– Uram! Ez a krémes egyszerűen rémes! – A nívós budai cukrászda előkelő közönsége rögtön visszamondott néhány adagot, amint a fiatal dáma elkezdte a panaszáradatot. – Olyan száraz a teteje, az ember foga csak törik bele. A hab is vékonyabb, mint kellene, és édesebb krém se ártott volna bele.

Hősünk négy évesen került óvodába,

Nem tudta, ott mi várja. 

Csodálkozva körülnézett.

Igencsak aprókat lépett. 

 – Jó napot! Idi Ottó nyomozó vagyok. Feltennék pár kérdést Szegény Jónás eltűnésével kapcsolatban. – A nyomozó ceruzát és noteszt vett elő, majd kezet nyújtott a családfőnek. A nappaliban jelen volt még egy húsz év körüli fiú és egy hasonló korú lány. Ölükben összefont karral ültek a helyiség közepén elhelyezkedő vajszínű kanapén.

– Üdvözlöm. Jó János vagyok. Én lettem volna a leendő após, ha… – elcsuklott a hangja – ha nem halt volna meg a vőlegény.

Ha szorosan behunyom a szemem zöldet és vöröset látok meg alvadt vért apám karján. 

A kísérlet sikerült.
Tényleg működik, hiszen amikor a lenyugvó Nap fényében a velem szemben ülő emberméretű plüssmaci gombszemeiben szikra gyúlt, tudtam, hogy ez nem is történhetett volna másképpen. Ezután felálltam a székből és elindultam felé, hogy levegyem róla a fejhallgatót, mancsai közül pedig kivegyem azt a lapot, amelyen mindig ugyanaz állt.

János egyedül élt a falu szélén, egy vályogházban. Kései gyermek volt, szülei már régen lemondtak arról, hogy valaha gyermekük születik, amikor váratlanul megfogant. Apja is, anyja is kivételes szeretettel vették körül, annak ellenére, hogy kissé együgyű volt. Apja kiskorától kezdve magával hurcolta a mezőre, megtanította kaszálni és szalmakazlat rakni, szántottak, krumplit vetettek, és sokat legeltették együtt a család két foltos tehenét is. Máskor anyja tanította főzni, sepregetni és ruhát mosni a kis patak vizében.

A főnököm ragaszkodott hozzá, hogy elmenjek arra az üzleti vacsorára. Nem volt kedvem hozzá, de állítólag nagyon jó ott a borjúpaprikás, így beletörődtem abba, hogy öltönyben kell töltenem az estét.

A paprikás tényleg hibátlannak bizonyult. A hús szinte elolvadt a számban, a galuska pedig habkönnyű és tökéletes textúrájú volt.

Még le se nyeltem az utolsó falatot, amikor a pincér már ott állt az asztalunknál.

(Otthon, 2020. április 12.)

– Anyaaaa! Jön már? – fut ki hozzám Via, századszor. 

– Jön, jön, nyugi, nem fogsz csalódni! – nyugtatom izgága Lánykám, századszor. 

– Akkor készülődök, juhéééé! Alig várom!

Kétszer tizenkettőt ütött már a toronyóra,
nem evett egy falatot két napja, a kültelki róka.
Egy jó hete, hogy bevonták a vadászengedélyét,
megkeserítve életét s imádott úri szenvedélyét.
Közben reggel óta híreszteli mindegyik rádió:
– Magasabb lesz mától a sajton is az ÁFA!
ezt hallván a holló, a keresztet átkozódva hányja.
Fel is száll az utolsó darabbal egy nyírfa tetejére,
rókánk ekkor lépett ravaszul, a tettek mezejére:

Sándor Zsolt, ismert bükki borász nyerte el, az Agrárminisztérium Nemzetközi Kapcsolatok Főosztályának pályázatát, melynek keretében két évre meghívást kapott az ausztráliai Windsorba, egy organikus családi borászat elindítására és vezetésére. Törzsvásárlói a hírre, pincéjének majdnem összes tételét napok alatt elkapkodták. Csak pár tucat palackkal tudott megmenteni, amiből tíz kartonnyi válogatást előreküldött majdani állomáshelyére. Mégse gyötörje száraz torokkal a honvágy…

Humor nélkül képtelen lennék kommentelni a fészen.

