Tiszta patakok faragják
újra a rézszínű kanyont.

sóhajtozom
epekedve bársonyos bőröd , halvány kezed finom
remegése után, hogy nem múlik el ajkamról
csókod málna íze, hajad végtelen illata leng felém
még atomkorunkból, mikor az ősrobbanással
széthulló paradicsomi boldogságunkból hirtelen
kiszakíttattunk

Gödrökre terített
halotti fátylak,
hímes palástok
brokátjai alatt

puha bőröd körül
nyelvem lett ruhád,
gyolcs szemérmed elé, hangtalan vonod,
ahogy fény körül libbenő bogárhad
falja a fényt, míg le nem kapcsolod

A halál pillanatában merre fordul a fej?
Arra néz, ahonnan a test jött, vagy oda, ahová a lélek tart?

Rázkódva húzódom fel a magasba,
mint a falak közrefogta levegő-oszlopban
a mesterművűre kovácsolt páternoszter.
Avagy az lenne a mélység?
Válaszolsz, Uram?

Este van, este van, felhők szeme rebben.
Ó, vándor cipók a tölgyek alatt!
Kómosz s a szende múzsák elmaradoztak.

nem hiszek hivatásos jajnokoknak
omló igék alá félsz nem temet
született szólásutáni szabad vagyok
magyarul nevelem föl csöndömet

ez nem az a vers amit majd
fújnak kicsik és nagyok
ez nem az a vers amit egy
Horger Antal úr gagyog

Én egy magányos hintaszék vagyok
és ingok a szélben, a szélben.
E terasz egy verem, oly elhagyott,
és csak ingok a szélben, a szélben.

Fára feszül a fém, és fémre a lélek.

Zord éjszaka: kódorgom. Félek!
Mint fagyban a hajléktalanok.

Varga Melinda verses beszámolója a Kolozsvári Ünnepi Könyvhét 3. napjáról

Előfordulhat, hogy korompenész telepedik
meg a mézharmaton

fel kéne ásni a kertet
kikapálni anyámból a szomorúságot
hogy újra verni kezdjen a szív
a betonfal résein keresztül
leselkednek befelé a kutyák
a csontjaira fáj a foguk
miközben kiásom az anyám
felettem esőt nevelget a táj

tartja a kagylót, nem jön a válasz,
vár, vár. bástyákra gondol, erős falakra,
melyeken fémkarmok szaggatják véresre az eget.
zárt toronyszobára, ahol egy lány
a szelindekfára hurkolja haját.

vizes hajjal sírsz
odabent, hogy ne hallja senki;
de hiába próbálkozol, hangosabb
vagy a hajszárítónál. Tizenöt percet
engedsz meg magadnak; amikor letelt,
kikapcsolod a zúgást.

Egy kortárs prózaíró kesergője

Varga Melinda verstudósítása Borcsa Imola Bretteréről

befut a fekete vonat
és kövek nem mozdulnak.