Mozdony araszol a szomszéd falu felől. Sziszegésében unalom lobog. Zuhog a nagyenyedi állomáson, alszanak a bundás angyalok.

anyám tenyeréből az isten csipegeti a könnyeket anyám tenyerébe az isten csőrévvel karcolja az életvonalat

Hexameterre felöltve szerintem szép a magyar nyelv;
Általatok tudjuk, hogy milyen az, ha nem az.
Megkeseredtünk már műferdítéseitektől:
Inkább megtanulunk hát görögül s latinul!

“A mindenmentes mennyországot, mint üveggolyót, megkapod.”

A szorongó, semmivel nem magyarázható bűntudat könyve ez. Azoké, akiknek bokájáról – szemben a „tökéletesek armadájával” – kishalak cuppogtatják az elhalt részeket, akiket csuklyás jelenések kínoznak, és úgy érzik, itt lakni már nem lehet. A világunk ez, ha beismerjük, ha nem, ahol a káosz a törvényszerűség – és néha azt reméljük, legalább egy hosszú hallgatás leszünk, igazi téttel.

Előadódhat olyan helyzet, amikor valaki korábban ér valahova, mint ahogy megérkeznék oda. Viola Szandra története ilyen. Előbb ismerték meg a nevét, mint a munkáit. Igazi névjegyét azonban ezzel a harmadik kötettel teszi le. Költői eszköztára számos szellemi és érzelmi kalandot, nyelvi megmerítkezést tesz lehetővé a számára. Jelenlegi költészeti státusza: nem visszatérő, hanem hazaért. Leheletfinom érzelmek, törékeny felismerések és kemény szembenézések egy különös lélek női hullámvasútján – filozófia és esendőség sor(s)vezetői mentén. A megélt világ, emlék, élmény és szerelem gondolódik szét és rakódik össze ezekben a versekben: minden részlet máshova kerül. Mindegyik a maga helyére.

„Parnasszus – Költőüdülő”, e kopott felirat volt írva a pléhtáblára. Amint meglátta a nagy had, artikulálatlan hangján ujjongani kezdett, pár méter múltán feltűnt a poéta-oázis.

gyűjtöm az erőt, hogy újra, ha kell, százezerszer négy égtáj felé kiáltsam: megtaláltalak, Hazám!

Téged is kettészakítottak.
És megtömték szánkat hallgatással.

Szempillaspiráltól a szemed begyullad, de adventkor muszáj, majd kikönnyezed a fekete lét, és hetvenhét látomásban vért könnyezel.

Szabó Fanni költészete elvont és furcsa, nehéz és zavartkeltő. Megosztó, mint az igazi ínyencségek. Ám akit magával ragad, annak rendhagyó élményei lesznek, egy egzotikus filozófiai és érzelmi világutazás. Tudatos fürdőzés a kollektív tudattalanban. Meghökkentő, hogy milyen témákat talál magának a költő, és miként kivitelezi azokat. Bámulatos szinte felelőtlen, merész alternativitása, ahogy pengeélen táncol, ahogy mindig úgy csűri-csavarja a gondolatokat és a nyelvet, ahogy mi nem tennénk.
Umami. Az ötödik íz.

ott vagyok,
egészen közel hozzád,
érzed a mindig hideg lábam,
ahogy hátadhoz ér?
nem röppenek el,
te vagy a szárnyam.

Mit rád adott a földi ittlét,
gyűretlenül s mielőbb vedd le.
Esetleges, ki merre, mit lép –
ne válaszolj a gyűlöletre.

A létperemről lebámulni a világra,
a létközépről fölkiáltani az égre,
bele a sima kékbe, örvénylő fehérbe,
bele a csillaglyukas feketébe,
puszta kézzel az alkonyi vörösbe
nyúlni, szétesni egyenesekre, körökre,
egy könyvet tartani, ami a lélek tükre,
hagyni, hogy átolvasson téged,
mielőtt magához vesz az enyészet.

A hegy lábáról omló kavicsok
fejen találják azt, akin az isten át akar lépni.

Már a semmiben is fák álltak,
mert egy semmibe is kell erdő,
de ebben az erdőben nincs madárfütty,
csak síri csönd,
néha felhősuhogás,

Hollóhajú éj fürdik a Temze vizében,
meglátja magát benne a hold,
kikötne valahol,
lenne ő a holdkomp,
az a vagány járgány,
mi átvisz egy másik,
fényben fürdő partra.

A csöndkosárban rőt napok gyűlnek:
Férges hajnalok és savanyú ébredések.
Árgyélus alszik, távolodó, fűpuha
Léptem nem költi fel,

a tejfehér bőrön ülő vénuszdomb, ez a gyöngém.
násztáncod a krémes ágyban.
az égről ütemtelenül oszlik az éj a Hajnal-negyedtől
a Román Operáig.

Vesztettünk mi már földeket itt-ott a világban,
s nyertünk is helyettük újakat.
Volt erőnk mindig belakni az újat,
és felhúzni rá házat s várakat.