Most pár napig fedél nélkül leszünk – reméljük, hogy nem jön eső. Jött. Be is áztunk. Meg szél is jött, viharos. Csak az ácsok nem jöttek. De az élet nem áll meg. Kirámoltuk a bútorokat: megtelt a garázs, a terasz, az ereszalja és a szerszámos-kamra. Alig látjuk egymást a portól, és nemigen sikerül túlkiabálnunk az ütés-verést meg a gépek zaját. Sebaj, aki építeni akar, annak rombolnia kell, ezt a két-három hónapot guggolva is kibírjuk.

Fogadalmat tettek, hogy egész vagyonkájukat feláldozzák, csak segítse haza az Isten az ő Karijukat. De addig sem ültek tétlenül. Eladták a házukat, és a pénzből naponta hatalmas élelmiszerkosarat pakoltak össze. Ezzel jártak ki a lebombázott állomásra, ahol egymást érték a vonatok átutazó hadifoglyokkal, hazatérő katonákkal, mindenféle nemzet lerongyolódott, kikoplalt fiaival. Közöttük osztották szét kis házukat, remélve, hogy a messzi idegenben is akad majd, aki egy darab kenyeret nyújt éhező fiuknak.

Hudy Árpád tárcája

Tévedni, ferdíteni és hazudozni pedig írásban éppúgy lehet, mint szóban – igaz, maradandóbban.

A hajnali köd szertefoszlik a csatorna sima vizén úszó, irdatlan komphajó előtt, s mintegy megrendelésre feltárulnak a felkelő nap fényében a doveri fehér sziklák. Elértük a sziget déli partját, akár valaha a rómaiak, angolszászok, normannok, újra felülünk a buszra, s elindulunk szendvicsekkel, konzervekkel és esőkabáttal felfegyverkezve, hogy öt nap alatt meghódítsuk Angliát.

Káprázik a szemem, cseng a fülem, zsong az agyam. Ennyi könyv nincs is! – mondaná valamelyik Rejtő-hős. Vagy csak azért nyom agyon a látvány, mert először adatott meg könyvhéten járnom a budapesti Vörösmarty téren? Kicsit későn – merengek odébb, az áradó Duna partján.

Az Irodalmi Jelen TOP10-es könyvheti ajánlója három kategóriában. A műveket alfabetikus sorrendben közöljük.

Száz éve, 1913. május 26-án hunyt el Temesváron az egyik legnagyobb magyar nyelvtudós, a székely Szentkatolnai Bálint Gábor. Kortársai mellőzték, az utókor pedig még annyira sem ismeri (el) úttörő kutatásait a magyar nyelvészet terén, mint szellemóriás földije, Kőrösi Csoma Sándor esetében.

Hetven évvel ezelőtt vívták a megszállt lengyel fővárosban a drámai eseményekben bővelkedő második világháború egyik legkülönösebb csatáját. A varsói gettólázadást az teszi egyedivé a fél évtizedes esztelen öldöklésben, hogy a halálra szánt áldozatok itt szembeszálltak hóhéraikkal.

Nem emlékszem már, mikor vették, de valamikor a harmincas évek közepe táján vagy a vége felé lehetett. Nagy dolog volt ez akkoriban egy munkáscsaládban, főként pedig manapság elképzelhetetlen örömet és izgalmat jelentett az akkor még a helyi magyarság körében is szép számú fiatalságnak, vagyis apáméknak.

Egy magát megnevezni nem kívánó svájcisapkás komornyik, Eugenio Scandalo kiszivárogtatta azt a beszédet, amelyet Radicali bíboros tartott a legutóbbi viharos konklávén. Ebből idézünk.

Egy képzelt regény első fejezete, amelyben megismerkedünk Gégner úrral és Jolánka nénivel, és némi túlvilági visszásságokra is fény derül.

Dávila a világirodalom nagy magányosa, de egyedülléte nem társakra vágyó tengődés a társadalom egy lakatlan szigetén, hanem önkéntes félrevonulás.

Az ember találékonyságánál végül is talán csak félelme kifogyhatatlanabb, márpedig korunk minden előzőnél jobban kedvez a tömeges szorongások, ijedelmek gerjesztésének.

Van-e hát végső tétje az írásnak? És az előbb még kétkedő filozófus író – aki másutt meg is fogalmazza, hogy nem érdeklik gondolatainak ellentmondásai – határozott igennel válaszol.

„Azt a szerzőt, aki nem érezteti könyvének első három mondatával, hogy másfajta, összetéveszthetetlen sajátossággal van dolgunk, haladéktalanul a szemétkosárba kell dobni.”

Vettem a tarisznyát, tettem bele hamvába holt pogácsát a sarki szupermarketből, leakasztottam a szögről a nagyapám régi, rozsdás karóráját, és bementem az istállóba, amelyben egy fél lóerős paripa állt a falnak támasztva. Mit mondjak, Rosinante hozzá képest egy Kincsem volt.

​​​​​​​Honnan és mikor indult az első lélekvesztő? Hol csobbant először a lapát, mely öböl hajnali vizében, szépiák és sellők riadalmára? Kik ültek az első kivájt fatörzsben, szálakból összerótt tutajon? Miféle ősvitorlába kapott először a levegőisten fuvallata?

A hozzá legközelebb álló, nyelvét és kultúráját jelentõ európai nemzet újkori útját elemezve Dávila felvázolja a régi hispán dicsõség retrospektív vízióját. Nem érdekli az akadémiai körökben is oly gyakran hangoztatott házmester-bölcsesség, mely szerint “nincs olyan, hogy mi lett volna ha.” A büszke konkvisztádorok kései utóda nem kevesebbet állít, mint hogy õseinek óhazája elhibázta történelmi küldetését.

Most is odaát imbolyog, csalhatatlan biztonsággal, láthatatlan szakadék partján. És egyszerre megáll. Mint aki felébredt évszázados álmából, rámered a szomszéd ház előtti cseresznyefára. Az elé hajló ágra. Egy szem piros cseresznyére.