Lee Gil-Won – koreai költő – Budapestre látogat, magyar nyelvű verseskötetének megjelenésének alkalmából. Költészetéről Weiner Sennyey Tibor írását olvashatják.

Az Aszály előtt páratlanul, a túlzásokig keserű pentatonja mégis váratlanul éri az olvasót (engem). Szeretné megkerülni, nem kívánja feltenni az obligát kérdést: miért ilyen kevés ez a burjánzó szomorúság, elveszettség, komor tekintet? Miért, honnan ez az elképesztő bú és bánat, világméretű nihil? Ez még a kilátástalan kommunizmus építése, netán már a kétségbeejtő kapitalizmusé? Elő- és felkészít? Tudatosan vezet az Átdolgozás változó világszemléletébe?

Mondom, beteg ez a világ. Hajlamos vagyok persze arra az álláspontra helyezkedni, hogy ha már lektűrt olvasnak a népek, származzék az tudósembör tollából, aki fennen hangoztatja, hogy úgy ad át ismereteket kultúrákról, hogy az észrevétlenül-olvasmányosan épül be az emberek tudatába... és végül is, ezek mégiscsak kalandregények, talán. Olyanok, amit ez a kor érdemel, és amilyenekkel a "szépirodalmi" eladási listák élén lehet trónolni. 

A város, miután felismeri a költőben és a Nobelban rejlő piárlehetőséget, az olasz tiszteletére Nemzetközi Költőverseny és Költőtalálkozót ír ki, "amely mind a magyar, mind az olasz kulturális élet kiemelkedő eseménye". Ezen csodálkoznék, ha így volna, de az enyhe túlzás a píár része.  

Igen. Valóban nem került helyére. Csakhogy mindhárom regény mindhárom hősnője a férfivilág áldozata. Nem titkolja. Amit a kánonteremtő erők nehezen nyelnek le halott írónőtől is, élőtől könnyebben ment, és úgy maradt. Szinte egyedüliként a Nyugat-körből, a kortársak közül.