berlinbe. Két hétre van pénze! Nem bánom, ha éhen döglök is… Valami történni fog… Berlinben, útközben vagy valahol. De így ez nem maradhat!” Elaludtak. Fehér úr korán ébredt. Rohant az állomásra. És hétkor útnak lendült vele a vonat Berlin felé. (Egy éjszaka története. Planista kör-novella, részlet)

Kamasz koromban együtt jártunk moziba. Utána apám elemezte a rendezőt, a világítást, a szereplők játékát. Anyám csak ennyit mondott, ne, hadd legyek még benne egy kicsit. Emlékszem gyerekkori versfelolvasásokra, nagy vendégsereg közepén. Adyt, Babitsot, Kosztolányit, Tóth Árpádot olvasott fel anyám. Szép volt, és nagyon átélte a dolgokat. Szerintem kicsit túlságosan beleélte magát. Főiskolás koromban, mint József Attila imádó, megmutattam anyámnak, hogyan olvasom én a verseket. Jó, így is lehet, mondta.

Az Isten megértette az embert, elrendelte, hogy a kutya meg a tehén húsz évig éljen, az ember meg hatvan évig... bár némelyik állat ugyan, az én tapasztalataim szerint, okosabb, mint az ember, jobban megérdemli az életet, az Isten mégis így határozott... Azért mondom, hogy most hibázott a teremtő, mert a hatvan év az eredeti szerződés szerint jár az embernek...

 
 
Fáklyával jön a Fehér Bohóc, az éjjeli önmarcangolókat elkísérő Köztes Lét alakja... – Nedves-viaszos arc-nyomata hajnalra: kéklő szesz-páraként dereng a műterem ablaküvegén…

Félálomban újra az a kép jelent meg előtte, ami a templomkertben: a rózsaszínű mező az imádkozó Jézussal. Ő is ott sétált ezen a mezőn, a fű nem sértette fel a talpát, s a levegő pontosan olyan volt, mint a templomkertben. Ott ült az anyja is, virágzott az akác, az öreg Jakab egy teleszkópba bámult, a teleszkópban pedig azt látta, hogy ő az apjával sétál, lepkét fognak, mellettük bárányok legelésznek, a három alvó cigány fölött turbékolnak a vadgalambok, az alvó nőnek még feljebb fújja a szél a szoknyáját.

Az, ki zsidóul és görögül és végre deákul
Szóla vala régen, szól néked az itt magyarul:
(...)
Itt vagyon az rejtek kincs, itt vagyon az kifolyó víz,
Itt vagyon az tudomány, mely örök életet ád.
(Sylvester: A magyar népnek, ki ezt olvassa, 1541)
A képen Batsányi János "konkrét verse" látható  - 1798-ból.

A Költészet Napját versposzterekkel ünnepeljük. Pontosabban: tervekkel, melyek nyomán plakátok készülhetnének, ha volna rá – ahogy ma mondják – forrás. A líra él, de látszani csak kampányok idején van esélye. A Magyar Képzőművészeti Egytemen a tanítványaim sosem tudnának beletörődni ebbe: képzeletben telerajzolják, -festik a városokat versekkel, melyeket maguk választottak, s formáltak meg az élmény hatására. Néhány perc verscsönd az utcazajban – ennyi az álom. Lehetne Kosztolányié is, talán.

 
 
Hajlamosak vagyunk szökni hagyni a verseinket.  Verseinket, novelláinkat, regényeinket - gyakorta még a szerzőinket is. A mi Petőfink is folyvást szökésben van; legalább is a látszat szerint. Paradox helyzet: senkit nem idézünk többször, senkit nem állítottunk ennyire masszív talapzatra. De billeg rajta szegény, mert a másik felét elfelejtettük az alakjához hozzáilleszteni. Nagy szöktető a feledés, rafinált fosztogató! - sokáig fel se fogjuk, mi hiányzik a rezervából. A Cipruslombok... és a Felhők költője, az Úti levelek és A hóhér kötele írója biztosan. A szökevény Petőfi. (M.E.)

„Egyet soha nem szabadna művésznek elfelejtenie:
hogy szemedet, szád, orrod a szülődtől örökölted,
de van valami, amit nem örököltél senkitől
- ezt a valamit, ezt a mindent, amit így mondasz: Én."
(Karinthy Frigyes)

talán koccinthatnék is dédapámmal
az újságokban ma, mikor március
tizenötödike van, s elképzelem,
hogy százötven éve nem is élt, akit
őseim közül még így-úgy ismerek,
hogy negyvennyolc márciusában gyerek,
tizenegy éves sem volt, fiamnál is
két évvel fiatalabb, s csak egy évvel
idősebb, mint apám tizenkilencben
(Bertók László)
Plohn József fotóportréja, 1900 körül, Szenti Tibor-gyűjtemény

Csend van. Köröttem alszik Magyarország.
S horizontja, e csókra csücsörítő
száj, nagyokat cuppant álmában, és
nyálát csurgatja: Légy hálás, hogy a
miénk vagy, Franci! S én hálás vagyok.
(Baka István)
Beck Ö. Fülöp plasztikája

Nincsen lova, nincsen lova már a magyar huszárnak,
Mert elvitték, abfirolták azt a magyar gazdáknak.
Ha kellett, hát odaadtuk, eljárunk mi gyalog is,
De a nevünk, az megmarad, huszár leszek, vagyok is.

