A béke ma sem látogat, /
rám ül a gond, szaggat a baj, /
az ágak között válogat /
álmot, látványt. Omlik a zaj.

A Mai Nap eladósorba lépett. A félkarú Halálnak gyűrűvel fizet,  amikor kiszolgálja.

Az ember szép lassan belezuhan a köldökébe, a hajszálai be- süppednek, a lábujja görcsbe rándul, a gerince el- törik. Megérkezik, behajtogatják.

Pygmalion, jól vigyázz, mit kívánsz, mert hasonló csak hasonlót vonz, tükörként veti rád vissza mindazt, ami benned szép, és azt is, mi torz.

Veled utazom. Hajadban jéggyémántok, tűzachátok fénylenek.

Hallottál ma reggel Isten? 
Vagy korán volt még Neked?
Lángoló mellkassal ébredtem, 
szótlanul üvöltve 
magammal és kicsit Veled is. 
Csak a reggeli végéig tarts ki.  

Úgy élhetsz mindig, ahogy kívántad. Szorítsd hát arcod a fekete földhöz. Sebezhetetlen, akár az árnyak, kívül az időn.

A villamoson biztos ma is rosszul leszek. Sosem bírtam a két megálló közti bizonytalanságot, a reggeli dohányszagot beszorulva egy-egy ülés közé. 

Nézlek, szemeimmel szürcsöllek.

Ilyenkor bemasnizott fákra gondolok. Piros virágokra, betonba gyökerezett suhogó lombokra.

opálos gombszemeim miért  csak bambulni képesek, egy olyan boldogságot, miben mindig minden ugyanolyan

Hullámverte bordáidat mind megszámlálom,     beszélek hosszan hozzád, míg bőröd átszakad,     s szíved sűrű árnyéka a nap elé szalad:             még forró helyére magamat tetoválom.    

nagyon ügyes és nagyon bátor vagyok. ezt eddig  nem tudtam, vagy legalábbis nem becéztem magam  így. most sem rám mondták. egyik ismerősöm közölt  oltakozási fotót a közösségi oldalon, s valaki  azt írta alá kommentben: nagyon ügyes és nagyon  bátor vagy. mármint katonaviselt ismerősöm: 

szeles hideg az éjszaka nincsen csillag nem süt a hold sötét van mindenki maga birkózik a van és a volt

„Lábujjaid újszülött ötösikrek.

Terrakotta törzsüket csókolom.

Tükrös gyöngyház-feje van mindegyiknek.

Hideg patak fut végig combodon.”

(Faludy György: XXXIV. Fülledt éjszaka, 2)

Jordániában az ősz elhagyott.

Éjszaka

Az utolsó napsugarak feladják a harcot, belezuhannak az éjszakába.
Nut* megszüli ragyogó gyermekeit, hogy reggel felfalja őket.
Ha sokáig nézném őket, kiolvasnám a sorsomat, de a tudás teher.
Az éjszaka megmozdul körülöttem, az árnyak hangokká formálódnak.
Az élet millió frekvencián dalol, a halál némán nevet.
Többé nem kel fel a Nap, tort ül a Kígyó a fény felett. **

csókolózni hív a hintónyelvű lány ilyet még nem láttál ennek a csajnak egy múltszázadi fiáker van a szájában csupa ezüst csupa arany olyasféle amivel Bécsben kocsikáztak fel és alá a piócabajszú urak

Nincs az a csend, amit a történelem ne kezdene ki; amit egy részeg költő ne akarna szét- kiabálni, hogy magáévá tegye, ha ideglenesen is.

hazudik minden tükör
korcs időt szül a pillanat
vermeli a szót
holnapra is legyen