Szokták mondani, milyen törékenyek a nők, ez persze klisé, nagyon kemény nőket ismerek, szikrázva pattan le róluk a kőbalta, nem érdekli őket a tekintély, a status quo,  megmondják a másik szemébe, ha később megbánják, akkor is, nem fogják megbánni, nem szokták,  inkább büszkék lesznek rá,  egyenes gerinccel,  akkor is győztesen, ha épp vesztésre állnak.

anya csak éjjel sír okát soha meg ne tudd vacsoráját szétosztotta az éhség gyakran ölni tud anya elrejti a kéket anyát néha megverik arra gondol szüntelen hogy fel ne keljen reggelig

Hozzám se érsz vele, más már 
felkötött volna, megfojtott volna,
te csak mesélsz arról, mi lesz velem, ha
továbbra is kipeckelem szemem,
és a halál balettruhája alá próbálok
benézni. 

Nem számolom, hány imát nem mondtam el, hány kezet nem fogtam meg; s hány mondatot, hány kérést halogattam? Nem érdekel. Nem számolom a sok bevett nyugtatót, a leöntött töményt, a kérdéseket, már az önváddal is óvatos vagyok, nem forszírozom, hogy ki mit vétkezett, mert bűnnél taszítóbbak az átlagok,

Ki viszi át hátán a mindenséget?

egy levágott fejű kerub hull az átvérzett hóba, domine non sum dignus.

Neked adom a tavaszt vászonszatyorban
és Bohémia dédelgetett pusztulását.
Szeánszunk innen is disszidált, 
szimbiózissá alakult a csodavárás. 
 

Az utolsó színemlékem  egy méregzöld folt a kórház plafonjáról. Azóta keresem a zöld tapintását az utcára dobott kanapék kárpitján, a szeméttárolók simaságában, az ébredő fatörzseken.

mellkasból fejbe és vissza.
útközben lefejtek magamról egy réteg bőrt.
föld alatt csak én legyek. 

„Ó, meghalok, csak hadd lássam még egyszer az arcát, csodás, kígyózó hajfürtjeit annak a kurvának a régi időkből!” – Jászberényi Sándor versei.

uram ha mégis lennél hadd hulljon ránk a harmat nem kérünk tőled semmit csak testünknek nyugalmat

Harmadnap reggelre éled a fény, És ott áll az angyal, van új remény, Sziklakő nincsen ott, Jézus él.

„Krisztus minden évben eljön,
tavaly is itt volt, a karanténtavaszkor.
Moha zöldje a bűnbocsánat,
az ég megváltó kék,
nézz fel rá, és szakíts magadnak
a feltámadásból egy fehér csokorral.” – Varga Melinda versei.

Keresztes-tövises napokat jelez már a kalendárium, és pőre oltárok hirdetik: a bárány elindult.

Különböző égtájakról zakatolunk a határozatlan ideig tartó mozdulatlanság felé.

Fiatal szerzőinket arra kértük fel, hogy olyan témát járjanak körül, amelyek segítenek elrugaszkodni a mindennapi rutintól, kizökkentenek a fásultságból, derűre sarkallnak, elfeledtetik a bezártságot, a tragikus életeseményeket, oldják a szorongást. 
A négy elemről – földről, vízről, tűzről és levegőről – olvashatnak verseket tehetséges pályainduló és jó szakmai visszhangnak örvendő, elsőkötetes költőktől. 

Két állapot között a szélcsenddel ringatjuk magunk. Mert boldogok az üresek, mégis félelemmel telve vagyunk

Sárga virágok falából
nézel rám a vakolat alól.

géniuszok hastánca a pásztázó lámpafényben, árnyékvetők csapódnak a hullámtörőkre, ziháló lelkek feszítenek a világ fölé pányvát, gesztushalmazokat őrölve az időnk vákuumcsomagolásába még tovább...

„Ötévesen azt gondoltam, / lepedőfehér a mennyország, / szárítókötélen táncolnak az angyalok...” – Varga Melinda versei.