Anya félt. Úgy félt, mintha éppen most történne meg, ami három éve, csak sokkal nagyobb súllyal, sokkal inkább hangsúlyozva a jóvátehetetlent, valami, amihez nem lehet érni, amihez nem lehet szólni, ami tulajdonképpen úgy van, hogy nincsen.

Az ember leheveredik, hamar elnyomja az álom. Most máshol van. Úton két világ között. Az egyiknek a vége talán ott lesz majd Yogyakartánál, ahogy még az Úristen mondta Budapesten.

Ráfordultam, lassan, egész testemmel. Figyeltem, ahogy menekül a tekintetem elől. „Te kellesz, Mária Eszter. Te magad. Egy egész éjszakára.” Felröhögött a maszat az arcán, „anyuci döglik, te meg hiába…” Ő hajolt közelebb. Ő mozdult felém, kifeszülve a levegőben. „Honnan tudod a nevem?”

letüdőztem a ködöt azután a cigifüstöt mindkettőt kifújtam azután csak a ködöt azután a cigifüstöt együtt a köddel megint kifújtam szorítva szájam sarkába piros bondomat oda-oda nézve hogy ne lássanak a kamerák

A lantot valahogy nem akarták megjavítani. Sok mesternél jártam, mindegyik talált valami kifogást. Ki ezt, ki azt, még csak nagyon meg se nézték, akárha tartottak volna tőle, mintha valami rosszat hordozott volna magában, ami árt, feldúl, felkavar.

Kinyitod a halat és belemászol a hajóba. A horgot kiakasztod a tátogó ajkakból. A kiszámíthatatlan emelkedik jogerőre most.

Nekem ez a várakozás kis híján meghaladta a tűrőképességemet, közben meg az is eszembe jutott, hogy most nem izgalmas kirándulásra megyek, hanem egy városi fogorvoshoz, és ez rosszabb esetben fölérhet egy kínvallatással. Nem is tévedtem sokat. De előbb még megbámultam a füstjével szinte az eget karistoló, félelmetes cservenkai gőzöst.

Nem láttam semmit a szememmel, nem hallottam semmit a fülemmel, viszont eltűnődtem azon: hogyan is láthatnám a testemből testemet, hallhatnám hallásomból a hallásomat – igencsak belegubancolódnék; jóformán a csöndig himbálódzik az eső, én pedig átélhettem eközben azt, amit leírt már valaki: ha nem tudunk magunkról, élünk.

Ott hevert előtte az egész test, látta mozaikosan a szépséget, és nem állt össze, az istennek se állt össze egésszé. Pedig tudta, mindez csupán az érintésen múlik, hogy hogyan simít rajta végig, vagy pakolja durván halomba, és rá se néz többet. Nem bírt hozzá sem érni.

A világ túlsó vége Jáva szigetén, a yogyakartai repülőtéren kezdődik a fehér vonalnál, legalábbis ezt mondta az Úristen pár pohár bor után. Elég odáig menni ahhoz, hogy meglegyen a dolgok eleje.

A feltámasztás egyszerű művelet volt. Akkoriban ezt olvasásnak nevezték. Nem volt ez más, mint egyfajta megszállottság. Az ember odaadta a testét, a szemeit, a belső hangját a halottaknak, hogy szólaljanak meg, hogy feléledjenek.

Haladok néhány lépést körülbelül olyanképpen, ha levegőben jár a hold, tiszta, alig felhőként, mely nem képződik, hanem foszlik, ám marad mégis, mozdulatlan fogyatkozásban.

Bemenni Pestre, az nagy szó. Tisztára másképp kell öltözni, mint Csepelen, és muszáj felkészülni rá, nehogy az ember szégyent hozzon magára, vagy baleset érje a veszélyes és hatalmas közlekedési eszközökön, amelyek közül a leghatalmasabb a csepeli HÉV.

Mindenképpen meg kellett büntessem magam. Egy égő gyufaszálat tartottam a tenyerem alá, s addig hagytam égni a lángot, amíg magától elaludt. Ilyen élményem nem volt soha.

Az utazó a part felé szédeleg. A tenger (ma is) több-értelmű… - Az utazó (talán) megmerül…

Nagy hold bámult az arcába Ezüst verejtékkel vonta be ez a fény a bőrét Már régóta hanyatt feküdt résnyire nyitott szemmel és az ablakon túli holdat nézte Hatalmas és agresszív volt ez a hold

Odarohantam a kerítéshez, és teljes erőből megdöngettem. „Segítség”, kiáltottam, „Segítség! Üldöznek! Kérem”, és a hangom magasnak és már-már hisztérikusnak tűnt önmagam számára. De nem válaszolt senki, viszont vad ugatás hangzott fel a túloldalon, és egy nehéz test döndült a palánknak.

A sárkány ordított.
A műkedvelők nem hallgattak.
A sárkány ugrált dühében és a fogait csattogtatta.
A műkedvelők helyükön maradtak és bőszülten játszottak.
A sárkány közéjük ugrott és szétvágta őket a farkával.
A műkedvelők széthemperedtek a gyöpön és fekve játszottak tovább.

Itt vagyok a szentjánosbogarak birodalmában. Leülök egy félig földbe süllyedt határkőre, és nézem, nézem a sötétségben világító parányi csillagokat, azt a két csillaglámpát, amellyel a vőlegényének világít a kis bogármenyasszony. Mennyi epedés, mennyi izgalom a fűszálak és bokrok országában.

Miután hosszú idő eltelt, és nagyapám még mindig nem került elő, rászántam magam, hogy belopakodjam a kunyhójába. Oda, ahol, azt hittem, túl patkányokon és macskákon, megtalálom azt, ami olyan fájdalmasan hiányzott az életemből: a szeretetet és az odafigyelést. Még akkor is, ha rettegés lesz az ára.