Ebben az évben a tengelicek fészekrakását kiemelten figyelem. Tarka madár. Szél mozgása. Pihenés. Tarka madár. Szél mozgása. Város. A párok mindenhová követik egymást. Bogáncspihe. Választás.

Zordulásai visszatérő rohamokban törtek reá… Egy vörösbegy fej nélküli éneke zavarta meg éppen, amott pedig jégkék madárfej külön-szakadt csőre hasogatta a vakító juharfa kérgeit… A bársonyosan sötétlő emberfej-odúból hártya-kéklően áttetsző mutatóujjak hullottak az ébenre-szenesedett pázsitra… Szimultán(ban) pedig: egy belső délibábra terített sötét leplet egy égi szándék…

Hetvenhárom álmatlan éjszaka, négyszáz közösen leadott kiló, három méter össz-szőrzet és megállapíthatatlan mennyiségű együtt lenyelt ideg után a falu egy emberként döbbent rá, hogy a konstans nyugalomnál egy dolog rosszabb: a konstans félelem. A várakozással teli időszak egyre kilátástalanabbá vált. Rettegtek, mert tudták, minél több idő telik el a bandita felbérlésétől, annál valószínűbb, hogy valami hamarosan történni fog.

A vonal túlsó oldalán a rendőr dühösen csapta le a kagylót. Kalmár Rozi, az elfoglalt nő nem értette, miért nem foglalkoznak vele. Problémáját súlyosnak ítélte, s úgy gondolta, csakis a rendőrség segíthet. Az a félóra volt számára a legértékesebb a teljes napból. Abban a harminc percben intézte magánügyeit, időnként szunyókált, vásárolt, szépült vagy szerelmeskedett.

Alig lépett ki a ház kapuján, máris belelökték egy pocsolyába. Nem volt itt aszfaltút, csak sár és piszok. Ült a vízben, és pislogott felfelé, mert a szemébe ment a szennyes lé. Gábor állt előtte.

Hirtelen megfagy a világ. Megmerevedik a kisfiú is. Megáll a kép, nem moccan semmi sem. Fogalmam sincs, mennyi idő telik el, amíg a film lassan, szakadozottan, de újra peregni kezd. A hangok egyenként, akadozva próbálnak visszakúszni a küszöb felett, és vontatottan bár, de végül összeáll minden.

Hangosan éltek, sokat veszekedtek korábban is. Tibike egyre később járt haza a munkából, túlórára hivatkozott, az asszony meg egyedül vesződött a kislánnyal, aki bőgött mindenért, ha kellett, ha nem. Az asszony úgy érezte, méltatlan ez, hogy neki nincs élete, bezzeg a férje megenged magának mindent: haverokat, meccset, hetenkénti focit, kocsmázást. Úgy kavarodott haza gyakran, hogy a gyereket sem látta egész nap. Így telt el két év.

„Éjszaka értünk oda. A város sötétben állt, a külváros kiégett épületeit tüzek fényei világították meg, lázadók melegedtek körülöttük a fagyos éjszakában.
A főtéren napszaktól függetlenül tömeg volt. Néha a levegőbe lőttek a fegyveres férfiak, amikor hírek érkeztek a harcokból. Ha jó hírek, azért, ha rossz hírek, akkor azért.” – Jászberényi Sándor novellája.

Ül a padjában, és nézi a tanárt. Nézi, ahogy az a tábla előtt áll, kezében kréta, és magyaráz. Az egész annyira valószerűtlen. Hogy neki itt kell ülnie, hogy ennyire semmibe veszik őt. Hogy már hónapok óta érzi azt, amit érez, és hogy semmi, de semmi esélye. Hogy úgysem lesz másképpen semmi. Mert az ott a tanár, ő meg csak egy diáklány, aki szerelmes.

