Ha Tamási Áron műveit olvasgatjuk, a hasonlatok, megszemélyesítések dominanciája hívja föl – többek között – a figyelmünket. Kiemelkedő gondolatalakzatait, stílusalakzatait, humorát inkább a szakma szerelmesei emlegetik. Sütő András, a Tamási-tanítvány szépírói stílusa számomra többet mond, nemcsak az előd, hanem valamennyi magyar prózaíró írásművészeténél. Metaforái, metonímiái, szinesztéziái, gondolatalakzatai, komplex képei arról beszélnek, hogy Sütő alaposan tanulmányozta nagyjaink írásművészetét, és ismereteit tudatosan alkalmazta. A képalkotó fantáziájának ragyogása minősíti A lőtt lábú madár c. könyv alkotásait, melyben az elbeszélések, naplójegyzetek mellett – fő helyen – az Engedjétek, hozzám jönni a szavakat! c.  közismert műve olvasható.

  "Szép művet végülis nem olyan nehéz létrehozni - szépen élni sokkal nehezebb. Erre emlékezteti az elengedett mű az alkotót, jó esetben." - írja Sütő Zsolt. Két fotó-videóját és a cyberpunk fotóalkímiáról szóló írását közöljük itt, mintegy virtuális helyszíni szemleként.

 "Radnóti Miklós Hetedik eclogájáról szeretnék beszélni, mint a hitvesi költészet és a háború borzalmainak sajátos összefonódásáról. Előtte azonban néhány mondattal bevezetést tennék Radnóti Miklós költői munkásságára, valamint a kortársak között betöltött szerepére." - Tatjana Anyegina esszéje és ecloga-olvasata Radnóti Miklós születésének századik évfordulóján.  

"A „Magyar költészet 1906-óta” címűt szerzője először angolul írta és olvasta fel Cambridgeban egy ismert angol kritikus felszólítására. Később ugyanezt a tanulmányt magyar közönség számára is meg akarta írni, s e célból az angol essaynek legtöbb részét lefordította. A tanulmány kerete természetesen más lett volna: „…elég régiek az Új Versek ma már ahhoz” – írta megkezdett előszavában, „hogy az, ki a belőlük származott vagy velük megeredő új költészetet figyelemmel és szeretettel kísérte, de akit a mozgalom minden mellékes, azaz bár fontos, de múlandó izgalma érintetlenül hagyott, megkísérthesse egységes képet alkotni az elmúlt évekről. A költők s a versek valódi művészi lényegéről lehet már írni s talán a mozgalom valódi forrásairól és útjáról is…” Egyes kapcsolatok és magyarázatok megvannak jelölve még, de megírva nincsenek. Közölni a tanulmányt ezért csak az angol verzióhoz híven lehetett. Úgy kell azt tehát tekinteni, mint az angol eredetinek néhány jelentéktelen rész kivételével maga a szerző által írt fordítását." - írta Bezerédy Emma 1917-ben, fia, Békássy Ferenc tanulmánya elé.  A tanulmányban lévő versek az első angol fordításai Babitsnak, Adynak, Kosztolányinak. Az esszét két részletben közöljük.

​​​​​​​"Láthatóvá igyekeztem tenni, hogyan kezdődött a mozgalom, melynek legerősebb összefoglaló eleme a nyelv és a ritmus új stílusa volt, nagyon egyéni és személyes romanticizmussal, hogyan terjedt és foszladozott szét mindenféle irányba a dekadens és úgynevezett modern befolyások alatt, mígnem a új tárgyilagos költészet nőtt ki a kaotikus erjedés alól. Az önmagukról író költők kezdik a mozgalmat, s annak eredménye Babits, ki mindenről inkább ír, mint saját magáról. Amott önarcképeiken keresztül megláttuk a öltők világát, itt Babits arcképe világlik keresztül a világról írt képein. Ady, a mozgalom első fokának vezére, kiszabadította magát a követői seregéből, s elment a maga útjára; a második fok szült legalább egy költőt, bár önmagától egészen elütőt, a mozgalom harmadik fokát egy név tölti be: a Babitsé." - Békássy Ferenc esszéjének második része.

