„Vagy netalán az a baj velünk, magyarokkal, hogy egyik népkarakter sem vált vérünkké, hanem egyszer ilyenek, másszor olyanak vagyunk? Egyszer északiak, másszor déliek, nagy távlatokban nézve pedig semmilyenek, így nincs mire alapoznunk vállalkozásainkat és a jövőnket?  Ösztöneink, jellemhibáink prédái maradunk, szétforgácsolnak minket a kicsinyes pártharcaink, folyamatosan megbuktatjuk önmagunkat, és miután az egyik magyar kiütötte a másik magyart a nyeregből, mindannyiszor visszaiszkolunk a törzsi létformáinkba.”

A kötet bepillantást enged a szerző magán- és szerkesztőségi levelezésébe, amiből számos érdekességet tudhatunk meg nemcsak Temesi Ferencről, hanem olyan barátok és pályatársak életéről, mint Esterházy Péter, Szőcs Géza, Ördögh Szilveszter, Lázár Ervin vagy Déry Tibor.

Az Irodalmi Jelen szerzői, jelenlegi és egykori szerkesztői március 14-én fontos állami kitűntetéseket kaptak. Korábbi, lapunkban megjelent verseikkel, rövidprózáikkal és más anyagokkal ünnepeljük őket. Hamarosan mindeniküktől új műveket is olvashatnak az Irodalmi Jelenen! 

A szerző korábbi munkáiban is láttatta már – csalódott távolságtartással és empátiával egyszerre – az amerikai jóléti társadalom közelmúltját, bár igazából itt tér és idő jelentősége csekély, hisz minden, amit ebben a történetben látunk, ugyanúgy érvényes napjaink civilizált, fogyasztói miliőjére. Gyökértelenség, létbe vetettség, a lét elviselhetetlen könnyűsége… Izgató kultúrtörténeti összefüggéseket inspirál a kötet, ahogy összevetem pár olvasmányélményemmel korábban élt szerzőktől: a XX. és XXI. század korszakhatára szinte eltűnni látszik, sőt, néhány korábbi is. Föloldja őket a nyugati ember (mára minden égtájra kiterjesztett) elidegenedése, dekadenciája. Ha oda merünk nézni, akár még egyetlen szellemi impulzusként is láthatjuk az elmúlt pár száz évet.

A történet középpontjában egy kamaszkorú iskolás kislány áll, aki most készül kilépni a látszólagos gondtalanság világából: a nyolcadik osztály befejezésével pályaválasztásra készül, döntéseket kell hoznia, s halványan bár, de már megérinti a szerelem romantikája is.

III. rész

Zörög a guruló hordágy. Visznek fel. Látom a liftet, látom a fiúkat. Ők nem kis hercegek. Ők nagyon valósak. Benyitnak egy szalonba. Csak három ágy. Kettő foglalt, én az üres harmadikra kerülök. Egy kék köpenyes doktornő jön. Haján, most jól látom, vörös háló, nyilván, hogy könnyebb legyen a fertőtlenítés.

Gáspár Ferenc az ősz során két kötettel is jelentkezett: egy novelláskönyvvel és az Én, Mátyás király című regénnyel, amellyel a Janusszal elkezdett, majd a Galeottóval folytatott regényfolyam immár trilógiává bővült.

Előfordul, hogy eltűnik a varázs. Jönnek a szürke hétköznapok, hideg van, fáradtak vagyunk, morcosak, elegünk van mindenből. Már megint maszk, már megint felidegesítjük magunkat apró hülyeségeken, már megint próbáljuk megérteni a velünk goromba embereket, már megint lekéssük a buszokat-villamosokat. És mikor arra lenne szükség, hogy nyugodtak legyünk, kipihentek, kedvesek és viccesek, mert kitüntetett pillanat érkezik az életünkbe, addigra le- és kimerülünk, s csak sótlanul pislogunk bele a vakvilágba, a másik ember szintén fáradt szembogarába. Minek, minek?

1974. szeptember elsején – vasárnap – reggel a nyáriaknál kicsit hűvösebb eső hullott a Petőfi-ligetre, amin át édesanyámmal mentünk a vasútállomásra. Ő kísért engem, azt hiszem, utoljára, mert legközelebb, ha utaztunk, talán már én voltam az, akire bízta magát. Tehát anyám vitt a pápai kollégiumba, mert a tapolcaiban meg apámnak kellett fogadnia az ide igyekvő diákságot. 

Turczi István számos regényt írt, egyebek között a Talmudot, a Minden kezdetet, a Marokkóban…-t, a Szeméremet, és a mind a ritmika, mind a történet- és szövegképzés szempontjából a szakirodalom által megalapozottan legkiemelkedőbbnek értékelt Deodatust.

„a vizsgálódás nélküli élet nem embernek való élet”

(Platón: Szókratész védőbeszéde)

2015. augusztus 7.

A városok üszkösödött fekélyek a Föld testén. Hömpölyög a szennyes vízzel összekeveredett esővíz, a csatorna nem tudja elnyelni, és visszahányja. Ha nem aszfaltozna le az ember mindent, a talaj meginná a vizet.

– Regál című regényed új kiadásának különös aktualitást adnak napjaink történései. Te magad milyen belső stratégiával vészelted át a menekülttábort, volt-e valami módszered, ami segített a talpon maradásban, túlélésben?

– A menekülttáborban nincsenek stratégiák, hiszen a véletlennek teszi ki magát minden ottlakó. Célok vannak, de ezek megvalósulása is a véletlenen múlik. Ami a legfontosabb, soha ne add fel a reményt, még akkor sem, ha minden ellened szól.

A 93. Ünnepi Könyvhét alkalmából az Irodalmi Jelen bemutatja friss megjelenésű köteteit, valamint a művek szerzőit. Elsőként Böszörményi Zoltán Regál című regényét ajánljuk az olvasó figyelmébe.