Húsz vagy harminc éve áll őrt a konzervhegy mellett. Lehet, hogy ő az a japán katona, akit időről időre megtalálnak egy eldugott szigeten évtizedekkel a háború befejezése után.

A mindenség ősanyaga az eleven tűz, amely örök és folyton változik („panta rhei”) – hirdette az ókori bölcs, Hérakleitosz. Belőle születik a föld, a csillag és még ellentéte, a víz is, majd újra tűz lesz minden. Az anyag szüntelen körforgásának, hullámzásának az egyetlen állandó, a világot irányító értelem szab törvényt: a Logosz, amelynek fizikai megnyilvánulása a tűz. Hérakleitosz homályos töredékekben fennmaradt tanítása erősen hatott a későbbi filozófusokra, főleg Platónra.

Lassan felemeltem a tekintetem, és levéve ujjaimat a szememről előbb a kifényezett cipőmet láttam meg, majd a romlott almát, a szőnyeget, a kosarat a többi almával, Apostolescu házipapucsát, a lábait, amennyire kilátszottak pongyolájából, aztán magát a pongyolát és végül a kapitány arcát.

Szószerinti idézet a rádióból, egy mezőgazdasági kutatótól: „Különböző búzafajták szárazságtűrő képességét vizsgáltuk, arra voltunk kíváncsiak, hogy van-e különbség a szárazságtűrő és a nem szárazságtűrő között.” És bármilyen hihetetlen, a szorgos kutatómunka kimutatta, hogy VAN!

Senki sem lehet próféta a saját hazájában – ismételgetjük majd kétezer éve hol rezignáltan, hol ironikusan az újszövetségi mondást. Csakhogy manapság immár az egész „globális falu”, az összeszűkült világ közönyös, feledékeny és háládatlan. Vagy józanabb, kritikusabb netán. 

Most úgy fest a dolog, hogy a nép, az istenadta nép vívta ki szabadságát, mintegy önerejéből, dacolva a könyörtelen diktatúrával, a határőrök tűzparancsával. A keletnémet politikai vezetés, rendőrség és titkosszolgálat részint meghátrált, részint spontán a nép oldalára állt. A szovjetek meg mintha ott sem lettek volna.

Az októberi ünnepi hétvégén szerkesztőségünk nekivágott a Vajdaságnak, hogy a Híd Kör „Kultúrpass” című eseménysorozatának nyitó alkalmán az újvidéki Művészklubban vendégeskedjen, és bemutassa az Irodalmi Jelent.

Modern világunk vallása, a tudomány jó ideje főállásban bizonygatja, hogy szinte semmi sem úgy van, ahogy gondolnánk, úgy meg végképp nem, ahogyan azt a régiek mondták, hitték. Legyen az mítosz, mese, legenda, krónika vagy néphagyomány – csupa ostoba kitaláció.

1914 őszén lehullt a lomb a Rajna, a Duna, a Drina és a Száva mentén, az Ardennek és a Kárpátok erdeiben, a hadra fogott katonák milliói mégsem mehettek haza. Maradtak – vizes-fagyos lövészárkokban, nyomorúságos fedezékekben, jeltelen sírokban és gombamód szaporodó temetőkben, nyomorúságos hadi kórházakban. Még négyszer kellett leperegniük a lövedékek szaggatta fák elsárgult leveleinek, mire a kivérzett, lerongyolódott seregek maradványai visszatérhettek otthonukba. Vagy oda, ahol valaha az otthonuk volt.

A háborús felelősség megítélésében máig élesen eltérnek nemcsak a nemzeti és ideologikus álláspontok, hanem a kérdéssel foglalkozó történészek is.

A gyilkos golyók kioltották az osztrák–magyar trónörökös és felesége életét, de nem álltak meg a két áldozat testében. Tovább süvítettek bosnyák földről a szélrózsa minden irányába, Budapest, Bécs, Róma, Berlin, Párizs és London, Varsó és Szentpétervár, Belgrád, Bukarest, Szófia, Athén, Konstantinápoly és Bagdad felé, millió és millió puskagolyóvá változva, megszámlálhatatlan ágyúlövedékké, gránáttá, torpedóvá és bombává, kínhalált osztó lángsugárrá és mérges gázzá.

Mások mellett Kányádi Sándort és Sohár Pált is köszöntötte Böszörményi Zoltán az Irodalmi Jelen idei díjátadóján, ahol öt kategóriában vehették át az elismerést a jutalmazottak.

Izgalmas vita bontakozott ki az Irodalmi Jelen és PEN Club szervezésében lezajlott konferencián a Petőfi Irodalmi Múzeumban, ahol Márai Sándor Hallgatni akartam című művének tanulságait elemezték történészek és irodalmárok.

Lehet, hogy – legalább ebben – nemsokára utolérjük Angliát, meg a többi nyugati országot? Hogy nálunk is természeti ritkasággá válik az akácfa? Legalábbis nem lehetetlen. Mert Hunniában, pontosabban Brüsszelben megint valami készül. Nótabéli fánk a legjobb úton van afelé, hogy felkerüljön az Unió feketelistájára, azaz nemkívánatos növénnyé nyilvánítsák. Planta non grata…

A mai napot ünnepélyesen a fenti világnappá nyilvánítom, ugyanis ilyet – meglepetésemre – nem találtam. Pedig van egypár, minden napra jut kettő-három, ha nem négy-öt. Mert mindennek megvan a maga ideje – és majdnem mindennek a maga napja, mi több, világnapja. Illetve lesz, remélhetőleg.

1944. március 18-áról 19-ére virradóra német csapatok lépték át a Harmadik Birodalom és a vele szövetséges Magyarország határát. A Wehrmacht már évek óta „átjáróként” használta délkeleti szomszédja és fegyvertársa földjét, ezúttal azonban nem átvonulni szándékoztak katonái, hanem maradni. Hogy erőszakkal megakadályozzák Magyarország kilépését a háborúból. Megkezdődött a Margaréta-terv végrehajtása. – Hudy Árpád tárcája

Bár könyveket és számos cikket is írt – mindenekelőtt tanár volt, pedagógus. Életműve ezer és ezer kisebbségi létbe nyomorított magyar diák tudásában, erkölcsi helytállásában élt és él tovább, mert hivatása ellenére nem a szavak, hanem a példaadó tettek, a konok kitartás embere volt.

A beruházással aránylag jól állunk, a becipőzéssel szintén, bár egy egérfamília – orvul megbújva az árnyékgazdaságban – elfogyasztotta a garázsban tartott tartalék fekete lábbelim tetemes részét. Sürgősen be kell töltenünk néhai kandúrunk megüresedett posztját, pályázatot írunk ki a környékbeli gazdátlan macskáknak.

Egy szótár, amely 150 év múltán sem veszített érvényességéből: a Petőfi Irodalmi Múzeumban a III. Czuczor–Fogarasi emlékkonferenciát rendezték meg – a Magyar Művészeti Akadémia támogatásával – a nevezetes, hatkötetes mű kapcsán. Hudy Árpád, az Irodalmi Jelen olvasószerkesztője előadását is meghallgathattuk.

Nincs megállás, töretlenül fejlődünk tovább és tovább! Eljön az időegység, amikor az egész anyagi világ tele lesz céltudatos, intelligens gépekkel, a legtávolabbi planéták és holdak, még az aszteroidák is. Közöttük pedig szatellitek és űrhajók légiója cirkál. A világegyetem egyetlen, végtelen gép lesz, amely tökéletesen és örökké működik.