​​​​​​​Válságban van az angol egyetemi oktatás. Az idén jóval kevesebb pénzt kapnak az egyetemek a HEFCE c. (az egyetemi pénzek elosztását intéző) intézménytől, mint tavaly, számos építkezést, illetve épületfelújítást elhalasztanak, a lapok már megkongatták az újabb tömeges „agyelszívás” (brain drain) vészharangját – mennek a tudósok Amerikába, meg Kanadába. – Gömöri György tárcája.

Mind a két Kemény költő és mindkettő írt egy-egy regényt. Ennyi köztük a hasonlóság, nomeg az, hogy jó verseket írnak, bár meglehetősen különböző stílusban. Az idősebb (1938-ban született) olaszul író Tomaso Keménytől Szkárosi Endre magyarra fordított egy hosszú költeményt – ez a La Transylvania Liberata (Erdély aranypora), amely szürrealista és mítikus elemeket ötvöz himnikus soraiba.

Örvendetes tény, hogy Békássy Ferenc, az 1915-ben az orosz fronton fiatalon elesett magyar–angol költő iránt megnőtt az érdeklődés Magyarországon. Ennek bizonyítéka Papp Dániel írása, amit nemrégen közölt az Irodalmi Jelen. Bár cikkének legtöbb megállapítása helytálló, úgy érzem, mégis fel kell hívnom a szerkesztő figyelmét egy-két tévedésre, illetve meglepő forráshiányra.

Francois-René de Chateaubriand ma nem tartozik a legnépszerűbb francia írók közé. Mégis roppant kíváncsisággal olvastam fiatal koromban a forradalom által emigrációba kényszerített arisztokrata 1833-ban papírra vetett, és csak halála után néhány évvel kiadott önéletírását, aminek maga a szerző a “Sírontúli emlékezések” címet adta. Most megjelent Budapesten egy olyan könyv, amelyet bizonyos értelemben össze lehet hasonlítani Chateaubriand színpompás, sokhelyütt izgalmas könyvével – Ortutay Gyula naplója. A néprajztudós Ortutay, a háború utáni politikai élet kedélyes “Tutusa” 1978-ban halt meg, háromkötetnyi naplót hagyva maga után, azzal, hogy ezeket csak harminc évvel halála után lehet közreadni. Ez most részben megtörtént, a Napló első kötete (1938–1954) már 2009-ben megjelent, illetve a napokban került a könyvesboltokba a mű második kötete. Én itt csak az első kötetről szeretnék pár szót szólni, különös tekintettel az 1944-45-öt megelőző időkre.

November elején vagyunk. A BBC (mint minden évben 2006 óta) idén is műsorára tűzte Mark Kidel kiváló, Angliában díjnyertes filmjét, “A mi forradalmunk”-at. Sajnos elég késői adásban: a film jóval éjfél után kezdődött, amikor az átlag angol polgár már édesdeden alszik. Viszont az ötvenhatos Kidel-féle angol-francia dokumentumfilm előtt a BBC 4-en vetítették a “Szabadság, szerelem” c. Amerikai–magyar filmet, amit itt “A dicsőség gyermekei” (The Children of Glory) címen játszanak, és mint “sportdrámát” hirdetnek.
Ezt a játékfilmet egyszer már láttam Budapesten és most másodszorra ugyanolyan hatást tett rám.

A tizenhat-tizenhetedik században külföldön a tüdőbajt, illetve a tífusz bizonyos fajtáját nevezték morbus hungaricus-nak, másszóval magyar betegségnek. Áttekintve a magyar irodalmat, arra kellett rájönnöm, hogy nem ez az igazi morbus hungaricus, sokkal inkább az a krónikus pénztelenség, amelyről annyi írónk és költőnk panaszkodik, s ami csak ritka esetekben gyógyítható, orvosolható.

Összes nyugati kiadóm közül a washingtoni Occidental Press volt a legvállalkozóbb szellemű, ezért tűnt logikusnak, hogy ez a kiadó, illetve annak vezetője-tulajdonosa, Csicsery-Rónay István adja ki azt a „nemzedéki” versantológiát, amit már évek óta terveztem.

