Megnyílt a 44. Tokaji Írótábor, amelynek témája 1956 a magyar művészetben. Képek az augusztus 10. és 12. közötti rendezvény nyitónapjáról.

Német földön, ahol hagyományosan annyi jó dolog terem – mármint nem a földjükön, azt elfeledhetjük, hanem a kiművelt emberfőikben meg azok gyakorlóterepén, az egyetemeken, kutatóintézetekben és hasonló kies helyeken – tehát német földön, egészen pontosan Berlinben készen áll már egy gigantikus masina, amely „illatsávval látja el a filmet, és szagszimfóniákat lehel ki”. A neve Smeller 2.0, vagyis természetesen egy angol szó, hiszen a németek is rég maguk mögött hagyták azt az atavisztikus kort, amikor még saját nyelvükön nevezték meg a fontosabb dolgokat, mint például Kindergarten, Blitzkrieg vagy Konzentrationslager.

Régen sem volt könnyű tanárnak lenni, manapság viszont még kevésbé tartozik az álomfoglalkozások közé. Látjuk az újsághíreket, világhálós videókat, mesélnek iskolában robotoló barátok, ismerősök. Kevés az irigyük.

Hurrá! Végre elutazott az asszony! Hogy ezt is megértem! Egy hét szabadság, dínomdánom, hejehuja! Nehezen szánta rá magát, hogy hazamenjen anyósomékhoz segíteni pár napra, szinte ki kellett tuszkolnom az állomásra. Nem hagyhat itt annyi időre engem meg a kertet, hajtogatta, de megnyugtattam, hogy ellátom én magam, egy önálló férfinak meg se kottyan pár nap. Csak menjen nyugodtan, a szüleire ráfér a segítség, a kertet majd gondozom én, még öntözni is fogok. Kell ám, mert nagy a szárazság, vettem is hazafelé jövet egy láda sört és pár üveg bort.

Szó szerint értendő tehát, hogy a marslakók falják az irodalmat. A kicsiket mesékkel és gügyögő mondókákkal etetik, a felnőttek napi szükséglete néhány porhanyós költemény és egy-két kiadós novella vagy regényrészlet. Drámát inkább csak ünnepi alkalmakkor fogyasztanak.

Hallgatja a középkori koldusok tolvajnyelvét, társalog a francia forradalmi eszmékért rajongó kisvárosi polgárokkal és vidékről felköltözött, tollforgató nemesifjakkal, sorra látogatja több földi emberöltő legendás szerkesztőségeit, szemtől szemben látja a Maros-parti városban valaha megfordult magyar és külföldi hírességeket, akiket oly sokszor, oly lelkesen idézett meg.

Ez hát a mi narancsunk: valaha friss volt és élvezetes – ma csak egy olcsó fogás, érdektelen és gyakran gusztustalan is.

Jürgen Becker német költő Pajták a határban című verseskötetét mutatta be az Irodalmi Jelen az Országos Idegennyelvű Könyvtárban. Böszörményi Zoltán és Hudy Árpád a kortárs német irodalomra is kitekintettek beszélgetésükben.

Az Írók Boltjában mutatta be a Kalligram Kiadó Böszörményi Zoltán új verseskötetét, a Lábatlan időt. A szerzővel Mészáros Sándor, Hudy Árpád és Orbán János Dénes beszélgetett a versírás természetéről, újrakezdésről, alkotói színterekről és elődökről.

Egy év híján negyedszázada született az alábbi írás. Elhangzott a müncheni Szabad Európa Rádió „Nyugati levél” című rovatában, majd 1991. november 4-én megjelent a rádió nevét viselő, kérészéletű budapesti hetilap negyedik számában. Azóta sok víz lefolyt a Rajnán meg a többi európai folyón, de a szöveg néhány gondolata továbbra is időszerű. Vagy újra.

„Lám Béla életének is sorsdöntő színhelye volt a soknevű kastély. E fiatal mérnökhallgató és tartalékos tiszt jegyesét, Bertukát szerette el Ady az első világégés küszöbén.”

Negyvenharmadszor nyílt meg augusztus 12-én, szerdán délben a Tokaji Írótábor. A patinás Rákóczi-pincében az Írószövetség elnöke, Szentmártoni János és titkára, a tábort szervező Papp-Für János, valamint a hegyaljai város polgármestere, Posta György köszöntötte a népes közönséget. Az idei tanácskozás vezérfonala, a „Nemzeti kultúra és mítosz a globális átalakulás korában”. – Hudy Árpád képriportja a Tokaji tábor első két napjáról

Mit akarnak ezzel a szóval: czivilizáczió?

Gyakran keltem fel éjnek évadján, odahagyva a dupla ágyat, amelyben ketten nyújtóztunk, és azt hazudtam az Igazgatónak, hogy mindössze álmatlanság gyötör: valójában azonban zavaros volt az elmém mindenféle szörnyű depressziótól, és a leginkább az a gondolat gyötört, hogy a végén talán mégiscsak igaza volt Mulgăreanunak... Vajon maradt még valami a szerelmünkből?

„Mi a német? Öt évszázad német szerzői írják egy problematikus haza krónikáját” – áll nagy betűkkel A németek olvasókönyve* című papírfedelű kötet hátsó borítóján. Valamikor a kilencvenes évek elején vásároltam Münchenben ezt a kis német irodalmi kincsesbányát, amelyben Luthertől Goethén át Günther Grassig érdekesnél érdekesebb versek és prózák sorjáznak. De a legkülönösebb közöttük – legalábbis számomra – Heinrich von Kleist Anekdote aus dem letzten preußischen Kriege című karcolata. Mivel még annak idején, magam szórakozására lefordítottam, saját átültetésemben közlöm alább e tanulságos kis gyöngyszemet.

Egy órával később egy különös emberi szendvics haladt át az erdélyi legelők légterén. Íme, a szendvics összetétele: középütt voltam én, míg Ispescu alulról, az Igazgató pedig felülről vett közre testével, mint két szelet kenyér. Bár alaposan lefogyott, az égi magasságokban az Igazgató elvtárs súlya egyáltalán nem volt elhanyagolható, ezért aztán az ejtőernyős, bár feleségénél erősebb volt, nem haladhatott túl gyorsan.

Kleopátra nyugtalan volt, mivel már csak tíz perc volt hátra éjfélig. És én mégis szívesen néztem volna egy kicsit ezt a végeérhetetlen emberáradatot... Mennyi milicista! De a Libás Emberek sem hiányoztak a menetből: Mulgăreanu valószínűleg Erdély valamennyi Felügyelőségét mozgósította!

Amikor a már halott íróját sújtó, több évtizedes ideológiai szilencium után 1979-ben megjelent a bukaresti Kriterion kiadásában, meg sem vettem. Nem ismertem, nem érdekelt. Az irigyelt-csodált anyaország túlparti, dél-partiumi rádiós fülelőjeként és tévés kukkolójaként – odautazni alig lehetett, a nyomtatott betű odaátról hófehér, üldözött holló volt – idegennek éreztem minden transzszilván megnyilvánulást, a táncháztól Dsidáig (már amit megismerni engedtek belőle), s ezen a magyar szak négy kolozsvári éve sem változtatott, sőt. Jó pár éve aztán nem győzöm szórni a fejemre a hamut.

A mai írás maszatol, ködösít, elföd, kiforgat, hamisít, elhallgat. Olvasni kellene inkább, a régieket, minél régebbieket, újra és újra.

Az ugar üres volt. A nomádok felszedték a sátorfájukat, csak fekete köröket hagyva maguk után a földön, ahol valamikor tüzeik égtek.