Badrakovszky – a cigánybáró – megszöktette Luludi konteszt a fővárosban éppen zajló hajcihőből, s a Velence-expresszel a Balaton felé vette az irányt. Ó, mily csodás a mi fővárosunk, s mennyi szépség van benne, mennyi dicső honfi és mennyi ritka gyémánt delnő, de vajon tudnak-e élni ezek a derék emberek? S ha élnek, ha már valóban élnek, minek élnek ugyan? Önmaguknak? Egymásnak? Az életnek? Mi az amiért az ember élhet itt? Mit ér az ember, ha magyar?

​​​​​​​Harmadik napja vagyok Tállyán, s oly nehezen búcsúzok ettől a szép vidéktől, de most már szinte biztos vagyok benne, hogy bejártam valamelyest, s láttam a Hegyalja e kedves szegletét több nézőpontból is. Midőn megérkeztem a vendégszerető kúriába, örömmel láttam, hogy a pesti társaság kikhez csapódék albán, olasz, ujgur, s Bécsben élő magyar fordítókkal, írókkal gazdagodott. Éreztem, hogy hamar cinkosaimra fogok találni. A PEN-Club vendégeként, tagjaként érkeztem, de a rendezvényről szerkesztőnk már részletesen beszámolt, s én inkább Tállyáról írnék, ha már úgyis ott jártam. Elsőként mint afféle vidéki úrnak, az Oroszlános Borvendéglőbe volt meghívásom. Hogy mit evett Badrakovszky Mihály az Oroszlányosban? Hogyan találta meg a legendás költőnőt, Lónyai Erzsébet, vagy ahogy W. S. nevezte el Pscyhé emlékezetét és rokonait? Milyen is az a Tállya? Erről szól vidéki levélkénk.

A költészet napján ünneplünk valamit, amiről azt hisszük valójában, hogy már rég elmúlt, de a kegyelet, nem is annyira a holt költők iránt, hanem saját érettségink, kamaszkorunk, ifjúságunk iránt mégis azt mondatja, hogy hajtsunk fejet. A költészet napja mondják, s nekem mindig egy alsóvárosi barátném jut eszembe, aki gyűjtötte az abszurd világnapokat és ünnepeket, s mindig a beszélgetés csúcspontja volt, amikor benyögte, hogy és egyébként meg ma van a csecsszoptató anyák barátnőinek, vagy az albínó nyulaknak világnapja. Miért ünneplitek a költészetet, ha már rég elfeledkeztetek róla?

Hogy a régi emberek mások voltak, talán finomabbak és mélyebbek, hogy a régi Budapesten más volt az élet, talán jobb is, mint most, arról azért lehet sejtésünk, mert olyan időgépeink vannak, mint Krúdy, Kosztolányi, Szép Ernő, vagy a többiek írásai. Egy-egy ilyen időgépet bármikor bekapcsolhatunk, és huss, ott vagyunk a főváros aranykorában, de azért most sem kell lemondani Budapestről. Hiába a szemét, a csikk, a hatalmas fekete autók, hiába az igénytelenség, hiába a politika restsége, vagy épp korruptsága, mégis lehet úgy Budapesten élni, ahogy az emberhez méltó. Mégis van benne szépség, és ezt a szépséget nagyon kell szeretni, hogy legyen kedve kivirágozni. Elmesélem egy napom.

Icuka, Magyarország legszeretetreméltóbb könyvtárosa magabiztos gyakorisággal és a rendszeres folyóiratolvasó elszántságával téveszti el az Irodalmi Jelen nevét, és használja helyette a jóval meggyőzőbb, mind értelmezését, mind egyéni leleményét tükröző Irodalmi Jelenlét címet. Ha Icuka 2009. március 24-én az Írók Boltjában járt volna, bizonyságot szerezhetett volna arról, hogy Danyi Zoltán, Szőcs Géza és Weiner Sennyey Tibor irodalmi jelenléte valóban rászolgál a nemes tévesztésre.

Az élet telve van kis halálokkal. Ilyen nem csupán a szerelem, hanem az evés, az alvás, a felejtés, a tevékenység és a tétlenség. Ahogy a világmindenség minden teremtményében éli életét, úgy bennünk is. Ahogy bennünk is él, születik, tapasztal, tágul ez a mindenség, úgy bennünk is halja kis halálait is.

