Még egy hónapot kellett volna a Benda Lalinak kihúznia a fronton, és akkor mehetett volna haza szabadon. De nem tudta, hogy már csak ennyi van hátra, honnan is tudta volna. Senki nem gondolta ezen az őszön, hogy a háborúnak mindjárt vége lesz.

Mikor Gyula reggel megvette a Délmagyarországot, csak azt akarta megnézni, akad-e valamilyen munka a környéken. A „botrányos hírek” – ahogy az anyja nevezte őket – épp az apróhirdetések előtti oldalon voltak. A rakodást már régen ott akarta hagyni. Lett volna valami vidéken, Domaszéken, de oda nem akart menni. Akarta maga körül a város nyüzsgését. A mellette elrobogó járművek csapta zajt, a kávéházak úri közönségét. És bár ő ritkán téved olyan elegáns helyekre, mint a Virág Cukrászda, szerette nézni a piciny tányérokon ülő, műalkotásszerű süteményeket, amint a kecses ezüstvillákon a rózsás ajkakhoz érnek.

A helyettes túsztárgyalót flegma vaddisznónak ismerték, most viszont kapkodta a levegőt, épphogy nem nyüszített a boldogságtól és a stressztől, amiért életében először forró helyzetbe került. Tekintete úgy ugrált, mintha szöcskét követne, a feje pedig folyamatosan vörösödött. Fekete elzavarta volna, ha nem köti a fegyelem, így elbújt a szerepkörébe, elvárásait arra korlátozva, hogy a szituáció ne tartson túl soká.

– Te még nem tudod, ki vagyok, de én nagyon jól ismerlek! – Mindenáron az ismerősöm akart lenni ez a nő. A fészbukon fellelhető családtagjaimat kérlelte, vegyenek rá a visszaigazolásra. Nem tudták pontosan, ki ő, de mindenki szemrehányásokkal illetett, amiért ellenálltam. Dacos lettem, mint gyerekkoromban, ha mindenkinek köszönni kellett.

Doktor Pöszme Zoltánné Ilonka néni rezignált arccal mosta fel a padlót. Tizenkét év után semmi sem tudta őt meglepni, nem számított már, hogy régi felmosójával napjában többször kellett a beszáradt gyerekkezdeményeket összekaparnia. Avíttos partvisával sebesen dolgozott, ha talált valahol használt óvszert, szőrhalmot, néha egy-egy toldozott-foldozott bőrszerkót, az sutty, máris a kis kukájában landolt. Épp a tükörről mosta az alkalmi kielégülésre várók telefonszámait, mikor végignézett magán. Ilonka, de szörnyen nézel ki!

Juli szeme kikerekedik, ajka lebiggyed: az ERDŐBE? Így, csupa nagybetűvel. Bogarak és mindenféle izék közé? Nem ettem én bolondgombát! Hiába is győzködöm, hogy ott nem csak bolondgomba terem, és a rovarok sem miattunk élezik a kést meg a villát, ő hajthatatlan. Igazi városlakó. A lakásba véletlenül betévedt hangyát is hatféle rovarirtóval fújja le, a szerencsétlen nehogy túlélje a hívatlan látogatást.

A fiúval aztán szinte mindennap találkoztak. A lány a töltésen sétált el a kis házig, a fiú már rendszerint a csónakban várta. Mennyei órák voltak azok!
Már vége felé járt a nyár, amikor a csónakról a házikóba mentek. Gyöngéd volt a fiú ölelése, csókja.

Nagymama fáradtan seperte a havat a lépcsőn, mintha a háta mögött hetek fáradtságát próbálta volna így eltakarítani. Mozdulatai árulkodtak a legjobban kimerültségéről, a sütéssel-főzéssel töltött hetekről; lassan járt kezében a seprű, és még mosolyognia is kellett, hiszen az ablaknál két unokája tapasztotta orrát az üvegre, csodálkozva nézve, mit csinál. Nem volt könnyű a munkája, mert a bejárati ajtó előtt mintha külön utakon járt volna a szél, csak az ő bosszantására, makacsul felhordva a havat a legfelső lépcsőfokra is. Intett nekik, és söpört tovább, magában szidva a kósza szelet.

A lány hozzám bújik hirtelen, én meg valahogy nem érzem ezt tolakodónak. Nagyon szép, de ez a zöld hálóing ezzel a fehér papuccsal borzalmas kombináció, ráadásul nem túl okos választás így sétálgatni a fagyos körúton, december hatodika estéjén. A járókelők bámulnak, összesúgnak, megbotránkoznak. A hajléktalan öreg is minket néz, de ő nem ítélkezik.

