Ady a Nyugat 1912. március 16-i számában közölt Elbocsátó szép üzenet-e a legendás szerelem vége, a nyaktiló, ám Léda 1913. május 5-én keltezett levelében tesz még egy drámai kísérletet. Mert – gondolom én, és gondolta talán Léda is – lehetetlen, hogy így, ilyen rossz szájízzel zárjanak le tíz viharos évet.

Menetből válik újra világossá, aki egyszer útra kelt, nincs otthon többé. Az elágazástól nem látja a kilométernyire álló házat, a két nagy, iránymutató fenyőt. A kutya ráront, nem ismeri fel. Alvás előtt megszámolja a szoba sarkait, mint idegen ágyban. – Onagy Zoltán tárcája

Mert a szélsőjobb befogadja a megtért kommunistát: 1939–1940 között a radikális, szélsőjobbos Turul Bajtársi Szövetség hetilapja, a Nemzetőr munkatársa, főszerkesztője.

Egy regény azáltal válik fontossá, hogy eltalálja az olvasó ember (csak az ember olvas, mondja a Magvető) valamely lényeges testrészét.
Nő, férfi, kétségbeesés, kilátástalanság, erotika, depresszió, szabadságvágy, kalandvágy, szökési kísérletek, szabadság, és a szabadság hiánya, azaz: fogság (Nő foglya vagyunk? ), és a homok, a folyamatosan áradó homok, azaz a feladat (Feladat foglya vagyunk?), melankólia, tervek.

Szinte minden regénye csapda, ötlet, hogy igen. Így kell. A rövidebbek, az Egy előre bejelentett gyilkosság krónikája, vagy a Szerelem a kolera idején, ami nagyszülei szerelméről szól (de valóban, mekkora szentségtörő ötlet eljátszani nagyszüleink titkos szerelmi életével), még inkább.
Fidel Castro nagy barátja. Érdekes lesz elolvasni, ha Fidelt is regényesíti.

Azt hiszem, kijutottam a szövegirodalomból. Mindig hagyományos prózát akartam írni, magyarán szólva: történetet szeretek mondani. [...] Nem fogom megújítani a magyar prózát. Ha nagyképű akarok lenni, azt mondom általában, hogy én medvét először erdőben láttam, nem állatkertben és nem a tévében.

Én – véletlenül – az óriási, Zichy által illusztrált Arany-balladák albumból ismertem meg a munkássága töredékét. Közben fütyültem a képviselt szemléletre. Azután későkamaszként, amikor átveszi a hatalmat minden egyéb fölött az ismeretlen technikájú fajfenntartás kérdése, megrendítő, örökre maradó élmény: gyönyörű szex-sorozata. A képek nem a forradalmi hitet exportáló Zichy, akinek a fent felsorolt tulajdonságok biztosítottak rendkívüli és maradandó hatást.
Ez csak szép. Az élet képes ilyen szép lenni minden erkölcsnemesítő tanszéki bömbölés nélkül.

Születik, tanul, csodagyerek, Szalonta, azután Debrecen. Ezután, mint Jókai és Petőfi, színészet, majd vándorszínészet. A kor lázadóinak alapiskolája, az elszakadás, függetlenedés egyetlen lehetősége. Hatásos adalék lehetett volna a könnyebb Arany-értéshez, ha a Toldi előtt megismerjük a történetet: vándorszínészként megálmodja édesanyja halálát. Másnap reggel bűntudattól hajtva, kétségbeesetten hazaindul. Gyalog (1834-35).

​​​​​​​"Morvayval ébredtem. A halott Morvay László egyik mondatával "Isten szereti a szépet". Az álmoskönyvek szerint nem szerencsés halottal ébredni, de halott jó mondatával szerencsés. Az álmoskönyvek nem igazítanak el bennünket. Nem tragédia. Azonnal megtalálom a mágnes alá tűzve a figyelmeztető cédulát. Figyelmeztetés ide, tervek oda, ha valami nem kajabál, elfelejtődik, öregszem is, ellentétben Morvayval, bolondokháza is, ellentétben Morvayval."

„Aligha lehetett szebb, daliásabb férfit elképzelni, mint a harmincöt-harminchat éves Devecseri Gábort alezredesi egyenruhában, ahogy ott áll akár a katonai főiskola katedráján, akár az Írószövetség elnöki asztalánál, homlokába hulló fekete hajfürtjét hátrasimítva tanít vagy magyaráz vagy cseveg…” – tessék. Alezredes költő, aki cseveg, homlokába hulló göndör fürtjeivel játszik.

Nagy dolog a szerelem. Mérhetetlen az új pina édes hatalma, és még édesebb, ha uralja az embert (ez nincs a szövegben, a város bigott, vallásos város, négybetűs szavak mellőzendők). Nincs akadály a illatozó szerelem előtt. És mégis. Mégis van. A hosszú napból annyi marad, hogy a Logodi utcai ház belső erkélyről látható udvar úgy néz ki nyolcvanvalahányban, ahogy ötvenhat október-novemberében maradt: golyónyomok a falban.