Miközben barátommal sétáltunk az éjszakai úton arra gondoltam, hogy az én álmom mindig az volt, hogy Magyarország egy hatalmas kert lesz majd. Virágzó, termő, erdős, tisztásokkal teli kert. A Hold élesen tűzött be a fák közé, a zsennyei kert fái már ott sustorogtak mellettünk, s mi elértük a „Szabadság teret”. Mi lenne vajon az igazi szabadság?
Nemde az, ha az ember hozzá méltó körülmények között élhetne és alkothatna, szerethetne, dolgozhatna és pihenhetne. Oly sok évszázad harca a magyar szabadságért, tulajdonképpen nem volt más, mint az emberhez méltó életért való harc. Az emberhez méltó életet csak a család és a családhoz méltó tér nyújthatja, melyben az élet kihajt, virágzik, és terebélyesedik.

Ha az ember teljesen őszintén nyilatkozik meg: az a botrány. Ha az ember intelligens: az a botrány. Ha az ember akkor, midőn követ szórni, vért hányni, pucérra vetkőzni sikk és divat, nem emel kezet másra, nem mérgezi magát, emberként viselkedik: az a botrány. Ha mindenki alszik, s te éberen élsz: az a botrány.

Hogy kezdődött ez az egész? Mit kezdtem el olvasni és mikor? Mi jött azután? Miért olvastam? Miért lettem költő? Mit nevezek költészetnek? Hogyan vettem észre ma reggel, amikor front van, amikor a tavasz előtt még utolsót rúg belénk a tél, hogy egy könyvtárban élek? Vajon a könyveken keresztül nem holt emberekkel társalgok-e napra-nap?
A Látható könyvtár a timpanon, amit Hegyi barátommal szereltem össze, itt áll mellettem. A könyvek sok év gyűjtései, nem túl sok könyv tehát, de a munkához elengedhetetlen alapállást biztosító művek ezek mind, mint Cholnokytól A Tenger, vagy költészet az ókortól a kortársakig, vagy Buddháról szinte minden, vagy a jávai gyűjtés. Ezek az én Látható könyvtáramnak valódi értékei. De hogy is kezdődött mindez?

Vajon milyen volt a Hegy Öregjének arca? Honnan kerültek erődjébe azok a fiatal harcosok, akik megtapasztalták a mesterséges mennyországot, hogy aztán visszakerüljenek onnan, s életük hátralévő részében hangtalan harcosokká, vagy ahogy ma mondják orvgyilkosokká legyenek? Milyen volt az éjszaka és milyen volt a nappal ott, Keleten, évszázadokkal ezelőtt az asszaszinok között? Milyen volt egy asszaszin álma?

Ahimsa, azt jelenti nem-ártás. Ahimsa, vagyis nem okozunk szenvedést, nem bántunk senkit, nem törünk mások életére. Ahimsa, a nem-ártás elve azt is jelenti, hogy nem gondolok rosszat másokról, nem akarok rosszat másoknak, nem akarom mások életét tönkretenni, vagy tönkremenni látni. Mindenki, aki ma este ebben az országban lefekszik, mindenki, aki másnap felkel majd, s megkezdi a hetet, mindenki, aki fel akar most majd állni, gyászolni, és élni, minden szerb, román, magyar, mindenki, aki ember, annak az ahimsa gyakorlásába kellene kezdeni.

A költők és az írók, de még a kritikusok is szeretnek valami különös fényben tetszelegni. Mintha még mindig érdem lenne, ha az ember a szellem kék köpenyében jár, s mintha még lehetne tanítani „egész népemet” „nem középiskolás fokon”. De nem lehet az egész népet. Mindig csak az egyént. Mindig csak egyet-egyet lehet megmenteni. A költők és az írók, de még a kritikusok is ezért: téveszmében élnek. Mivel látják, hogy tévednek ezért fanyalognak jobbra-balra. Csak a magyartanár nem fanyalog.

Nyelvészek igen nagyra becsülik a korai nyelvemlékeket, amelyek arról tanúskodnak, hogy milyen is volt a magyar nyelv több száz évvel ezelőtt. Nem csak nyelvi, hanem tartalmi vonatkozásában is érdekes az Ómagyar Mária Siralom, vagy a Halotti Beszéd. Nagyon kevesen foglalkoznak azonban a XXI. századi, tehát nem a korai, hanem a késői nyelvemlékekkel. Mint időutazó és felfedező folyamatosan gyűjtöm a mintákat e korról, s a minap – egy ásatáson, azaz egy pesti presszóban – ráfutottam korszakunk legjellemzőbb nyelvemlékére. Félelmetes tanulságokkal járt a szöveg részletes elemzése.

