Kikerekíti a pirkadatot
szelídítő lassúsággal,
jól látszik most,
a fény komplementer színe
a hazugság,
felsötétlik, elsápad,
holdalma.

Elérem a napot, a holdat elérem,  – madarak halak árnya volt társam, –  elvisz magával, belélegzi arcomat a köd.

mélység felett egyensúlyozol egy kötélen reszkető térdeid meginognak képzeletbeli szárnyaid hullatják  tollaikat alattad félholt fák próbálják  gyökereikkel felhasználni amit a rideg kőből még lehet az ég csillagos és mintha szédülne fel sem tudsz rá nézni patak csobog távolban – 

A kagylók, mint mélyvízi virágok, kinyílnak a lábas alján, egészben maradt bors és galaxis.

Egyik sört bontom a másik után. A fejfájásom alábbhagyott, előkerült barátságos, fecsegő énem, a reggeli kínlódás távoli, az előttünk álló este egyre közelebb.

Kifelé nem vezetett, kivágtam hát magamból az összes élvezetet, múltból egy utolsó kertet, fátlan.

nyitott tenyeredben mélyülnek az árkok
hullanak ki és be az emberek az éjszakák
besötétedett a gyümölcsben a magház
darazsak kopogtatják a villanykörte üveglapját
ne hagyd a szilánkokat a földben
félbevágná a bogártesteket
a sűrű szövetű menedéket
a szelíd halottak álmát

A családi albumok véletlen idegenjeinek tekintetében,
a rémálmaid mélyén fekvő vagonok múltjában, 
valahol két hibád közt,
egy menthetetlen élet ködjében.
Úgy keresed, mintha az életed függne rajta,
úgy várod, mintha már évek óta keresnéd a
sivatag közepén az oázist.
És végül túlnő rajtad, mint egy burjánzó sejt,
amin már nem lehet segíteni.
Égből zuhanó galamrajok tépték le az utolsót.

a szavaimból élek, miközben norvég vonatok vágtatnak a sarkkörön, mutatja a webes kamera, alighanem jóval több  párhuzamosság adódik egy norvég ügyvéd és egy magyar költő között, mint elsőre gondolhatnánk

Ha félbehagytak is, akkor is akarlak. Félig kész szobortested érintésére vágyom.

az alföldi szél felszabdalta a tájat ledöntötte a falakat felkapta és elvitte az embereket

Mászófal az éj,  és benne a csillagokon először  a Holdig jutok, melynek udvarában  kóstolót tartanak. 

Kiröhög minket az idő, a feledés, mint egy szivacs, ellenünk dolgozik, anyácska, sápadó gyermekem, oldódunk lassan, mint vízben a rozsdás kések.

s most életet és kibúvót keres sokmillió háziőrizetes. 

A tetszhalott szabadulóművészeket vízbe dobják, a lelakatolt üvegládák falai mögött csontjaik rejtett puskacsövek, izmaik alatt lapuló vaskötelek.

Semmi biztatót nem mondhatok. Ami ebből a világból ténylegesen is látszik, az a legsötétebb anyag.

A halál – selyemmel bélelt koporsó –,  pótanyaméh: körülölel.

Mi magunk is, mint borotva… E tanulságba botolva Csak ott álltam Talpig gyászban, Kis kesernyés félelemmel: Eldobható, ím, az ember.

Hangtalan esik a délután, ablakkeret fényesül, angyalszárny rezzenti az üveget, szól a Vocalise.

gondolta felüt egy régi  könyvet és újra azt olvassa csingó gondolta meglátogatja a régi gyerekkönyvtárat is  hóna alá vág néhány  delfinkönyvet egy-két  karl mayt és nemerét