Lírai mélységek és filozofikus magasságok: ezek jellemzik Csontos Márta legújabb, tizedik verseskötetét, a Carpe diem-kísérleteket. A közel száz verset tartalmazó kötet a 2018–2021 közötti líratermését tartalmazza, amelynek a fele korábban publikált anyag (Agria, A hetedik, A Vörös Postakocsi, Együtt, Ezredvég, Helikon, Hitel, Napút, Nyugat Plusz, Tiszatáj, Újvárad, Várad). A kötet négy ciklusra tagolódik: Az embergép tragikomédiája, Naplójegyzetek, Kiszakított lapok, Carpe diem; mindegyik ciklust egy-egy mottó vezet be, Mészöly Miklós, Pilinszky János, Fekete István és Nemes Nagy Ágnes szövegeivel. „…hirdetem, hogy minden / szerepkörben a lét ajándéka vagyok, / túl akarom kiabálni a fájdalom / harangzúgását” – fogalmaz a szerző Látványterv című versében, amelynek kulcsszava az első és utolsó versszakaszban is feltűnő (belső) üresség

Egy pipacsmezőt ábrázoló képemre gondolok, Vénusz könnyeivel, amelyet nemrég festettem. A szerelmi bánatban élő istennő könnyeiből is pipacsok hajtanak ki. Majd összeölelkezve velük átadja nekik a szerelmet, hogy az élet akkor is szép legyen, ha éppen nem az. Vagy nem annak látjuk. Egy világító halloween üvegangyalka-dekoráció mosolyog vissza rám az íróasztalon, miközben ezeket a sorokat gépelem.

Varga Melinda Tizenkét kagyló című kötetének alcíme máris kijelöl egyfajta ’close reading’-szerű („szoros olvasás”) olvasásmódot, miközben behatárolja, hogy könyve nem más, mint mitológiai-asztrológiai kézikönyv férfiaknak a nőkhöz. A kötet összetett címszerkezete egymást feltételezi és erősíti: az erősen metaforizáló főcím s a kötet paratextusa (jelen esetben az alcímet értve paratextus alatt) egymás között olyan viszonyrendszert ír le, amelybe jól illeszkedhet „mindennemű” olvasói aktus.

A panelek mögött meghúzódó emberi sorsok gyakran ütköznek falakba. A bebetonozott szabadságvágy néha olyan, mintha ürügy lenne a túlélésre. Losonczy Attila jól ismeri gyermekkorából az óbudai panel-létet, a Flórián üzletközpontot mint „szocialista plázát” is megjelöli egyik novellájában.

Sírja előtt asszonyok zokognak, dolorosa-jajok, piciny nárciszok. Általszögellt imádságok.

A hét verseskötettel és egy regénnyel is rendelkező József Attila- és Babérkoszorú-díjas Szentmártoni János azért képes önmagát is „felmutatni”, mert hisz a versírás szakrális erejében, megtisztító hatásában s mindenekelőtt terápiás hatásában. De hisz abban is, hogy az irodalom idő- és térperspektívája határokon átívelő: az irodalmi múlt és jelen közötti átmenetet éppúgy érzékeli, mint azt, hogy egyszer talán újra nemzetmegtartó és nemzetformáló erővé válhat az irodalom.

S ha elmennek egyszer a nagypapák, búcsút intenek nekik a kifeszített almafák, asszonyaik úgy hajolnak föléjük, mint akik szemükkel is jelzik: hagyd csak, majd mi elintézzük, s amikor ütni készül az utolsó óra, a nagyapák közül sokan akkor ülnek fel az égi lóra, s befogják maguk elé a Göncöl szekerét, de előtte még megisznak két korty feketét.

Az Irodalmi Jelen néhány szerzőjét arra kértük fel, hogy írjanak az Angyalnak, a kis Jézusnak levelet, amelyben visszaemlékeznek régi, gyermekkori karácsonyokra. Néhány költő versben fogalmazta meg a mondanivalóját, de volt olyan prózaírói is, aki humoros fiktív levelet írt (Gáspár Ferenc).

Varga Melinda kötetében az én és a Másik duális viszonyrendszert alkot. Még abban a pozícióban is, amikor az eggyé olvadás megtörténik: a nő nő marad, a férfi férfi. A testiség tapasztalata a különféle szerelmi szituációkban átlényegül: „megtanulod ragozni a csendet” – írja féléves telek című versének zárlatában.

