vörös rózsák lobogó vére kitárulkozó lényed a tavasz mely beteljesülésre vár az örök igézete a halhatatlanság

Az arcomból engedett az idő, a mosolyhoz több erővel több húst kell a bőrrel vonni fel.

…És majd végre letehetem
a könnyűvé vált keresztet,
amint kínzó addikcióim
a napokból mind kivesztek,

lány szívének lángja van, a nőének megtartó súlya.

Egyetlen alagút sem nyúlik a sírig. Azt ígérték, hogy a fény felé visz.

mint tenyerekről lecsorgott vér fekszenek a csipkebogyók

Álmomban fehérek csak a virágok, a ruhám vagy, a ruhámon a hó, érként futsz végig bőröm alatt, vérkeringésünk égre feszített konstelláció,

Az özvegybe őszvágy vegyült, múlni akart a fákkal, összeaszni, ő egy szilvamag az avar alatt, igen, ezt akarja elmondani a novemberi barnában, pici szilvamag-hangján a vastag avar alatt, csak úgy magának.

Fehérrel kenlek, hogy felelj, az égre, a sirályra, a szemre, mindre önmagával. Csapj be mindenkit, és légy átkozott érte.

A magány száraz gallyait égetik a kertben, arcodra savas pernyéje hull. Mint árva, ha éhes, és kenyérért kebelre szorul, még imádsz-e úgy?

„Meztelencsigák kúsznak fel a / nedvességre. / A szivárvány felszívódik, / rágószájszervük nyoma marad: / Az üresre tarolt kert.” – Szilágyi-Nagy Ildikó versei.

Erős lány vagy te, Herka.
Kicsit sírsz majd, és felállsz,
mondta, és letette a telefont.
Herka aznap huszonhatszor
sétált le-fel a tizedik emeletről.

Pygmalion, jól vigyázz, mit kívánsz, mert hasonló csak hasonlót vonz, tükörként veti rád vissza mindazt, ami benned szép, és azt is, mi torz.

Veled utazom. Hajadban jéggyémántok, tűzachátok fénylenek.

Ilyenkor bemasnizott fákra gondolok. Piros virágokra, betonba gyökerezett suhogó lombokra.

opálos gombszemeim miért  csak bambulni képesek, egy olyan boldogságot, miben mindig minden ugyanolyan

„Különös műfaji „átúsztatásnak” lehettek tanúi, akik annak idején a költő Szöllősi Mátyás versgyűjteményei után első prózakötetét vették a kezükbe. Mert a szerző valóban olyan lágyan és simán mozdította el líráját a próza irányába Váltóáram című, 2015-ben megjelent novelláskötetével, mintha egy folyó sodrásában haladtak volna tovább a művek a maguk útján.” – Laik Eszter kritikája.

Hullámverte bordáidat mind megszámlálom,     beszélek hosszan hozzád, míg bőröd átszakad,     s szíved sűrű árnyéka a nap elé szalad:             még forró helyére magamat tetoválom.    

nagyon ügyes és nagyon bátor vagyok. ezt eddig  nem tudtam, vagy legalábbis nem becéztem magam  így. most sem rám mondták. egyik ismerősöm közölt  oltakozási fotót a közösségi oldalon, s valaki  azt írta alá kommentben: nagyon ügyes és nagyon  bátor vagy. mármint katonaviselt ismerősöm: 

hazudik minden tükör
korcs időt szül a pillanat
vermeli a szót
holnapra is legyen