Hogyan személyesítette hát meg Weöres ezt a lelket, hogy saját hím-lényének tüzével világítsa meg? Hogyan forrasztotta össze magával Psychét, és Ungvárnémetivel – hogy már külön-külön csak elvétve létezhessenek? Milyen a weöresi Psyché?

Psyché állandó kísérõje a testi nyomorúság: saját nõi bajai elsõ abortusza után sokáig kínozzák (egyrészt ezek miatt szellemi barátja csak Ungvárnémeti), Max sánta, Ungvárnémeti szifiliszes (csakhogy a süket Beethovenrõl és a megbomlott Hölderlinrõl ne is beszéljünk).

 “Sokat beszéltél “mesteredről”, Szabó Lajosról. Én az egyetemről jöttem, a filozófiát akadémikus módon tanultam, és ekkor egy íráson és iskolán túli filozófiával találkoztam, a filozófiával mint beszélgetéssel; olyan szellemi tekintéllyel, mely független a címektől, a hivataloktól és a pénztől. Megtanultam, hogy a filozófiai beszélgetés nem uralmat nélkülöző diskurzus, bár egyenlő felek között zajlik, mégis szellemi tekintély uralja – mint Szókratésznél.” – Hannes Böhringer levele Kotányi Attilának.

 Tanítói ténykedése - tanítványok és kollégák, t.k. Hannes Böhringer tanúsága szerint - eredményes volt. Ebben az a ritka képessége játszott közre, mely a tradíciók eleven képviseletét a mindenkori új iránti éber figyelemmel tudja társítani. Az előbbire Szabó Lajos sajátos biblicizmusa vezette, mely a dialógikus gondolkodókhoz - Buberhez, Rosenzweighez és - a közelmultban magyarul is megjelent - Ferdinand Ebnerhez hasonlóan az Én-Te-Szó alaprealitásából indult ki.

Dante magyar volt? Nem, szó sincs róla. Ellenben van az Isteni Színjátékban egy, egyetlen egy igencsak elgondolkodtató sor. Szörényi László igyekszik a Dante-rejtély végére járni tanulmányában, kideríteni az igazságot az Inferno XXXI.-dik énekének 67-dik sorát illetően. Mit is jelent és milyen nyelven is van az, hogy "Ráfel mái ámech izbái álmi"? A tanulmány közlésével a szerző, és az Irodalmi Jelen is a hatvan éves Jankovics Józsefet köszönti.

(Unokaöcsém élete a globalizált világban (net, banán, csoki) – Ökológiai lábnyom és a fenntartható fejlő… illetve fejlesztés – Hiszti-faktor – Szemetesbe dobott pizzás doboz) Unokaöcsém kilenc éves. Van mobiltelefonja, e-mail címe, Iwiw profilja. Délutánonként amerikai rajzfilmeket néz a televízióban, török együttesek klipjeit fi- gyeli zenecsatornákon és japán szoftvereket használ a számítógépén.

A Centrum csoport szűk két éves tevékenysége következtében kialakult a házfoglalást tárgyaló tudományos diskurzus, aminek legalapvetőbb szövegeit a házfog­lalók közül kikerülő tudományos munkások termelték ki.

Tolnay Klári: Az egyik randevúnkon, az Országház Kávéháznál, esős, lucskos, rémes ítéletidő volt, és én ott ácsorogtam, és a kezemben volt egy titkos kézirata. Annyiban titkos, hogy az volt a címe: "Felszabadulás". Nem szerette volna, ha az bárkinek a kezébe kerül akkor, mert egy kicsit a fejével is játszott. És engem megtisztelt azzal, hogy odaadta nekem elolvasni és kérte, hogy a legközelebbi randevúra hozzam vissza.

      “Minél gyorsabban romboljuk le az Akadémiát, annál  jobb. Mindenki maradjon távol!”A Writers Guild bojkottfelhívása, 1935. 

