Az özvegybe őszvágy vegyült, múlni akart a fákkal, összeaszni, ő egy szilvamag az avar alatt, igen, ezt akarja elmondani a novemberi barnában, pici szilvamag-hangján a vastag avar alatt, csak úgy magának.

Fehérrel kenlek, hogy felelj, az égre, a sirályra, a szemre, mindre önmagával. Csapj be mindenkit, és légy átkozott érte.

A magány száraz gallyait égetik a kertben, arcodra savas pernyéje hull. Mint árva, ha éhes, és kenyérért kebelre szorul, még imádsz-e úgy?

Amikor voltál, sem voltál, apám! Egyvég hallgattál, alig hallottalak. Így lármáznak vissza az évek, hogy felköltöd a többi halottamat.

Tükörben ónos, ősi eső szitál.   Avar törött szilánkjain átmehet,      ki mer, ha nincsen élük. Áthull            lassan a látszat a szürkeségen.

„fölemelte szemét: látta nagy meredek varjú viszi fenn

mint saját koporsóját fekete testét tudta

felrepül ő is s ezt gondolta magában:

tájfun sátra takar majd el megőrli testem –

ám tegye: mégis a szó CSAK FENNMARAD így is amúgy is

AZUTÁN is”
(Szőcs Géza: De a szó a szó)

„Meztelencsigák kúsznak fel a / nedvességre. / A szivárvány felszívódik, / rágószájszervük nyoma marad: / Az üresre tarolt kert.” – Szilágyi-Nagy Ildikó versei.

Erős lány vagy te, Herka.
Kicsit sírsz majd, és felállsz,
mondta, és letette a telefont.
Herka aznap huszonhatszor
sétált le-fel a tizedik emeletről.

a lélek isteni természete
léted szükségszerűségéből ered
nevezd ezt szabadságnak
érzelmeid eszményi állapotának

A béke ma sem látogat, /
rám ül a gond, szaggat a baj, /
az ágak között válogat /
álmot, látványt. Omlik a zaj.

A Mai Nap eladósorba lépett. A félkarú Halálnak gyűrűvel fizet,  amikor kiszolgálja.

Az ember szép lassan belezuhan a köldökébe, a hajszálai be- süppednek, a lábujja görcsbe rándul, a gerince el- törik. Megérkezik, behajtogatják.

Pygmalion, jól vigyázz, mit kívánsz, mert hasonló csak hasonlót vonz, tükörként veti rád vissza mindazt, ami benned szép, és azt is, mi torz.

Veled utazom. Hajadban jéggyémántok, tűzachátok fénylenek.

Hallottál ma reggel Isten? 
Vagy korán volt még Neked?
Lángoló mellkassal ébredtem, 
szótlanul üvöltve 
magammal és kicsit Veled is. 
Csak a reggeli végéig tarts ki.  

Úgy élhetsz mindig, ahogy kívántad. Szorítsd hát arcod a fekete földhöz. Sebezhetetlen, akár az árnyak, kívül az időn.

A villamoson biztos ma is rosszul leszek. Sosem bírtam a két megálló közti bizonytalanságot, a reggeli dohányszagot beszorulva egy-egy ülés közé. 

Nézlek, szemeimmel szürcsöllek.

Ilyenkor bemasnizott fákra gondolok. Piros virágokra, betonba gyökerezett suhogó lombokra.

opálos gombszemeim miért  csak bambulni képesek, egy olyan boldogságot, miben mindig minden ugyanolyan