Tegnap így írtam a Pápa látogatásával kapcsolatban: "A múlt héten volt a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus Budapesten. A pápa ezt a magyar viccet sütötte el a repülőtéren: - Miért beszélünk majd magyarul a mennyben? Mert egy örökkévalóság kell ahhoz, hogy megtanuljuk!"

Ez egy mese. Lehet: gyenge. Egyes helyeken esetleg esetlenke. De…

Ez egy mese. Lehet, nem kellemes. De: szellemes. Persze. Mert szerepel benne rengeteg szellem. Meg rengeteg tetem. Beletettem, mert… tetszett nekem.

Egész éjjel nem feküdt le. Pontos, percre kidolgozott útvonaltervet készített, térképet rajzolt. Tudta, hogy mindennek tökéletesen egyeznie kell: időnek, helynek, eszközöknek. A szőnyeget hajnalra gombóccá gyűrt papírok lepték el. Végre megszületett a terv. A biztonság kedvéért még egyszer az asztalon fekvő telefirkált papírlap fölé hajolt. Szemüvege mögött megdörzsölte fáradt szemét, hogy jobban lásson. Remegő ujjai közt félig elrágcsált grafitceruzát forgatott. „Minden rendben lesz”, sóhajtotta fáradtan.

Egyik nap, amikor ebédhez készültem, hogy ne legyen hiábavaló az evéssel töltött idő, bekapcsoltam a tévét. Éhgyomorra talán megterhelt volna a sok információ, de mivel éppen ettem, így a fejemből hála Istennek nem tudott lejjebb csúszni, mert a gyomrom már foglalt volt. Egy interaktív kártyajósdánál kötöttem ki. Hihetetlen volt! Néha az izgalomtól nyelni sem mertem. Majdnem megfulladtam, amikor a felgyülemlett falatokat egyszerre akartam legyömöszölni a torkomon. Szerencsére életben maradtam, mert így valóságos csodának lehettem tanúja.

A busz nagy rázkódással megállt. A nő akkor vette észre a férfit, aki meredten bámulta a mellét. Hozzászokott, hogy megnézik, de ez a nyílt érdeklődés már kifejezetten idegesítette. A következő megállónál a vele szemben ülő idősebb asszony leszállt. A férfi lehuppant az üresen maradt székre. Kifejezetten jóképű negyvenes volt. A nő szíve szaporábban kezdett verni. A férfi sötétbarna szeme egy pillanatra elszakadt a nő mellén feszülő blúztól.

– Csókolom a kezét, nem zavarom? – kérdezte.

Az Udvarias házaspár szentül hitte, hogy jól döntöttek, amikor feladták belvárosi otthonukat. Rövid utcácskájukban két sörözőnek mondott kocsma is működött teljes gőzzel, főleg estétől reggelig, ráadásul az egyik éppen a házukkal szemben, egy pincében. Egy idő után elunták, hogy a szórakozó tömegek önfeledt jókedvüket, valamint a pincében összegyűjtött cigarettafüstöt az utcán engedték szabadjára, némi házfallocsolással összekötve. Valószínűleg abban a hitben tették, hogy száraz időben kifejezetten jócselekedetnek minősül a falra vizelés.

„Mosd meg a kezed! Ne vedd fel a földről, lehet, hogy már van rajta vírus! Csak kesztyűben fogd meg! Hallod? Mondom csak kesztyűben! Vedd le! Add már ide, előbb lefertőtlenítem! Hogyhogy minek? Hiszen a kuka, amibe a szemetet levitted, az utcán van! És ki tudja, ki járt arra az elmúlt 2 hétben! Futni? Most viccelsz velem, ugye? Vedd fel! Nehogy felbontsd, előbb mosd meg! Még kérdezed? Hát semmit nem tanultál a Marikáék esetéből? Nehogy bemenj, még rájuk ragasztasz valamit! Ülj már vissza! Hogy metróval? Normális vagy? Minek akartok egyáltalán találkozni?

Ha valóban érdekel a történetem, akkor arra kérlek, hogy miután elolvastad, csukd be szemeidet és próbáld beléélni magad.

Az embereket nagyon könnyű egy kalap alá venni. Különösmód könnyű ha az ember csupán egy a sok millió „keményen dolgozó ember”-ből. Mindenki végzi a maga feladatait, keresi a maga pénzét, amit aztán elkölthet a maga kenyerére.

– Szóval ki az a lány? – kérdezte egy búgó, mélyebb női hang a park halk zúgásában.