A lócáról mindenki feláll, mindhiába, a gyerekek nem hajlandók leülni, köztük a legnyurgább, láthatóan a vezérkamasz, felmászik az első emeletet képező katafalkra, a kisebb sem akar lemaradni, bátyja után kapaszkodik, az tartja fölényét, most a második emeleti polcra kúszik, a polc recseg, kint zuhog, már beszivárog a küszöbön, az anya nem mer a rakoncátlankodókra kiáltani, csak némajátékkal jelzi az elkövetkező pofonokat, mutatóujjával erélyesen a kőpadlóra mutat, ahová vissza akarja őket parancsolni, a nagyobbik fiú erre félkézzel magához húzza öccsét a második emeletre, diadalmasan lógatják locskos lábukat a levegőben, odaverik az alsó állvány koporsójához, én is felmegyek, nyafog a középső, a kislány, az anya az ő arcán csattantja el a fiúknak ígért pofont, a kislány bőg, a bőgés a két kisebbre ragad, az anya zsebében kotorgál, a zacskó fenekéről pár szem mézcukrot kapar ki, a gyerekek szájába dugja, megenyhülve majszolnak, eső, zuhog, a kamaszok fent a második emelvényen a barna koporsóról már amúgy is félig-meddig levált zománccímert feszegetik, az aranyozott liliom lepattan, az anya nem mer fenyegetőzni, eső, zuhog, a kócos középső lányka felmarkol egy begurult gombolyagot, labdázik vele, a selyemfonal lebomlik, a két kisebb gyerek összetapossa, zuhog, most már a kripta belsejében is.

"...ha azt mondod, fogalmad sincs arról mi az, hogy "esszé", akkor már legalább ketten vagyunk, akik nem tudjuk. Sőt harmadikként Montaignere is hivatkozhatnék, aki szintúgy nem tudta, ezért adta a műfajnak a "próbálkozás" címet. Ebből kifolyólag az is bizonytalan, hogy mire jó. De itt egy hipotétikus választ mégis megpróbálnék : gondolatokat ébreszteni. És a véleményedet olvasván úgy vélem ez maradéktalanul sikerült is..." –  Miklóssy Endre válasza Sneé Péter levelére. A PETRI-vita folytatódik.

Ha annak idején megsejted, hogy utazásod semmiben sem különbözik az emberemlékezet óta megtett valamennyi utazástól, sejtésed hihetően kioltja a gyorsvonat kerekeit egyre sebesebben hajtó lendületed, hihetően még kézipoggyászod hevenyében való csomagolásához is kioltja kedved. Ha tudtad volna! Olyan utazás ez, akár emberemlékezet óta valahány – aki szobájában nem találkozik önmagával, útra kel – valami forró és mégis tompa várakozás a találkozásra önmagaddal, akit néha szeretőnek hívnak, máskor tengerpartnak, vagy messzi hegyi tájnak, egzotikus vidéknek, olykor küzdelemnek, kalandnak – te földi kezdeteidnek, a látóhatárod elől elsikkadt szülőföldnek. Jól ragadtad meg a szót, mert így is volt ez és lesz, míg csak utazás e világban, minden találkozás egy új születés helye és minden új születés találkozás egy mélyebb múltba süppedt valónkkal, egész a végsőig – vágyakozás, kívánság, keresés, találás és találkozás – a másik megszűntéig. Te most egy kisfiú után sóvárogtál.

Az önmagunkkal szembeni engedékenység átmenetileg talán segíthet nehéz helyzetekben, tartós beállítódásként viszont biztosan félrevezet. (Alkotói életformára egyébként is alkalmatlan a „tudományos”közreműködés révén mindnyájunk dicsőségére kitenyésztett sikerorientált hülyék tömege.) A szerző vajon mit kér számon Petrin, talán egy kis emberi gyöngeséget, vagyis több következetlenséget? Ez a „valóságos lépték”, amit úgy hiányol?

Nem ok nélkül utálják annyian az efféle kijelentéseket. Bosszantó, hogy milyen nyilvánvalóan igaz, viszont ilyen magatartással pénzt, karriert, hírnevet szerezni nem lehet, sőt a puszta életvitel is könnyen veszélybe kerülhet. Petri vitriolos helyzetjelentése erről az értelmiségi magatartásról a következő:

Ám a Pokol bejáratánál vagyunk, a moralista számára az ítélet alá vetett világban. A „Carpe diem”, az élvezd a mát felszólítása, ahogyan Leukonoét inti Horatius, a klasszikus alanyi költő, itt az ellenkezőjére fordul: „el kell viselned”.