A szerelmi-szexuális élet nyilvánossága a történelem során hol szabad, hol tiltott, hol félszabad volt – utóbbi esetekben ún. reliktumokban (zárványokban) jelent meg. Jellemző irodalmi és folklórműfajok a „boccacciók”, erotikus mesék, történetek, a dramatikus népszokásokban a fallikus tréfák. – Balázs Géza tanulmánya.

„Ha – Kosztolányi szerint – verset fordítani annyi, mint gúzsba kötve táncolni, akkor verset zenére fordítani nem kevesebb, mint a táncot szintúgy gúzsba kötve, de tojásokon járni el.” – Baranyi Ferenc esszéje.

Gerevich József esszéjében a művészet gyógyító hatására elemez példákat írók, költők, festők, muzsikusok, filmrendezők életéből.

„Az Egyház… nem vetett gátat a magas és szent erotika áradatának, mely az egész liturgikus költészetet is, de kivált a szerzetesklastromok hóraénekeit elborította. Mennél mélyebb lett a lelki élet, mennél jobban hatotta át a kereszténység lelki és aszketikus éve a test vad ösztöneit...” – Nagy J. Endre esszéjének harmadik része.

„A metafizikai igazságokra ugyanis az a jellemző, hogy nem tűrnek maguk mellett más igazságokat, ami a krisztusi igazsággal is előfordult a történelem folyamán, amikor is dogmává vált vagy eltorzították, a személyiség szabadságának korlátozására használták.” – Nagy J. Endre esszésorozatának második része.

„Susan Sontag szerint a tartalomra koncentrálás hozza létre az igényt az interpretációra, s ez az igény akkor keletkezik, amikor a mitikus történetek már használhatatlanná váltak eredeti formájukban. Például: Zeusz szerelmi légyottja Létóval, ahogy azt Homérosz megfogalmazta, voltaképpen a hatalomnak a bölcsességgel való egyesülését akarná kifejezni...” – Nagy J. Endre esszéjének első része műalkotásról és befogadásáról.

Progresszív világnézetük dacára irodalomesztétikai szempontból meglehetősen „konzervatívok” voltak: Proustnál, Joyce-nál, Musilnál, a modernizmus írófejedelmeinél Sartre-nak fontosabb volt Flaubert. – Madarász Imre esszéje Alberto Moraviáról és Jean-Paul Sartre-ról.

„Mi történik viszont akkor, ha hétköznapi tapasztalatainkon alapuló világértelmezésünk mégsem biztos? Miért ne lehetne számos párhuzamos valóság? Miért kell mindenáron fikciónak tekinteni az ukróniát? Pár perc erejéig ne tekintsük annak! Fordítsunk egy kis figyelmet a lehetséges világok elméletére! Létezhet olyan valós ukrónia, amelyben 2020 Magyarországa nincs Trianon után, területe nem csonkolt?” – Bene Zoltán esszéje.

Mi a közép-európaiság?

Szabó Dezső gondolata a kelet-európai, balkáni nemzetek szolidáris összefogásáról, Kós Károly transzszilvanizmusa, Németh László Duna-Európai „tejtestvériség”-fogalma, Tamási Áron víziója a Duna menti népek egymásra találásáról, Szabó Zoltán Közép-Európa-koncepciója, vagyis a kelet és közép-európai demokratikus konföderáció eszmevilága voltaképpen mind-mind a több irányból fenyegető nagyhatalmi, birodalmi gyarmatosítással szembehelyezkedő politikai-kulturális stratégia sok árnyalatú szellemi kivetülése. – Bertha Zoltán esszéje.

Mindazonáltal igaz, hogy az intim testtájak „nevesítése” már akkor sem dicsekedhet kellő gazdagsággal a nyelvünkben. Legalábbis ami az elfogadható, „szalonképes” kifejezéseket, köznyelvi megnyilvánulásokat illeti. – Péntek Imre esszéje a magyar erotikus költészet merész újításairól.

Karinthy Frigyes elsősorban kortársairól közölt bírálatokat, értékelő kisportrékat, mégsem állíthatjuk, hogy mellőzte volna az előző évszázad olvasmányait, beleszőve akár saját alkotásaiba is. Fráter Zoltán esszéje annak ered nyomába, hogyan közelített Karinthy a maga ironikus, kacagtató látásmódjával, olykor a hanyag diák nézőpontjából Arany Jánoshoz és más klasszikusokhoz.

„Plath hálás anyag mind az irodalmárok, mind a lélekbúvárok számára, hiszen költészete vonzó dialóguslehetőséget kínál, betegsége pedig gazdagon dokumentált.” – Cristian Réka a közelmúltban megjelent A képzelet kockázata – Sylvia Plath életműve, élettörténete és betegsége című tanulmánygyűjtemény írásain keresztül vezet be a Plath-életmű lélektanának irodalmi vonatkozásaiba.

„A háromsoros látomás a halálsejtelem víziója: a maga egyszerűségében és tömörségében is hibátlan remeklés. Az ember magánya itt nem egzisztenciálisan, hanem kozmikusan értelmezhető; a létszorongás döbbenete helyett azonban enyhület és megbékélés árad a vers soraiból.” – Sebők Melinda esszéje.

„A gondolat és a gondolkodás – mint a legspecifikusabb emberi tudatfunkció – Böszörményi költészetének sarokköve, örökké visszatérő megváltásmotívum az erodálódó emberi minőség, a közöny, az ostobaság közepette. A Kényszerleszállás…-ban valósággal piedesztálra emelődik, ez kölcsönzi az Ember legfőbb méltóságát, s Blaise Pascal örökérvényű allegóriáját is eszünkbe juttatja.”

A vers elemi erejű kivetítése, kiírása és kiirtása a költő lelkét mardosó elmondhatatlan fájdalomnak, másfelől viszont kapaszkodás, munkába temetkezés, terápia, mintha tudatos vagy tudatalatti parafrázisa lenne az Ady Endre Az én virág-halmom című költeményének… – Debreceni Balázs esszéjében Ady Endre és Juhász Ferenc ritkán elemzett szimbólumkészletét veti össze.

„Ugyan mit és kit utánoz itt Lisznyai? Az ilyen gátlástalan – helyenként komikus – szonoritás, önfeledt hangzavar a Petőfi-költészetnek legfeljebb olyan félreolvasásán alapulhat, mely már-már originális teljesítménynek tartható.” – Eisemann György az epigonköltészet néhány „szép” és olykor mulatságos példáját veszi szemügyre esszéjében.

Szilágyi Domokos már 1970 júniusában elkészült a tervezett antológia véleményezésével. Kovács Erzsébet bukaresti szerkesztő augusztusban arról értesíti Dávid Gyulát, hogy a referátum Szász Béla főszerkesztő íróasztalfiókjában várja a sorsdöntő verdiktet. – Cseke Péter esszéje egy izgalmas irodalomtörténeti nyomozásra invitálja az olvasót.