Nem is a megismerés, mindinkább a megfejtés (hiánya) húz le az ürességbe… Vagy fordítva? – Az üres sötétség / a sötét üresség feneketlen… A zuhanás örökké tart (majd / most / mindörökké?)…

A reménybeli novellaíró nemsokára kilépett a könyvtár kapuján, összegombolta szövetkabátját. Kisvártatva észrevette, hogy esik az eső, hátranyúlt hát a kapucnija után, de a mozdulat közepén rájött, hogy ma is olyan pulóvert vett fel, amelynek nincs efféle kiegészítője. Vigye el a franc, gondolta.

Látom magamat, ahogyan lerúgom a cipőmet. Az volt a taktikám, hogy mezítláb indulok a keresésetekre. Hunyó szerettem lenni leginkább. Torkomban dobogott a szívem, ahogyan benéztem az ufó-hinta alá, Pista bácsi barna Trabantja mögé.

Zsuzsa az Új-Lipótváros gazdag polgárleánya, míg Márti Angyalföld munkás-szülötte volt. Máshonnan jöttek, más körökben mozogtak, de az egyetem összehozta őket, és a legjobb barátnők lettek. A társadalmi és kulturális különbségek egészen addig nem is ütköztek ki, amíg kölcsönösen meg nem látogatták egymást.

Visszanézek, Paszi orrhegyig mélyeszti belé a fogait. Arcán ugyanaz a sebzetlen kifejezés. Az állkapcsa szoros, egy pillanatra sem rezdül. Furcsa, de a lábam kezd el lüktetni.

A konyhából beszüremlik a rádió hangja, híreket mondanak. Tíz éve, amióta az eszemet tudom, ugyanolyan tónusban. A kisrádióból áradó monoton mondatok közé hagymás vér illata kúszik, bele a szobaszagba. A szobaajtó füstüvegén át látni, hogy odakint nagypapa széles mozdulatokkal eszi a finom disznótoros reggelit, közben a bal kezében tartott vastag szelet kenyérrel magyaráz, mutatja a mamának, hogy ekkora volt a disznó.

Kezdődhetett a könnyű halálgalopp. Nem fáztam. Fűtött az indulat. Semmit nem éreztem. A szelet sem, ami a nyakamba fújta a rongyos hálóinget, s úgy lobogtatta, mint egy dicsőséges zászlót. Anyaszült meztelen spuriztam a hóban.

Díszlet és szamár(ság) össze(v)érződik, vérbő iá, ái-iá-zik-zik, sárkányfing-feeling képződik… Semmi meglepetés: kustol az ábrándos, kormos az álom, fortyog egy kas kígyótojás, majd visszahat- és lassan rám forr: a kémény-kámfor… Alant (h)al(a)kul a lankadat, s a tompa-arany meddőség minimuma (ma): higanyos alkonyat…

A klubban sosem folyt felforgató tevékenység. Nem beszélgettünk igazán kényes témákról, senki sem mondta, hogy a kommunizmust vagy az NDK-t meg kéne szüntetni. Mi csak jól éreztük magunkat.

Nem szerette hazakísérni a város túlsó végében lakó Terikét, úgy döntött, egyenesen hazamegy. Holnap reggel korán újból neki kell ugrania a tanulásnak, magyarázta. Terike már ismerte, tudta, Bélával nem lehet vitatkozni. Mosolyogva gyors puszit adott neki. A Főtéri megállónál leszállt, Béla zötyögött tovább hazafelé. A buszon valaki erős illatú liliomcsokrot szorongatott, épp Béla háta mögött. Ilyen virágot nem jó a lakásban tartani éjszakára. Régebben, tán gyerekkorában mondta valaki, hogy ez veszélyes, elkábíthatja az alvót.

A háború után, amikor megkapta a hősi halált halt gyászjelentést, a szenes keresztet felállította az erdőbe, hogy legyen egy hely, ahol imádkozhat értük. Kifeszített egy sodrott, erős kötelet az otthona és a kereszt közé, hogy el ne tévessze az utat. A zsinór idővel mállani kezdett, már csak egy vékony, foszlott szál maradt belőle. Mint egy lelki köldökzsinór, ami összekötötte otthona tűzhelymelegével a halott férje és fia emlékét. Minden hét vasárnapján végigjárta ezt az utat.