A középkorú férfi korán megtanult alkalmazkodni a természethez. Gyermekkorában nagyokat csavargott, fára mászott, esőben, sárban csatangolt. A szabadságot szerette. Édesanyja meghalt, apja új feleséget vitt a házhoz, a fiúval nem nagyon törődtek. Megszokta ezt az állapotot. Később is csak annyira illeszkedett be a közösségekbe, amennyire a tanulás, munkahely miatt szükséges volt

Már csak egy fellépő van előttünk, és mi következünk. A folyosón várakozunk, a tornateremből csak úgy dübörög a basszus, a hip-hop megszokott hangzása lüktet a dobhártyámon, furcsa elegyet alkotva saját izgatott szívdobogásom ritmusával.

Sűrű univerzum rengetegében léptekkel bejárhatatlan helyen, messze innen mélységeken át, több ezer kilométeres, sikár vidéken. Homok buckák alatt, Napból keltek útra kicsi lények. Évezredek alatt eljutottak a Hold közepébe. Napból a Holdra, Holdról a Földre.

Kisebb görccsel gyomrában kopogott előre az utcán. Lábai kimérten, feszes sietségben, s mégis aprókat lépve szolgáltak. Halántékán egy kicsi ér kívánt kitűnni a többiek közül: lüktetett. Szíve uniszónó felelt erre. Nőhöz sietett. Dehogy nőhöz: „A” nőhöz sietett.

Az ablaknál álltam, és bámultam az üveget. Tudtam, hogy minden kicsúszott a kezemből. Hogy minden hiába volt: az egyhetes diéta (ami valójában önhánytatások és zabálások sorozata volt), a napi kétszeri idegbeteg felülésezés az ágy szélénél, a méregdrága fodrász, még az elvesztegetett két óra is, amíg megpróbáltam franciára festeni a körmeim, majd az egészet letöröltem. Nem érdekel senkit ez egy tízéves érettségi találkozón. Sőt, nem is veszi észre senki. És én is hányok magamtól. Ironikus kijelentés ez egy bulimiástól.

Mostanában többször éreztem rosszul magam. Nevezzük pánikrohamnak. Kidolgoztam egy technikát, mondogattam magamban, hogy nem félek. Pár perc múlva elmúltak a kéretlen testi tünetek, a szapora szívverés, a hirtelen izzadás. Aztán megfigyeléseket is végeztem, hogy azokon a napokon hol jártam, és van-e összefüggés amitől este előjön ez a nyavalya. Arra döbbentem rá, ha munka után a hosszabb kört teszem meg hazafelé, akkor biztosan előjön. Azaz abban a negyed órában kell, hogy történjen valami, ami ezt előidézi.

Nincsenek jó napjaim mostanában. Nagyon ráuntam, hogy mindig mindennek az a vége, hogy egyedül vagyok és pénztelen. Délután próbáltam felidézni valami jót az évből, de nem sikerült. Annál több kudarcot. Mint mikor a nőről, akit majdnem feleségül vettem, kiderült, már régóta csal a főnökömmel.

Tűnődve nézem – mint mindig – ezt a törékeny nőt. Kora meghatározhatatlan lenne, ha nem tudnám. Olyan időtlen az egész lénye. Lófarokba kötött vörös haja, szinte rikít a fekete öltözék mellett. Mindig talpig feketében jár. Nem halt meg senkije, mégis mintha gyászolna. Nem visel soha semmilyen színes ruhát. Az egyetlen szín rajta a haja, ami szinte lángol, mint egy figyelmeztető, számonkérő jel. Mindig úton van, a legtöbben azonban már észre sem veszik.

Annának a Drótos volt az első halottja. Akkor azt gondolta, hogy ezt tovább nem tudja csinálni, visszamegy nevelőnek, de a csoportvezető, rutinos kolléga, leült vele, és elmagyarázta, hogy mindenki így érez, amikor először elveszít valakit, ez teljesen természetes, ő maga is pontosan így járt, a mai napig emlékszik arra az asszonyra, de nekik nem a halottak, hanem az élők iránt van felelősségük. Szóval őrizze meg a Drótost az emlékezetében, halottak napján gyújtson neki ezentúl gyertyát, de jöjjön vissza az élőkhöz, hogy a következő ne haljon meg.

Ma leesett az idei első hó, reggeltől estig megállás nélkül hullott. Nem nagy szélviharral, hanem csak úgy csendesen: fokozatosan borítva be kertünkben a fenyőfákat, majd szép lassan az egész tájat. Nem volt kérdés: itthon maradtunk, begyújtottuk a kandallót, készítettünk egy-egy bögre finom fűszeres forralt bort, leültünk a tűztérrel szemben a kanapéra, és néztük a lángokat, melyek az otthon melegét adják, de a szemnek és a léleknek is tápláló energiát jelentenek.

Andrea álmából felriadva, izzadó homlokkal és lüktető halántékkal zihált a gyűrött vánkoson. Álmában megint átélte azt a borzalmas éjszakát, amely örökre megváltoztatta az életét. Autóban ült, párhetes ismeretség után most először indult Bélával és annak barátaival kirándulni. A Zamárdi disco volt a cél, ahol nagyon jól szórakoztak, egészen hajnal négy óráig.