Bár nem vezetek irodalmi évforduló-naptárt, a napokban eszembe jutott, hogy éppen negyven éve halt meg Witold Gombrowicz. És mivel a huszadik század jelentős részének egyik meghatározó író-egyénisége volt, illendő pár szót szólnom arról, hogy miért tartják számon nemcsak a lengyel, hanem általában az európai (de a dél-amerikai) sőt, a világirodalomban is.

Tíz éve halt meg Ted Hughes, Koszorús Költő, akit – ettől a címtől függetlenül – már életében a huszadik század legnagyobb angol költői között tartottak számon. Nemrégeiben a Westminster Abbeyben rendezett istentiszteleten emlékeztek rá, a Nobel-díjas Seamus Heaney méltatta munkásságát. Egy fiatalabb költőtársa, Simon Armitage pedig az egyik angol napilapban emlékezett Hughesra, a szenvedélyes környezetvédőre. Ted Hughes fizikailag és szellemileg is rendkívüli ember volt, költészetéről máris több könyvet írtak, de kevesen tudják, hány szál fűzte hozzánk, magyarokhoz.

Figyelem! Figyelem! Az Irodalmi Jelen Hangosvers-vállalkozása folytatódik! Gömöri György most lett 75 éves. A Nemzetközi Könyvfesztivál alkalmával sikerült mikrofonvégre kapnunk, s  a sűrű tömegből félrevonnunk. A Londonban és Budapesten élő neves költő három versét olvasta fel, melyeket most ide klikkelve meghallgathat. 

Ezt nem úgy kell érteni, mintha az ötvenhatos emigránsok nyomorogtak volna, sőt!  Állítom, hogy egyetlen korábbi magyar emigráció sem élt olyan jól, mint a mi kor- és sorstársaink és azok, akik szüleikkel együtt gyerekkorukban hagyták el az országot. Nem, itt inkább arról volt szó, hogy a sok esetben elkerülhetetlen asszimilációt a befogadó országok nyelvéhez és szokásaihoz kicsit ellensúlyozzuk a sajátos magyar szellemi értékek megtartásával és felmutatásával. Mert igenis, mi az ötvenhatosok hoztuk létre a Kodály-kórust Oxfordban, írtunk magyar történelemkönyvet franciául és norvégül Genfben és Oslóban, rendeztünk évről-évre olyan tanulmányi napokat Hollandiában, amelyekhez hasonlót Magyarországon a rendszerváltás előtt még a legsúlyosabb kompromisszumok árán sem lehetett (volna) rendezni.

Egyszerre csak azt láttuk, hogy a stadion szemben lévő tribünje szörnyű recsegéssel-ropogással teljes egészében leszakad. Ez olyan látvány volt, hogy elállt tőle a lélegzetem. Nem tudom, hány ember sérült meg, zuhant le, törte össze kezét-lábát, a lapok másnap nem írtak halálesetekről. Viszont egy kép megmaradt bennem: a stadion legtetején, a leszakadt tribün fölötti gerendába kapaszkodva lógott, lógva maradt egy ember. Egy darabig lógott, aztán, úgy emlékszem, biztonságba tornászta magát, nem esett le. A meccset kb. húsz percre félbeszakították, de miután a sérülteket összeszedték, újrakezdték.

​​​​​​​De a hozzászólások közül nekem a már idős és súlyosan beteg Edwin Morgan, skót „Makar”, vagyis az első skót nemzeti koszorús költő mondandója keltette fel a figyelmemet. Morgan a magyar költészet jeles fordítója, pár éve kis József Attila-kötetet adott ki, de sok más költőnket is fordította Petőfitől Illyésig. Nem tudom mennyire királypárti, de az biztos, hogy költészet-párti, mert itt a Poet Laureate tisztségének folytatása mellett foglal állást. Ezt azzal indokolja, hogy „jó lenne az embereket arra emlékeztetni, hogy a költészet még létezik és van szerepe”, s hogy a költő néha nemzetének fontos hangadója, szószólója is lehet. Morgan itt történelmi példával él és – Petőfi Sándorra hivatkozik! (Kicsit általánosítva, mert arról beszél, Petőfi a magyarokat „az orosz és a német iga alól” akarta felszabadítani – orosz elnyomás, mint tudjuk, 1849-ben csak egy hadjárat erejéig érvényesült).

