De az igazság mögött egy másik is ott áll, nemigen voltam kíváncsi a naturalizmus atyjára, sem az értő szemű műítészre, aki felfedezi és csoportba tereli a francia impresszionistákat, nem voltam kíváncsi a "J'accuse!" (Vádolok) néven elhíresült mozgalomra, a Dreyfus-perre sem, a koraberli francia társadalomra sem, leginkább Nana érdekelt, hogyan csinálja, miképpen, hányszor, hogyan működik a nő, amikor működik. 

"Nem a szokványos úton közelítettem meg a terepet: nem jártam x tanár úr egyetemi óráira, nem konzultáltam vele az olvasmányélményeimről, nem az ő hatására olvastam Csokonait, Petőfit, aztán nem teljesedtem ki a nyugatosoknál, és nem írtam formahű verseket, amelyeken erősen érezhető volt a Nemes Nagy Ágnesen átfolyatott Babits hatása, és nem mondták, megveregetve a vállamat, hogy ez még nem igazán eredeti, de már közöljük, nem vártam, hogy bárki is engedélyezze, hogy innéttől lehetek egy kicsit eredeti is. Nem így léptem az irodalomba. Be se léptem, mert ez a belépés-ügy is elég ellenszenves volt nekem."

​​​​​​​2008 őszén méltatlan vita bontakozott ki személye körül: azzal vádolták, hogy 1950-ben besúgó volt, s miatta tartóztatták le egy kollégiumi lakótársnője barátját. Az író tagadta a vádakat, s világszerte Nobel-díjas és más neves írók álltak ki Kundera ártatlansága mellett.

Évek, talán évtizedek óta kacérkodom vele. Soha nem vettem a fáradtságot, hogy alámerüljek a költővel, részben minek alámerülni oda, ahol nincs levegő, részben, mert az embert, ha itt az idő, beleegyezése nélkül is megmeríti az Úristen. Párhuzamosan mozogtunk, úgy tűnt, soha nem jövünk össze A huszonhatodik évvel, aztán a negyedik emelet ráomlik az elsőre, a párhuzamosok összeérnek. Ki érti ezt?

Viszont A lepkegyűjtő  mindkét alakja elevenen él ma is. Határozottan él a lepkegyűjtemény eleven pillangója, és az árva fickó, akinek minden összejött életében, hogy patológiai eset legyen. Szülei meghalnak, félhülye nagynénje neveli egészen hülye unokaöccse társaságában. Ennyihez nem sok kell, hogy kiforduljon a világ, újra-, illetve átrendeződjön speciális értékek mentén.

Rimbaud néhány nap múlva kirúgja Verlaine-t. Hess, mondja, miután bűnbánóan érkezik. Verlaine revolvert ránt, azt üvölti, szétlövöm a tököd, ribanc (a "szétlövöm a segged, ribanc" gyakoribb változat, amikor féltékeny férfi lövöldöz szerelme nőnemű tárgyára.  De itt a helyzet különleges, fogadjuk el a különleges helyzet adta verziót, férfiember lövöldöz férfitárgyra), és Verlaine átlövi a védekező Rimbaud  kézfejét. Rimbaud a kórházba, Verlaine a fogdába távozik.

Bevallom, nem vallom, igazság, hogy nem ezt, és nem így akartam Kosztolányit, hanem inkább a Kosztolányi Dezső és a pályatársak viszonyáról – a valóságnak, ill. a valóságoknak megfelelően. De mégsincs efelől és afelől. Emlékezzünk Kosztolányira úgy, ahogy ötvenévesen újjászületett rövid időre, főnix a hamuból, a reménytelenségből.  Egy nő – új nő – segítségével. Már ahogy ez lenni szokott emberrel, kicsit íróval, nagyon íróval a közönséges mindennapokon.   

A Japán kávéházban – a mai Írók Boltja – írja darabjait, regényeit. Ha a kávéházban fizetnie kell, a legenda szerint Rejtő letép néhány bekezdést készülő regényéből, ezzel a pincér átbaktat a kiadóba, ahol kifizetik a cechet. Így a legenda, ami szerény véleményem szerint súlyos marhaság. A Nova kiadó (bűnügyi és légiós regények kiadására szakosodott), minden bizonnyal jól kaszált Rejtőn, de ekkora úr íróban soha nem létezhetett magyar földön.

Újabb tíz évvel később tudom meg, hogy a regény Orlando-ját Woolf a szerelméről, Vita Sackville-Westről mintázta. A mű Nigel Nicolson angol kritikus, szerkesztő szerint "a leghosszabb és legszebb szerelmes levél az irodalomban". Na, tessék. A Vita női név. Nem kérdés, aki a ráció felől közeledik, eltéved.

Aztán újra Prága. Felesége meghal. Jön a bársonyos forradalom, benne a Hrabal-reneszánsz. Na és April Gifford, az amerikai lány, cseh szakos egyetemista, s a hozzá írott levelek, az utolsó fellángolás és az utolsó megrendítő információ (a legutolsó Hraballal kapcsolatos agyament zsurnalisztatalálmány előtt "galambetetés közben kiesett a kórház ablakán"), a szinte mellékesnek tűnő vallomás a Levelek Áprilkának című kötetben az érintettségről. A besúgásról.

