az érkezés estéjén vendéglátónk gépkocsijával suhanunk az amerikai metropolisz útjain, de másnap délelőtt nyakunkba vesszük a várost. vasárnap van, szubtrópusi októbervég.

nem a fellegekben járunk mint a madarak lapockává korcsosodott a szárnyunk kiűzetvén az Édenből

a kofa már az aprót számolja tenyerembe,
jó üzletet csináltam – győzköd veszettül,
s esküdözik a fellegekre,
úgy vágok zsebre mindent, mi visszajár,
hogy bár füttyre áll a szám,
cigimnek még itt gomolyog a füstje…
angyalt mímel a foltozott üstre.

Késő emlék. Esték, hűs vonatok szele röpdös törékeny szárnyakon múltba, szép feledésbe. Tartozunk néked eszmével, vérrel. Emelt főnk csendes kétkedése, romjain havas öröm. Így álmodjuk a reggelt, állunk ormain, ájult, vézna sugár, fény botladoz érvek ölében.

Olyan éles minden, téged is élesebben látlak, Isten.

A patakok végtelenek, Állam hegyén mélybe zuhannak.

Milyen hangja van az utolsó
kenetnek. Hát az elmének?
mikor valaki megőrül.

versek indultak útra a sötét kamrák felé.

Olyan szomorúan zúgnak a februári harangok, szél viszi szét hangjukat a hargitai határban. Ahonnan nincs visszaút, odacsúszik a múlt, siménfavi bölcsőjétől hazátlan hazában.

Joe Dassin – Indián nyár

tél volt régebben ilyenkor, fehér kupacok gyűltek a
mellékutak mentén, hajnalban ástam ki a kocsit a hóból,
izzadtam a hidegben, rossz idő nincs, csak rossz ruházat, az
enyém rossz volt nyáron is. a hó kiment divatból, földanya

Nem nyugtatja meg menta vagy bogyó: mert mindnek lecsöppent harmata a csontjáig mar le éjszaka.

Idézőjelbe raktalak, míg te engem zárójelbe. Időnk pihen, fáradt vacak, mindenünk papírra vetve.

Jöhetnek az igazi sikolyok,
a test megfeszítése,
a karmolások,
a szorítások,
majd az utolsó nyögést követően
az elernyedés,
a nyújtózkodás
és a mosoly,
mintha a legédesebb
álmodból ébrednél fel,
mintha a nevedet sem tudnád,
mintha hálás lennél,
ami igaz,
hiszen ő legalább megpróbálta,
vagy úgy csinált.

csontjaival már meszet oltott
az idő.

„A Nagy Medve az égben,
egy szív-báli barátom
sorsom egy csillagképből
követi messzelátón.”

A versek alatt kis és nagy szerelmek Meg óceánok és újra programok Takaróját mindig lerúgja a gyermek De asszony vagy férfi lesz mire újra betakarod

Most eső esik, eláznak mind a hattyúk. Minek is mondom? Meghaltál. Hagyjuk.

És ki játszik a zongorán
a fehér lábú fák alatt?
Te kísértesz? Vagy ők, a holtak?

Megkérdőjelezett madár vagyok. Két lábon járok hidegből melegbe, északról délre... és a többi. Egyetlen tollammal verset írok egeken túli végtelenre – se haszon, se kár.

Visszavárlak, visszavár,
Pápua vagy Kolozsvár,
ha vetkőznek a hajnalok,
a csillagokra hajolok.