Harag, haszonélvezőid fűtik pokoli kazánod, elnyűvöd az idegeket, a testeket lehasználod.

A kard a kezekből kihullt, mobiltelefon vette át helyét, Olyan lánc, amit önként csatolunk fel. A kávéház üres, az utazások gyorsak, Meg sem írja senki. A levelezés, Sándor, képzeld egy pillanat, A romantika ciki, s már a szekér sem szalad.

ha szabad így kedves Sándor szavaljuk éltetjük magát de mi nem ismerjük a hazát csak a szorongást ami a köldökzsinóron jutott át amikor a vajúdás hangját elnyomták a bombák amikor a gyermek és az infláció együtt növekedett amikor a háború megerőszakolta az országot

Gondold meg míg fogy és telik a hold szeretned őt és elveszítened vagy hűvös és sértetlen szívedet őrizni végig épen jobb-e mondd

Hagyományok, munka, hit és szegénység:
nagyapámék pontosan így mesélték.

üvöltenek a farkasok elvéthettem a századot

A hétvégén az Irodalmi Jelen és a Magyar PEN Club szervezésében megnéztük, hogyan működik nulla fok környékén, az erdő sűrűjében a kortárs magyar líra. A rendhagyó felolvasást és a hangulatot Varga András zenész, lapunk olvasója, a természet és művészetek együttállásának alapos ismerője fényképezte. A képriportot a felolvasók és a közönségben soraiban ülő, de a performanszba aktívan bekapcsolódó költők és prózaírók verseivel "illusztráltuk".

. A pattogó kavicsok és a rohanó őzek utat mutatnak felé.

Mindenki a bűneiért vezekelt.
Hiéna árnyékában haldokoltam,
néha pislákoló fényem észrevetted.
Magzatburokban ragadt szerelem.
30 ezüst mindenkinek.

Vegyél valami nagyon egyszerűt, tedd le magad elé és nézegesd.

Halandók közé, lejjebb szállni, érezni a súly vágyát a fény után, megízlelni a mámort, a hervadást, a színek ősalakját, a gyönyört, a halált.

Hallgatok, nézem a szád,  kóstolom a levest, éget, terítem az asztalt,  köztünk az üvegajtó, csönd mindkét oldalán.

Akaratom soha ki nem merülő  energiája vagy,  szavaimban visszhangzó  megmutatkozás.

Kisgyermekként betlehemet rajzoltam egy gyalult fára. Faforgácsok közepette készült Krisztus keresztfája.

Az elidegenedés szintje lassan emelkedik, mégis belépek hozzád, csábít a harmóniában rejlő disszonancia.

Elvégre mozgó jelzőtüzek vagyunk, odaföntről elképzelhetetlenül szép rajzolat, szívünk óriás kezébe való ökölkő, be lehet törni vele kaput, falat.

Csak tudnám: a csillaghullás sűrűjében mit gondolnak a tükröző tavak…

Egy madártoll lángol a zörgő avarban, sötét nehéz füst, kúszik a dombokon.

Tanulnom kéne még ezt a szerpentines utat feléd a megvezetett várakozásban.  

A hozzáértő szem csápjait  láthatatlanná teszi a fény, a világegyetem tágul, ha belefújok egy légballonba, amiben mindennek megvan a maga helye, mint a magzatnak az anyaméhben