Teremtsük meg egymást. Vicces, furcsa játék.
Tépjünk be a fénytől, túl sötét a föld.
Minek közös pokol? Lesz nekünk saját ég,
villámmal szúrsz karba, mennydörgés üvölt.

Hulladékégető, Győrben, ott dolgoztam sokáig, ott,
mert három év nagyon sok volt, kevés bírta ki addig ám.
Hányan mondtak fel ifjak, nagy erejűek, időm alatt,
egy nap, egy hét elteltével s vállalták a bizonytalant,
mert szembesültek azzal, mit a gázkazán elégetett.

Vakáció a nehezen viselt komolyság után,
jog a tétlenségre, a gyermeki amoralitásra,
a felszabadult törvényenkívüliségre, fölmentés
a képmutatás kényszere alól, kivételes helyzet

Csak egy énekes, bárdolatlan bárd, kezdettől fogva magára várt.
Balján a minden, seholján avantgárd, járatja velünk az udvari bolondját.
Nyúlok a valamibe, érek a semmibe, kezem benne forog, markolok nagyot,
tulajdonom minden, amit ott fogok.

Ki ne ismerné az emberi lélek gyengéit(?) - futhatsz megszállottan,
agyagos földbuckákon át, síkos gyökerek között cuppogó sárban,
a kétely hangja ritka és üres levegőn is befészkeli magát fejedbe.

A béke ma sem látogat,
rám ül a gond, szaggat a baj,
az ágak között válogat
álmot, látványt. Omlik a zaj.

Ujjlenyomatokat találsz a bútorokon,
éjjel valaki tologatja az asztalt, recsegnek
a bútorok, csörömpöl a fény, apró, tipegő
léptekkel jársz körbe-körbe, kimerülsz

még rám csönget a százados örömök bohóca
ködös tekintetű december árva szolgája
rám tekint és már nem nyílik a szája szóra
fel vagyok már ékesítve a kozmoszi pompára

Befejezni rég elfelejtett éjszakákat, délutáni filmeket.
Be nem tartott ígéretet, színlelt orgazmust,
meg azt az igazi reggelit. És még mindig mintha csak álom.
Egy pörgettyű, amit egyszer megpörgettem.

a kávélikőr legyen mondjuk a
dómtér-séta a víztorony-várakozás

Az ég vakond-járataiban felszívódik a fény,
Felszívódnak az évek,
És egy másik
Univerzum földjéből vakondtúrásként kiemelkednek.
Sárkányszárnyas, puha prémes vakondok
Túrják a sötétet: denevérek.

Aki a tárgyakat a földből
aki a fényeket a sárból
és megtisztítja a fölöstől
és kiemeli a sivárból

a szememből
áradó fényből szél lett, befelé fújó, drága
hajam tüskés bokorrá rémült, és ujjpercnyi
darabokban, mint szögeső, fejemről lábfejemre hullt

Félkarú rabló lesz
az áldozati oltár –:
agyunk eldobott kő,
szívünk száraz holtág.

Nincs is más csak mesterséges látás,
a tekintet szakadatlan kétségbevonása

Érosz nem sejt
semmit az illatok
selyméről

megrázza rézcsengettyűjét
fátyol terül szívére
: virrasztó tükörarca magányos

az élet macskája megtisztítja az ablakot
a fakír igyekszik megragadni a helyzetet
én meg jól összegyűrtem a cipőmet
mire a piros szárnyú gyík a lila levelű fák és Gauguin
füle visszatértek a nagymiséről

Egy régi bűn után már lejárt a büntetés.
Karcos még a szivárvány, a hús még remegés.
Ha visszaudvarolnád szeretkezni magad,
koldulnék hozzád pompát, síró sivatag.

Az évek össze vannak tapadva,
mint a fekete-fehér fényképek
a fiókban.