Száraz Miklós György 1958-ban született Budapesten, többek között József Attila- és Babérkoszorú-díjas, Térey-ösztöndíjas író, nem mellesleg a Székely Bicskarend „lovagja”. 1984-ben végzett az ELTE történelem és levéltár szakán, dolgozott a KSH-nál, majd üzemi lapok újságírójaként. 1989-től 1991-ig a Juhász Ferenc szerkesztette Új Írás rovatvezetője volt, később több könyvkiadó irodalmi vezetőjeként tevékenykedett. Évtizedek óta szabad foglalkozású író, emellett hosszabb-rövidebb ideig számos lap és nem egy kiadó munkatársa. − Irodalomról, írásról, családról, nemzetről, otthonról, otthonosságról és sok minden egyébről beszélgettünk.

Különleges négylábú asszisztensei segítik az alkotói és szerkesztői munkájában, az íráshoz sok kávé és egy dolgozószoba szükséges, a munka akkor megy a legjobban, ha  felesége, Virág  a vele szemközti asztalnál dolgozik, a fiataloknak azt üzeni: „olvassanak többet, mint amennyit írnak”. – villáminterjú Bene Zoltánnal, az Irodalmi Jelen prózaszerkesztőjével.

És most a félelem síkos felületén csúszom lefelé a gép szárnyán, nem bírok fékezni, bele fogok zuhanni a zavaros, iszapos vízbe. Kellett nekem kíváncsiskodni, cikázik át rajtam, de közben már placcsanok, a koszos, büdös, állott víz az arcomba fröccsen. A nadrágom átázott, meg is ütöttem magam. Összességében azért jobban féltem, mint amekkora bajba kerültem. Úgyhogy vissza is kapaszkodom.

A gimnáziumi osztályfőnökünk utolsó osztálya voltunk. A rendszerváltás éveiben, 1987-től 1991-ig. Kevés fiú, sok lány, rengeteg probléma (főleg velünk, fiúkkal). Sokat köszönhetünk neki. Ő nekünk talán néhány ősz hajszálat. Persze, ez alighanem túlzás. Nálunk sokkal rosszabbat is megélt.

A vakokra egy újfajta veszedelem fenekedik: az elektromos bérrollerek. És még csak nem is a hangtalanul, suhanó szellemként száguldozó példányaik, sokkal inkább a mozdulatlanok.

A camera obscura, más néven lyukkamera egy lencse nélküli optikai eszköz. Valójában egy minden oldalról fénytől védett doboz – de akár szoba vagy autó is lehet (a német szocialista ipar emblematikus furgonjából, a Barkasból is készítettek már ilyet) −, amelybe a fény egy apró lyukon keresztül hatol be, s ez a behatoló fény a külvilág fordított állású képét rajzolja ki a camera obscurán belül, a réssel ellentétes oldalon. P. középiskolás korában, osztálykiránduláson járt Egerben, ahol egy ablaktalan szobában, egy asztal lapján bámulta elképedve a város valós idejű látképét. A líceum kupolájának két oldalán hengeres formájú szerkezeteket helyeztek el az építők, így az északi forgó hengerbe szerelt tükör és lencse segítségével az alatta lévő szinten található kis, besötétített szoba közepén álló fehér asztalon megjelenhetett Eger panorámája. Habár ez a szerkezet némiképp bonyolultabb, mint az átlagos lyukkamerák (tükröt és lencsét is használtak hozzá), mégis lenyűgözően egyszerű.

Oberczián Géza hátsó szoba című kötetében sok az ismerős elem. Sorsok, események, cselekedetek, okok és okozatok, életek és halálok, előzmények és következmények, találkozási pontok, döntések és sodródások. Az olvasó érzi, hogy köze van mindhez, hiszen volt része hasonlóban, ugyanakkor érzi az egyedi ízt is, az egyszerit, ami pontosan így biztosan nem történt meg, és megismételhetetlen.

Janáky Marianna interjúsorozatában kortárs irodalmi alkotásokkal, friss könyvekkel "beszélget". Az interjúk érdekessége, hogy nem a szerzők a könyv bizonyos passzusaival válaszolnak a kérdésekre. Ezúttal Bene Zoltán Isten, ítélet című regénye volt terítéken.

Szeged szülötte, a város szinte minden művében megjelenik. Írói horizontja azonban lefegyverzően tágas: olyan otthonosan közlekedik századok és helyszínek között, mintha minden korban maga is élt és járt volna, beleértve a jövőt is. – Bene Zoltánnal a Szeged–Budapest térkoordinátákon át levélben beszélgettünk humanizmusról, történelmi regényről, szegediségről és az íróban lakozó különféle lényekről.