Chicago után Obama ellátogatott Kenyába, majd a Harvard Law Schoolban tanult, ezen a kitűnő amerikai egyetemen szerzett világszerte megbecsült diplomát. Tette ezt a kilencvenes években, amikor én már régen az angliai Cambridgeben tanítottam, jóllehet vagy harminc évvel korábban egy évet én is eltöltöttem a Harvard egyík kutatóintézetében. Gondolom, a jogi kar könyvtárán kívül Obama néha benézett a Harvard egyetem legnagyobb könyvtárába, a Widenerbe is, ahol egykor én egy fontos tizenkilencedik századi lengyel költő életművén dolgoztam (pár évvel később könyv is lett belőle). Mindenesetre mindketten mélyen beszívtuk a massachusettsi Cambridge levegőjét, a harvardi ösztöndíjnak köszönhetően szépen gyarapítottuk tudásunkat – Obama a politikában, én az irodalomtörténetben hasznosítva azt. Ez lenne tehát a negyedik vonatkozási pont.

A rendszerváltás óta megjelentek eufemisztikus divatszavak, például a hajdani besúgókra  megboldogult Szabó Iván alkalmazta egyízben az „érintett” kifejezést: („számos MDF-es képviselő volt érintett az első szabad parlamentben”). A számítógép – ami már igazából nem fedi a „kompúter” értelmét – megjelenése rengeteg új szót teremtett, amelyek közül a „honlap” kitűnő, a „link” viszont kissé mulatságos, mert a huszadik század első felében ezt a szót kizárólag megbízhatatlan egyénekre alkalmazták (pl. „micsoda link fráter!”).

A világban tartott a háború, a rádió szentimentális slágereket búgott: „Valahol Oroszországban…”, a hazafias érzelmű hölgyek érmelegítőket kötöttek a fronton didergő katonáknak. Nekem pedig, végül is kiderült, jó Szilveszterem volt: nem kellett korán lefeküdnöm, kerestem húsz fillért a kibiceléssel, és éjfélre még gesztenyepürét is kaptam.

Ha teszem azt dédapánk angolul óhajtott tanulni, megvehette 1885-ben Franz de Paula Bizonfynak „Angol-magyar beszélgetések” c. nyelvkönyvét. Ezt Budapesten a jónevű FranklinTársulat adta ki, tehát dédapánk mérget vehetett rá, hogy a könyvecske szerzője remekül bírja az angol nyelvet. Most, majdnem százhuszonöt évvel később mégis különös élmény azt kézbevenni.

Az Irodalmi Jelen Online legújabb frissítései közé tartozik a Tárcatárunk négyesfogata, amely négy kíváló szerzőnk tárcáit foglalja össze. A tárcák folyamatosan frissülni fognak, újabb és újabb írásokkal. Itt ízelítőt kaphat az eddigi írásokból, amelyeket Gömöri György, Kőrösi Zoltán, Petró János és Sárközi Mátyás neve fémjelez.

" Milyen magasak a szigeti fák! / És milyen kicsi a szabad világ." - Mit próbáltam mondani ezzel a két sorral 1957 őszén, vagy telén, amikor megkaptam ezt a Budapestről küldött képeslapot? Először is azt, hogy a Margitsziget platánjai már csak az emlékezetemben élnek.

"Ez csak két példa „szerencseleleteim” történetéből. Mivel az erdélyi levéltárak magyar anyagának részletes feldolgozása még várat magára, nem tartom lehetetlennek, hogy egy fiatalabb kutató még rábukkanhat valamilyen kéziratra, levélre, vagy más dokumentumra, ami egy csapásra más megvilágításba helyez egy magyar írót, tudóst, vagy történeti személyiséget. "- Gömöri György írása júniusi lapunk tárcatárából.