Manapság csak arról hallani, hogy mi mennyibe kerül, s a foci és a politika után most már a gazdasághoz is mindenki ért. Azt is hallani, hogy jólelkű szülők, akár erő alkalmazását is hajlandóak lennének bevetni, csak hogy csemetéiket eltérítsék a nyomorúságos írói, vagy még rosszabb esetben a költői pályától. Tévedésben él azonban a fél világ, apák és gyermekek egyaránt, ugyanis ha jobban belegondolunk nem is olyan rossz költőnek, írónak lenni. Újra fel kell tennünk a kérdést: Mennyibe kerül ma egy vers? Megdöbbentő eredményre és következtetésekre juthatunk. Vegyük például Vajda János A nádas tavon című költeményét.

Az, hogy a Keleti-tanok beáramoltak a Nyugati-világba nem ma kezdődött el, s a mindezekkel szemben megfogalmazott szkepszis sem új keletű. A jóga és a zen gyakorlásának és eredményeinek nyugati, vagy európai lélekre való alkalmazhatóságát erősen kétségbe vonja még egy olyan tekintély is, mint C. G. Jung. Ugyanakkor nem tud elmenni szó nélkül a két jelenség mellett, s bár a jógával szemben igen szigorú, míg a zent a lehető legtöbbre értékeli.

Amiről most szólni kívánok az egy tudatállapot, amit érdemes hátrahagyni, s amit felesleges sajátként elismerni, mert épp oly hamis, épp oly üres, mint a reklámok mosóporszagú retusált hősei. Éppen ezért mondhatjuk, hogy a hasis semmivel sem jobb mint a Coca-Cola, s nevetséges a hippik anyaggal az anyag-ellen elvű lázadása. Nincs nagyszerűbb a saját útnál, amit egy-egy ember maga jár meg a hegytetőre, nincs nagyszerűbb annál, hogy ilyenkor visszanézve látod a megtett utat. Látod, hogy te tetted meg azt az utat, s nem egy anyag, nem valami más.

Ha olyan lenne "az Irodalom", amit már Szindbád is csak visszasírni képes, ha olyan lenne, amiért minden alkalommal a folyóiratalapítás és a könyvkiadás ideggyilkos villámháborújába vetik maguk a jóérzésű emberek, ha olyan lenne, amilyennek a csillogó szemű bölcsészleánykák beiratkozáskor, kopogóscipőben gondolják… ha olyan lenne… milyen is? Mint éppen száz éve? Amikor valami különös együttállás révén egy helyen volt Ady, Osvát, Karinthy Kosztolányi, Babits, Csáth, Czóbel, és a többiek? Vagy nem is voltak egy helyen, csak nagy-néha találkoztak? Nem is volt olyan nagy dolog a Nyugat és a Holnap, csak azzá lett az idők során?

Van egy fiú Nepálban. 18 éves. Hónapokon át üldögélt egy fa alatt. Hogy nem evett és nem ivott az csak a nyugati sajtó számára érdekes, a helyiek szentként tisztelik, egyesek Buddha reinkarnációját látják benne, ám amikor felébredt meditációjából, akkor közölte mindenkivel: ő csak egy közönséges aszkéta, aki gyakorol, azért, hogy elérje a tudat Buddha állapotát. Ezért most lemegy három évre a föld alá. Mindez mellékes, a fontos az amit nemrég – tehát 2008 novemberében – szútraszerű beszédében a világnak elmondott. Nem mondott semmi újat, semmi szenzációsat.

Figyelem! Figyelem! Az Irodalmi Jelen Online-on mostantól verset is hallgathat. Elsőként Szőcs Géza és Weiner Sennyey Tibor mondja el három-három versét. Jó szórakozást.  

Weiner Sennyey Tibor fotógalériája. "A kawi jelentésére és értelmezésére, éppen úgy, mint a kawi nyelven írott költészet és a kawi történetének megközelítésére több út is alkalmasnak tűnhet. Mégis csak egyetlen van, amely legalább a körvonalakat feltárja: a lelki. A kawi jelentőségét megérteni, mint minden nagy költészetét, művészetét, emberi kísérletét valójában csak egy út elég jó: a szellemi.