"Csakhogy, hosszabb-rövidebb időközökben- mint az Amazonok, megint hadjáratra késztetett a vér, hogy hímet hozzak haza magamnak- és megint elölről kezdődött az undor, a szemrehányás és bűnhődés. Ha valaki felvilágosított volna, hogy egy tál ételért még nem szükséges teljes armatúrámat harcba vinni, hogy ahhoz amira szükségem van, az én valódi mivoltomnak édes-kevés köze van; akkor ezek a kirándulások ezerszerte kisebb zajjal estek volna meg."

Szegény apám mondta mindig: nincs bocsánat. Van, amire van bocsánat, de nincs bocsánat. Én azt mondom, nem igazán apám ellenében, hogy ismerni kellene a körülményeket, a közvetlen viszonyokat. Élni benne. Anélkül aligha megy. Viszont apám ismerte. Élt benne. Megszívta a bömbölést.

"Vesződöm, mint Te, széllel, essővel, hideggel, meleggel; hol a' levegőben fellengek, hol a' porban izzadok és igazi helyemet sem itt sem ott nem találom. A' sok eső mast Néked okozott károkat, taval pedig nékem csaknem minden gabonámat el rothasztotta, és ötszáz kedves selyem birkámat meg ölte. De csak ilyen a' világ! Siessünk, Barátom a' Képzelődések országába! Nincs ott sem dér, sem zápor, ott mindenkor meg találjuk mind azt a' mi valaha lelkeinket feszíté ott a' Dargó' lombjai fedeznek, ott Te az enyim vagy".

Gore Vidal mondja a Memoirs-ról írott kegyetlen kritikájában, hogy Williams a hatvanas éveket gyógyszeres-alkoholos álomban húzta le. Délelőttönként néhány órát képes működni. Az ekkoriban írott dolgozatok egyre kevesebb érdeklődést keltenek, nyilván lefut a homo-dráma sikerszériája, újabbak következnek.

Ki gondolná egy ma prosperáló magyar író-sztárról, a kánon lovagjáról, hogy Nobel-ajánlás ide, állami kitüntetések oda, vacsorák és villásreggelik a politikai elittel amoda, húsz év múlva törlődik a tudatból, a könyvtárak kiszórják remekműveit, a lapok nem írnak róla, a folyóiratok elfelejtik, az olvasó nem találkozik a nevével, kikopik az olvasói emlékezetből is. Kész, az írónak vége még úgy is, ha éppen nem politikai tisztogatás végez vele, mindössze az olvasói szokások megváltozása. Bár politikai tisztogatást némi aggodalommal írom, Magyarországon semmi nem örök, minden elképzelhető. Az elképzelhetetlen is.

Bodor Ádám megnyugtatja az olvasót, pontosan középen állunk a tündéri valóság, a valóság tündérei és a gonosz mindent naturáló léte közt. Ha akarunk, döntünk, irányt választunk. De nem kötelező dönteni. Az élet függetlenül robog, dönt helyettünk.

A kor is bőkezűen bánik a fiatal, fogékony Máraival feldolgozható nyersanyag dolgában. Élőben láthatja az első világháborút, hallgathatja Ferencz József optimistán csengő szavait: "mire a levelek lehullanak, katonáink hazatérnek", a világháború szomorú közepét, még szomorúbb végét, láthatja a Károlyi-kormányt, a Tanács-kormány regnálását, de láthatja Trianont is, testközelből tapasztalja meg, hogy Kassa leválik az anyaországról, egy új, soha nem volt képződmény részévé válik, Csehszlovákia határain belülre kerül.

1848. március 15-én Laborfalvi Rózától a Bánk Bán előadásán egy nemzetiszínű "szalagcsillagot" (kokárdát) kap a mellére. Mikszáth megrendítően meséli el a Jókai-kötetben. Egy hét múlva Laborfalvi, aki nyolc évvel és jelentős ágybéli jártassággal idősebb Jókainál, horgolt nemzetiszínű süveget küld neki, mézesmadzag gyanánt. Jókai azonnal felragad a süvegre. Ettől kezdve szerelmes galambpárként burukkolnak Pesten. 

Nem nagy durranás, viszont rá lehet szokni. Ugyanúgy, mint Rejtőre, Göre Gáborra. Olyan, mint a hecsedlilekvár, kicsit fanyar, humora Rejtőt (Göre-Gárdonyi Gábort) meg sem közelíti, bár igazságosabb azt mondani, más. Angol humor. Hogy a gátat áttörje az angol humor, számomra kötelező eszköz Galla Miklós anglomániája (szöveg és vizualitás egy fronton), nélküle a kapuk előtt marad. De olvastam. Rászoktam. Amikor beleun az olvasó, félretolja, keres mást.