Minden nappal közelebb az év legjelentősebb könyves ünnepe, a Könyvhét. Mire várnak, mivel számolnak, mit kívánnak, ezt kérdezte az Irodalmi Jelen tizenöt irodalmártól (név szerint: Ádám Tamás, Andrassew Iván, Antall István, Darabos Enikő, Faludi Ádám, Géczi János, Hargitai Ildikó, Jász Attila, Kiss Judit Ágnes, Láng Eszter, Pécsi Györgyi, Podmaniczky Szilárd, Szabó Tibor Benjámin, Tarján Tamás ). És a bónusz interjúk: Anonymus, Boldog Zoltán, Weiner Sennyey Tibor, Mányoki Endre.

​​​​​​​Titokharisnya igye Bécsbe; ő maga az utas és a villamos. Kezében picinyke állami zászlót lobogtatna, ha lobogna - de nem lobog; staniclipapírt ragasztottak a hurkapálcikára. Ő lőtte a májusi wurstliban, a munkásosztály nagy seregszemléjén.

Hátra kellett volna fordulnom, és hűvösen az óriás szemébe nézni: „Maga aztán nem kapott a szilvafákhoz kutyabőrt...", de a púpos ekkor, kibújván az albínó füléből, fölcsattant:
ERDÉLY KÉRDÉSÉBEN DÖNTENÜNK KELL VÉGRE!

Csönd támadhatott, talán a nyál is megdermedt a szájszegletben. És Katalin fölállt. Két hétig virrasztott, feketében, percre se mozdulva a lázas férfi homlokától, amíg csak Jánost el nem vitte a tüdőgyulladás. Se a férje, se senki nem zavarta a gyászban. A temetés után hazament. Öt fiút szült. A nagyapád volt köztük a negyedik.

Feltámadni hajnalban szokás, és Mauyori a szokások rabja volt. Feltámasztotta hát a laptop fedelét is, és várta izgatottan, mi bukkan elő a képernyőn. Mindig ugyanaz,  akárhányszor támad föl a halandó. "Ez a jó az inkarnációban, ez a nyugalom" –  gondolta a doktor, és nézte a monitort.

​​​​​​​– Mondj egy sort!
Elég hülyén nézhetek ki, mert a belső zsebébe kotor, kivesz egy újságot. Óvatosan széthajtogatja.
– Perjés – Bárczi – Kotanek... Látod? – valami régi sportrovat villan meg az orrom előtt. Világos!
– Varga – Albert – Fenyvesi!
– Jobbat!
– Zámbó – Dunai II – Bene.
– Piti. És nem sor.
– Oké. Szenczi – Molnár – Albert.

Pásztor nélkül a nyáj!
Padlás nélkül a száj!
Pia nélkül a máj!

Mi lesz velünk, ha hirtelen mocsárban-bozótban, erdőelvén leljük föl magunkat? Ismerjük-e a gombák, gyökerek, zúzmók világát? Tudunk-e hurkot vetni, szélmentén cserkészni, csapdát ásni, nyomokat fejteni? Vadakat szelidíteni, követ pattintani, íjat húrozni? Tudunk-e majd túlélni? Ezer éves múltat ezredévnyi reményre cserélni? Bogyókurzus, gyökértanoda, tőrvetés: ez lesz a biznisz kisvártatva?

Kegyetlen hideg marta, s még csak nem is volt meztelen. Hó se volt sehol, csak valami homály és lábak. „Talán asztal, talán szék”, gondolta, ha képes lett volna gondolkodni. Fönt pedig, ahol a világot sejtette, egy hatalmas kő ingott valami peremen. Ennyi volt a világ. Sűrű homály, hideg, lábak és egy perem, rajta a botladozó kővel.

Nem kerestük a kijáratot, egymás felé. Fuldoklunk iszapban, bűntudatban, fertőzünk múltat és jövőt, akár az őrült istenek, akik csupán egy "félelemmel és irtózattal telt" mementót hagytak maguk után az emberek megtévesztésére.