„− Többször is leléptem a távolságot, s pontosan huszonkét lépésre álltam a peron szélétől, amikor érkeztél – Endre arca egyre vörösebb lett, miközben mesélt, pedig Erika mosolyogva hallgatta, és simogatta közben a kézfejét.” – Bene Zoltán novellája.

„Szeged ugyanis origóvá lesz a vagány kezdés után. Az induló regény nem túl visszhangos, mégis kedvező fogadtatása után előkerülnek a különböző asztalfiókokból és még inkább alkönyvtárakból a Bene-novellák.” – Luzsicza István esszéje.

„A két láb mezítelen volt, nagyon fehér, és kissé görbe. A kulcslyukhoz közelebb esőn, a boka fölött kivehetetlen tetoválás. Az aprócska résen kukucskálva legalábbis kivehetetlen. De Bertalan tudta, hogy egy bébi dinoszaurusz sematikus rajza az.” – Bene Zoltán novellája.

„Mi történik viszont akkor, ha hétköznapi tapasztalatainkon alapuló világértelmezésünk mégsem biztos? Miért ne lehetne számos párhuzamos valóság? Miért kell mindenáron fikciónak tekinteni az ukróniát? Pár perc erejéig ne tekintsük annak! Fordítsunk egy kis figyelmet a lehetséges világok elméletére! Létezhet olyan valós ukrónia, amelyben 2020 Magyarországa nincs Trianon után, területe nem csonkolt?” – Bene Zoltán esszéje.

„− Emlékszel még arra a kopasz lányra? − kérdezte Pömpöm, és Ló Kornél emlékezett. Vékony csontú, törékeny teremtés volt, föltűnően jó alakkal. Arcának bájos, kislányos kedvességéből mit sem vont le a szemceruzával rajzolt szemöldök és a fejére úszósapkaként simuló sötétkék kendő.” – Bene Zoltán novellája.

Hász Róbert 1964. november 1-jén született Jugoszláviában, a vajdasági (bácskai) Doroszlón. A Zomborban végzett középiskola után az újvidéki egyetemre került, ahol magyar nyelv és irodalom szakon tanult. 1991 őszén a délszláv háború miatt Magyarországra emigrált, azóta Szegeden él. 1996-tól szerkesztője, 2011-től főszerkesztője a Tiszatáj folyóiratnak. Első novelláit a zágrábi Sirius című irodalmi lap közölte horvát fordításban, majd a vajdasági magyar lapokban és antológiákban publikált. 1995 óta több novelláskötete és regénye látott napvilágot. Márai Sándor- és József Attila-díjas, Térey-ösztöndíjas alkotó. − Hász Róberttel Bene Zoltán beszélgetett.

Fábián Marcell vérbeli, ízig-vérig szépirodalmi hős – mindazzal, ami ezzel jár, ideértve azt is, hogy a szó romantikus értelmében alig-alig hősies. Esetünkben ugyanis nem egy zsánerdetektívet igyekszik „irodalmiasítani”, mélyíteni, hitelesebbé tenni a szerző. Nem, Fábián Marcell mentes a zsánertől, egyszersmind mentes a történelem során rárakódott kliséktől is, hiszen Hász egy olyan korszakot választ, amelyben a detektív figurája még újdonságnak számít, még nem hordozza magán mestersége bevett közhellyé vált ismérveit.

Smid Róbert könyve valóban úttörő munka: nemcsak interdiszciplinárisan olyan szerteágazó, ami párját ritkítja, de módszereinek következetes végigvitelében, következtetéseiben és önreflexióiban is. Izgalmas szellemi kaland, amely nyitottságot és merészséget vár a résztvevőktől: olvasóitól.

Hogy a költészet valóban mennyire trendi még járvány idején is, nemcsak a Petőfi Irodalmi Múzeum népes közönsége bizonyította az Irodalmi Jelen díjátadó gáláján, de azok a fekete-piros, feliratos szájmaszkok is, amelyeket Viola Szandra munkájának jóvoltából viselhettek a rendezvény résztvevői.

A Szegedi Ünnepi Könyvhét alkalmából rendezték a Somogyi-könyvtárban Bene Zoltán új regényének bemutatóját. Az érdeklődés a maszkok ellenére is jól látszott a közönség arcán, nem véletlenül: az író rendkívül izgalmas témához nyúlt az Isten, ítéletben.

Miskolcon, a Múzsák Kertjében mutatták be Bátorligeti Mária A gondozónő című regényét. Az Irodalmi Jelen Könyvek kiadásában megjelent művet a kritikák az évtized regényének is nevezték. Hogy mitől valóban különleges ez a regény, arról a szerzővel és Bene Zoltánnal Kégl Ildikó beszélgetett.