A könyvben az a fajta léttapasztalat érhető tetten, amelyben a külső (tárgyi) és belső (lelki) környezet egyszerre szervezi az életet, és ezek a környezeti struktúrák olyan egzisztenciális-ontológiai hálót képeznek, amelyben az ember maga válik sorsmetaforává. Az egyén orientálódása természetes és mesterséges terekben az ezekbe való ki- és belépések sorozataként írható le, és mint ilyen, a térpoétika alakzatával is szemléltethető.

Ki viszi át hátán a mindenséget?

Olyan szomorúan zúgnak a februári harangok, szél viszi szét hangjukat a hargitai határban. Ahonnan nincs visszaút, odacsúszik a múlt, siménfavi bölcsőjétől hazátlan hazában.

A Darabokra tépve megcáfolhatatlanul nevezhető a testiség regényének is, amelyben olyan pszicho-szexuális konstrukció jut érvényre s olyan gyakorisággal, hogy már-már zavarba ejti az olvasót, nem lehet figyelmen kívül hagyni. Mi most magára a könyvre, mint corpusra fókuszálunk: egyfelől a szexualitásban „kiélt” testiség tapasztalatára mint szövegszervező tényezőre koncentrálva, másfelől a szöveg mint test jelentésviszonyára, amely főképp a trianoni békediktátummal ragadható meg.

Meglepően érett anyaggal találkozhat az olvasó egy fiatal irodalmártól, ha keze ügyébe kerül a Bezárkózás vagy határátlépés? című, tanulmányokat, esszéket és kritikákat közreadó gyűjteményes kötet. A könyv három mottóval indul: Németh Lászlótól a kritikaíró feladatvállalásáról, Grendel Lajostól az izoláció és az egyetemesség problémakörére, Németh Zoltántól pedig az állandó újragondolás fontosságáról, mely szerint „vállalni [kell] azt is, hogy »igazságainkat« szüntelenül módosítanunk kell.”

Műanyag lapot tettek a fogai közé, hogy az áramvezetés közben össze ne koccanjanak, és meg ne harapja a nyelvét. Utolsó emlékképe Zsazsa nővér arca volt, amint kéri, hogy szippantson egy nagyot az orra elé tartott, fekete gumitölcsérből. Aztán már a kórteremben eszmélt, mellette a kezelőorvosa, Rhédey doktornő, aki elmondta Józsinak, hogy minden rendben zajlott, csütörtökön megismétlik, és összesen hat kezelést látnak indokoltnak.

Dicsőség a magasságban Istennek: Glória in excélsis Deo!

A kötet olvasása közben olyan befogadói pozíciót érdemes felvennünk, melynek révén nyitottak lehetünk arra, hogy egymás mellett értelmezzük a különböző művészeti ágak – irodalom, zene, képzőművészet – ötvenen túli árnyalatát. A felvezető zenei idézetek igyekeznek egy képzeletbeli utazást tenni a jazz világába, s ez az odüsszeuszi bolyongást szimbolizálhatja, míg a festmények kifelé vezetnek a szövegből, elidegenítő funkciójuk van.

Jolánka nénivel a temetőben ismerkedett össze még tavasszal: P. a szülei sírját gondozta, Jolánka néni a férjéét. Beszélgetésbe elegyedtek, és azontúl mindig egyeztettek, mikor jönnek a sírokhoz, hogy találkozzanak. Aztán egy alkalommal megkérte őt Jolánka néni, hogy kísérje haza. P. a lakásba érve azonnal megérezte a macskahúgy-szagot, és megtalálta a kis zománcozott lábasban a szerény adag köménymagos levest. Megmelegítette, és megetette Jolánka nénit.

Jenei Gyula legújabb kötete igazi versolvasói csemege. Nem tagolódik ciklusokra: egyetlen mély lélegzetvétel az egész könyv, amelynek jellemzője a kiegyensúlyozott, elejétől a végéig kitartó, grammatikailag is különleges versbeszéd. A kötetegészen végigvonuló, negyven évvel korábbi – gyermekkori – események ugyanis megtörtént, befejezett, a múlt horizontjáról felsejlő szövegekkel szólítanak meg bennünket, olvasókat, a feltételes módú igealakok és a jövőbeli ’majd’ időhatározószó folyton visszatérő használatával.

"Lackfi János Istent szólongató líravilágának tágassága – a téma „egyneműsége” ellenére is – megkérdőjelezhetetlen. Akár egy kétirányú nyíl: képes egyszerre mutatni a ’sacra art’ hagyománya és a kortárs világértelmezés felé, miközben nem téveszti el a célkeresztre feszült Krisztust, a célközepet: Istent." – Lajtos Nóra Lackfi János kötetbe gyűjtött istenes verseiről.