Fogalmam nincs, mekkora ázsióval bír ma Merle, lehet, ma is olvassák, a kiadók kiadják, csak nem látom. Egy dolog biztos, a Merle-regényeket az első mondattól az utolsóig végigolvasta, aztán el is tűnődött rajta az előző nemzedék. Vastag könyvek, igaz, de Merle rendelkezik valami varázslatos írói tulajdonsággal, amint az ember belép az első oldalon, lesodorja az utolsóig, mint a hegyi patak.

Nyakára járnak a rendezők. Császár nemigen dolgozik, hiányzik az alkotáshoz a harmónia. Nem értjük pontosan, hogyan és miképpen történik (a filmrendezők persze másik forintsávba tartoznak, saját hatáskörben osztottak előleget), de egyik-másik sürgető rendezői látogatás után (közismert, telefon alig) Császár a korábbiaknál is gyakrabban pattan fel a masszív kocsmaasztalokra igehirdető próféciáival. Az egyébiránt türelmetlen kocsmajáró palócok szent áhítattal hallgatják. 

Néhány éve, amikor a búbánati Kőház lakója, az ezeréves apáca meghalt, a Kőház új tulajdonosa egyszerűen kivágta az örökölt könyvhagyatékot papírzsákokban, egyéb izgalmas könyvek közt néhány pompás Hetzel kiadású magyar Verne, én pedig ügyesen ott jártam. És úgy éreztem, mint aki aranyat talált. Valóban úgy.

Lehet, lehet persze, eljő majdan az idő, amikor egyik remekműből a másikba vándorolok végtelen tudás- és filozófiaszomjamban, pénzproblem', időproblem, kényszerproblem megszűnik, nem lesz akadály az előtt, hogy a mainál közelebb keveredjek az EMBERISÉG általános válságához, általános és szapora Mefisztóihoz. De éppen elnyomnak a különbejáratú és pitiáner saját Mefisztók.

Ráadásul, minthogy a Bibliában helyesírási és egyéb kisebb javításokat végez, azzal vádolják, hogy annak a szövegét meghamisította. Kora teológusai rossz néven veszik, hogy – a korrektori feladatokat is ellátva – kéziratukba belejavít. Egymás között csak „hitvány vasművesnek”, közönséges nyomdászembernek nevezik, de a jómód miatti irigység is generálja az intrikák sorozatát, amely miatt Misztótfalusi védekezésre kényszerül. Védekezése többet árt, mint használ: kigúnyolják, házát adóval terhelik, életét katonai beszállásolásokkal keserítik, a társaságokból kiközösítik.

Érdekes lesz megfigyelni a folyamatot, hogyan történik a következő diktatúrában vers és versértés nélkül. Talán Amerika példa ebben is, érkeznek a törzsi dalnokok a könnyen értelmezhető hadi csasztuskákkal, a protest song, a Joan Baez-ek, Dylan-ek, az űrt kitölti egy új kultúra másféle költészete.

Nyelveket tanul, feladja az elvárt családi tradíciót, nem megy papnak. Schillerre hallgat, aki sikeres költői pályát jósol neki. Házitanító lesz, hogy ne kelljen anyja mindennapos szemrehányásait hallgatnia. Itt zuhan a szerkezetileg agyába betonozott valláserkölcs csapdájába. Összeszerelmesedik egy négygyermekes anyukával, tanítványai anyjával, a bankárnéval. Négy hosszú, kemény éven át tombol a lopott szerelem. Lebuknak, Hölderlin lapátra kerül. A hiány, a veszteség halálra gyötri.

Azután Balázs József megbetegszik. Kilencvenhétben hal meg, ekkor már senki nem tudja róla, mi van, hol van, hol tart. Ennyi az egész. A három könyv. És a melléklet-kötetek. Ha tíz évvel korábban indít, jobban jár. Talán. Hatvanöt jó évszám a magyar irodalomban. Akkor tizenöt év jut, hogy maradandót írjon. A hetvenöt nagy késés, mert ’78-ban lavinaként érkezik Esterházy prózája, elsodor mindent.

Mi pedig a dohányfüstös, mosdatlanságtól bűzlő, napraforgó- és tökmagropogástól hangos, olajospadlós, padlóraköpős falusi mozikban meredten bámultuk a hőst, aki szolgáltatja az igazságokat. 1955, '56, '57, '58 volt. Az igazságok nagy hiánya éppen az őszi, téli falusi mozikban.

Olvastuk a Nagy Amerikai Családregényt, a századvég egyetlen világhírre vergődött családregényét. Hogyne olvastuk volna a hetvenes években Harry Angstrom, Pennsylvania államban élő kosaras monológját. Az ő hihetetlen kalandjait a hihetetlen Amerikában, annak is hihetetlenebb kisvárosában. Kultuszíró volt, a kultkörök akarva, nem akarva olvasták, egymásnak kölcsönözték.