Te vagy a szendeség, a hűség:
Oly szép s szelíd vagy mint az angyalok.
Van szellemed, van tiszta szíved
S gazdag szerelmed, mely nekem ragyog.
Te vagy, kit nem tudok leírni.
Reményim, álmaim ígéret-hona!
Te vagy, kit oly soká kerestem.
Hozzád hasonlót nem lelek soha.
(Reviczky Gyula)

„Milyen rövid, törékeny és múlandó is e test dicsősége! Mondd, te kéjenc, hol vannak a császárok, a királyok, a fejedelmek és a többiek, akik szeretőkkel szeretkeztek? Hol vannak azok ékességei, akik eme ocsmányságot élvezték? Szertefoszlottak, mint az árnyék, elenyésztek, mint az álomkép: e világon csak aranyuk és rothadó tetemeik maradtak, ők pedig örök gyötrelmet szenvednek, ahol férgük soha el nem pusztul, tüzük ki nem aluszik.”

 
A kobold mindenbe életet lehel. Nincs az a drót, ami ne tekeregne, az a papucs, ami lábra ne kelne. Minden tárgy mocorog, szuszog, nyújtózkodik - vagy lustán döglik. Egy teknősbéka páncélsisaknak öltözik.

TAR LŐRINC POKOLJÁRÁSA
Följegyzés arról a látogatásról, amelyet Rátóti Lőrinc úr, Magyarország vitéze és bárója tett Szent Patrik Purgatóriumában Írország szigetén

Memoriale super visitatione Domini Laurencii Ratholdi militis et baronis Ungariae factum de purgatorio sancti Patricii in insula Hiberniae
 
1411
 
 

Miután valamennyi létező kegyes Teremtője — soha semmiben szükséget nem szenvedvén, s véghetetlen jóságát kiárasztani akarván — létrehozta a világmindenséget, hogy végezetül az Ördög cselekvése folytán tévelygésbe távelyedett juhait szenvedéseinek titkai által kimondhatatlan módon visszahívni méltóztassék az igazság útjára: a szentek különféle útjait és lakhelyeit különböző maradandó csodajelekkel ékesítette föl az igazság hitéül, hogy a tudatlanság fátylát az egész világról elűzze. Ezek sorába tartozik az a hely is, amelyet Írország apostola, a csodatevő hitvalló, Szent Patrik Purgatóriumának hívnak, mivel szentsége hatalmával ott méltóztatta ő a csodáit végrehajtani. Ezt a helyet maga az Atya Isten mutatta meg Szent Patriknak, az írek vak hitetlensége miatt, hogy óvakodjanak bűneiknek szolgálni; nehogy amikor eljő a bűnösök gonoszsága miatt haragvó Úr, és rettentő ítélőszékére ül, s amikor föltárul a pokol tátongó kútja, jobbról a démonok megszámlálhatatlan serege, balról a sokféle, súlyosan vádoló vétek, belül a mardosó lelkiismeret, kívül pedig a világ, melyet elborítanak a lángok; nehogy akkor a többi kárhozatra szánt lélek között a nyomorult írekre is ráolvassa az írás: „Jaj nektek stb., kiknek előbb adatott meg, hogy érezzetek, mint hogy higgyetek!”

Az úszósapkás férfiak arckifejezése eltorzul, a nők levetkőzik magukról a stílust, s fejükön olykor tébolyszerű vigyorral hagyják, hogy a festő megörökítse őket. Ha a napsütötte sávból még egy lépést beljebb teszünk, akkor látjuk meg valódi arcukat – a Fejek című sorozat portréin végképp eltűnnek a személyiségre jellemző külső jegyek, s csak a lét értelmetlenségétől visszariadó, rémült arcok egyformasága, az életérzés univerzalitása marad. (Barta Edit)

 
Siralmas volt, tudom, az én születésem,
Siralmas s árvájul volt felnevelésem,
Siralmas, keserves szárnyomra kelésem,
Siralmas lesz holtig búba gyötrődésem,

Mert szívem a búba, mint sűrű füstbe fúl,
Jaj, az szerencsének tetettem ki tárgyul,
Ó, kegyetlensége nem szűnik, de újul,
Szerencsétlen vagyok, s bánatim lángja gyúl.
Az Örök Útitársak sorában olyan magyar költőket, írókat idézünk fel az emlékezet mélyéből, akiknek személye vagy egyes művei a kortárs irodalmi tudat hátterébe szorultak, noha értékesek és érdekesek. Átírni nem kívánjuk, de árnyalni szeretnénk a magyar irodalmi és nyelvi hagyományt ezzel a nem csapongó, de nem is rendszerességre törekvő sorozattal. Elsőül Petrőczy Kata Szidóniát, a barokk kor nagy erdélyi költőegyéniségét mutatjuk be néhány versével és a rá, valamint a korra vonatkozó irodalom segítségével.
 

Zsolnai József, a pedagógia professzora, hetvenhat évesen eltávozott közülünk. Az összegzés korát elérte, ezt a munkát elvégezte. Hogy az Esendő és az Eszményi vajon kiegyenlítődött-e benne? – nem tudom. Annyi bizonyos: készülődött az egyensúlyra. Talán a kozmikusra is. Életében az irodalom, a művészet, a tudomány vezette. Az irodalom pedig a kozmosz érintésének örökös-pillanatnyi misztériuma. A Tanár eltávozott. A tekintetével már nem taníthat. Január 12-én meghalt. Szombaton temettük.

Amikor még harminckét ló húzta a hajót! A fordulónál megállottak vele, megvárták, míg egy másik hajó is jött, akkor annak a lovait is odafogták, most már hatvannégy ló húzta Imsós erdeje felett, aztán elhagyván Imsóst, Hátsósnál jöttek el egészen a vármegye határáig, ott lemacskáztak, a lovak visszamentek a másik hajóért, durrogtattak nekik az erdő felett a hegyen, s ha lezuhant egy-egy, az ott maradt, nem ment le érte senki, volt közöttük lopott is, a régi gazdája rá sem ismert volna...