Rágyújtana, de mindig csak a következőre, a másodikra. Így szól az orvosi verdikt. Akaraterőpróba. Az orvosok ezt nagyon értik. A következő (második, harmadik, ötödik) ingernél felcammog a heverő macskák mellett a napsütötte lépcsőn a szobába. Ott a cigaretta. Visszajön, leül egy szállal. Szájába veszi, lerakja, gyűrögeti. Vár. A következő erős ingernél újra feláll, a gyufa valahol hátul, a lugasból nem látszik. Egy gyufaszálat hoz, az asztalon lévő üres doboz oldalán meggyújtja, óvatosan, a széltől óvva a cigaretta végéhez illeszti, beleszív.

Isten szent ege és verő napfénye alatt izzó szemű juhok esendő csapata bámul a semmibe; amíg barlangnak látszott, legalább hűvös volt az akolban. Most lüktet a levegő, s a csupasz falak tetején hőpárnákon imbolyognak a téglák. Nem fognak ráesni senkire; lélek se járhat az üszkös falak között.

„Just like a myth!” - bök oldalba a teóriákra érzékeny izlandi nőművész. S mert azt hiszi, nem látom, a fülemhez ágaskodik. „It's archetypical, isn't it?” S mert azt hiszi, nem értem, mutatja: „arkhé!” Megölelem, hiszen nem tudja, mit mond, mégis érzi. Mítosz. „Székelyföld lüktető szívében” nem Erdély a mítosz. Mítosz nem 'van'. Mítosz születik. Ha nem utcabálból, sártenger falunapból, kislánynak lovacskából, akkor egy kupac törmelékből. Közös kudarcból. Közösségből.

​​​​​​​Vannak spanyolok, románok, egy izlandi tünde, egy lengyel dzsabar, és persze magyarok Nyíregyházától Temesváron át Pécsig. Nyüzsgés, rendetlenség - a rend szerint. Portfóliók, rajzok, tinta, festék, focivébé, tányér- és kanálzörgés, sangria, szilvórium, világmegváltás. Az könnyebb, mint egymás mellé ülni.

​​​​​​​Nem a vonat megy visszafele. Nem is az idő. Én rohanok háttal a valónak. Órája sincs, hogy visszadugtam a kütyümet a tokba: nem hívom fel Icust, túl drága a mobil, ráadásul duplán. Hogy szarrágó vagyok, nem újdonság. De hogy függő is?! … Önvizsgálati fogságra ítélem magam. Nikotinfüggő vagyok, semmi kecmec. – Mányoki Endre tárcája

Korszerűtlen így, latinul üdvözölni a nyájas olvasót, tudom. Idegen volna is tőlem, ha nem utalna némiképpen a helyzetemre: bizony néha korszerűtlennek érzem magamat. Pedig most, szinte a mai nappal, részt vállalok újra az élő magyar irodalom szervezésében – ennek a kiváló, megújulásra folyvást kész folyóiratnak, az Irodalmi Jelennek lettem a szerkesztője.
Szerkesztő voltam jószerivel egész felnőtt életemben. A Mozgó Világ első csapatában a versért, a Hitelben a kritikáért, a Kortársban a prózáért voltam felelős, de dolgoztam rövidebb-hosszabb ideig a Fotó, a televízió, a rádió és az MTI kötelékében is. Mindemellett immár csaknem húsz esztendeje  írásra, irodalomra, művek értelmezésére tanítom a képzőművésznek készülő egyetemi hallgatókat. (Tanítom? – jobbára én tanulok tőlük.) Új szerkesztő az Irodalmi Jelennél

​​​​​​​Egymással szemben ültünk a Kortársban, a közös nagy szerkesztői asztal másik oldalán. Zavarban voltam, mint egy vétlen kukkoló, ő meg úgy tett, mintha nem venné észre. Aztán megszoktam, hogy amikor hozzám beszélt, olyan volt, mintha mindenhez beszélne: a többiekhez a szobában, meg a bútorokhoz, meg a létező összes sarokhoz. Mintha mindig mindenre figyelne, mintha mindig mindent számba venne. Mintha nem akarna elvéteni semmi fontosat, legyen az akár a legkisebb, lényegtelen kacat.