A Városmajor kedvenc helyem hirtelen havak idején. Manapság már a havazás is gyorsan zajlik, ahogy jön, úgy megy, hullik és olvad, és ha az ember egy kicsit is élvezni akarja a lába alatt a puha ropogást, szaporán kell bakancsot húznia. – Laik Eszter tárcája.

„Mennyibe fájna ma egy jófajta égetés?” Osztottak-szoroztak, kalkuláltak: oszlop, kötél, fa, alágyújtós, kerítés, körítés, öregisten – áfa nélkül is, projekt alapon is, csak maga az önrész is megvan vagy rengeteg.

„Különben is, folytatta fennhangon, az egyik újságíró lett, a másik költő, a harmadik meg fotográfus, és egyik sem dógozott még igazán a két kezivel egész életében…” – ​​​​​​​Sultanus Beatus tárcája

A Szabó Lőrinc utáni költők közül a legsírósabb egész biztosan Pilinszky János volt. Már legelső kötetében négy vers van, ahol a „sírás” vagy „zokogás” szó előfordul, a kései Kráter című, a hetvenes években írt ciklusban pedig van olyan vers, amely így kezdődik: „Sírtam. Utána nedves volt a hátam, / gyűrt a ruhám és tömpe a kezem”.

Ajándékba vettem, december 23-án, a Fény utcai piac felső szintjén, ahol az asszonyok meg az emberek hatalmas virágosvödrökből árulnak az asztaloknál. - Laik Eszter tárcája.

Nagyon régen nem találkoztam  kedves barátommal, Halász Péterrel, s most annak jött híre, hogy január 13-án, élete kilencvenegyedik évében, Münchenben meghalt. Szép kort ért meg, és írogatott is még, többnyire a múltba nézett vissza. Azt mondják, hogy változatlanul elegáns jelenség volt, bár megrokkant és kerekes székbe kényszerült. Fia, a vele egy házban lakó Valér lelkiismeretesen gondját viselte. Felesége, a bársonyos hangú sanzonénekesnő, Rácz Vali 1997-ben hunyt el.

Egy képzelt regény első fejezete, amelyben megismerkedünk Gégner úrral és Jolánka nénivel, és némi túlvilági visszásságokra is fény derül.

Nem éjjel volt, hanem még este, és céllal ment, nem látszatra céltalan. Igaz, sehol egy szalasztott lélek, üres és néma az utca, a tér. És mégis: hangok mindenhonnan. Hangok a fejében, amiket mások ejtenek ki, mondatok, melyeket mások mondanak.

Három Tiborról írtam ebben a tárcában, de még legalább három  másikról írhatnék: hajdani emigráns lapszerkesztőmről, Mérayról, aki máig francia földön él, a remek tárcanovellákat író, kesernyés hangú Kereszturyról és a legfiatalabb Weiner Sennyeyről, akivel a sok év korkülönbség ellenére összeköt a Békássy-kultusz, illetve indonéz-barátság.

A klikkegylet és a Grund átveheti az irányítást az iskola és talán az egész ország felett. Szétzúzzák a rendszert, és a pácvördöt csak ők ismerik. Sultanus Beatus tárcájában bepillanthatnak az összeesküvésbe.

„A műterem felőli nagykapu nyitva volt, »sofőröm« kint hagytam, nem tudtam, kit-mit találok, és időzni sem akartam sokáig. Már egészen sötét volt a téli délutánon, amikor átbotorkáltam az udvaron a fénylő műteremig. A festőnő pokrócba bugyolálva ült egy karosszékben és festett." – Csanda Mária jegyzete.

Az év vége a nagy összegzések, listák, „legek” ideje. Álljon itt most néhány fontos mondat, melyek az idei év irodalmi-művészeti eseményein hangzottak el. – Laik Eszter tárcája.

Milliárdos karácsonyi csomag a kultúrának, Petri- és JAKkendő-díj, Irodalmi Magazin, a Szépirodalmi Figyelő slam-száma, JAK-történeti monográfia. Tartalmas évzárás volt.

Az összezártságból számtalan vita keletkezett a társbérlők között. Mi a másodikon laktunk, ahonnan pompásan be lehetett látni az első emeleti lakásokba. Esténként odagyűltünk a körfolyosó korlátjához, mint a verebek, és hitetlenkedve figyeltük, ami Búzás és Marschalkó közös konyhájában történik.

Az ember találékonyságánál végül is talán csak félelme kifogyhatatlanabb, márpedig korunk minden előzőnél jobban kedvez a tömeges szorongások, ijedelmek gerjesztésének.

December 16-án 130 éve született Kodály Zoltán. A Klebelsberg Kultúrkúriában háromnapos kórustábort rendeztek. Csanda Mária jegyzetében behallgathatunk a kulisszák mögé.

TÁRCA

Bár a Wikipédia szerint Szabó Zoltánnak Károlyi Judittól nem volt gyermeke, ez téves adat. Kristóf is felnőtt már, egy angliai intézet lakója. Nehezen beszél, nehezen gondolkodik. Édesanyja látogatta olykor, az író nem nagyon látta, nem igazán vállalta.

„A múlt héten történt először, hogy megszólták a régiek, ő nem is igazi csöves, csak amolyan luxusguberáló. Járogat haza a saját lakásába aludni, közben meg itt dőzsöl az utcán, kiveszi más szájából a falatot, elhalássza előlük a pénzre váltható hulladékot.” – Sultanus Beatus tárcája

„Annak, aki ezt kitalálta, valami fiskális profizmus álarcában, valójában fogalma sincs az élet leglényegéről.”

Vettem a tarisznyát, tettem bele hamvába holt pogácsát a sarki szupermarketből, leakasztottam a szögről a nagyapám régi, rozsdás karóráját, és bementem az istállóba, amelyben egy fél lóerős paripa állt a falnak támasztva. Mit mondjak, Rosinante hozzá képest egy Kincsem volt.