​​​​​​​Tolnai másik dimenzió, engedi, hogy ne ő maga, az olvasó dominálja, engedje, amit, komoly meglepetésben lesz része. Esetemből egy jellegzetes darabka. Néhány évvel az ezredforduló előtt szögezte le egy R. V. névre hallgató irodalmár a következő tényt: „Ő nem vajdasági magyar, hanem jugoszláv.” Nem értettem volna meg máig.

Érdekes dolog ez. Ki fél életét teszi rá, hogy stílusára, hangjára találjon, ki úgy vált technikát, mint sávot az autó, a hangja mégsem téveszthető el. Furcsa mögöttes erő a tehetség. Akkor is létező háttérzaj, élő, vastag térerő, amikor nem látszik.

Az ember már nem kapkodja a fejét, szeme nem tikkel, hangja nem csuklik. Belefásult. Elég. Már minden elég. A komenista kom-jánál végigszánt gerincén a jól ismert gyomorfordító kíváncsiság, ugyan most kit nyírnak ki másodszor, harmadszor, ötödször? Már azt se kérdezi meg, mikor lesz ennek vége? Hogyan lesz vége ennek a mocsoknak?

​​​​​​​Írónak soha nem könnyű. Háborúban, amikor változnak a koordináták,  nehezebb. Az alkoholista írónak, aki egyedül kel, egyedül fekszik, önbizalma megrogyva, jövőképe nulla, lehetőségei nulla körül - baromi nehéz lehet reggel felkelni. Belátható. Belátjuk.

"Szent: egy halott bűnös átszerkesztve és felülvizsgálva." Amikor a figyelmetlen és önelégült ember úgy érzékeli, minden szinten sikeres, az országot és nem mellesleg az ő életét is átjárja a líra, humanitás, emberszeretet, szolidaritás és békevágy, keressen gyorsan egy Bierce-válogatást, üljön le valami csendes, árnyékos zugba, és tanulja újra, az ember nem az, aminek látszik.

De hol vagyok én itt képben? Bátorságomra jellemző, hogy Remarque együttérző háborús regényeiből gyűjtöttem erőt, hogy megoldjam valamiképpen, ne kelljen bevonulnom. Hogy eléggé féljek. Nem akartam Czinege elvtárs katonája lenni. Széljegyzet fiataloknak: bizony, be kellett vonulnunk a demokratikus magyar néphadseregbe, hogy megvédelmezzük kis hazánk szocialista vívmányait. Érkezett a kis világosbarna kartonboríték, behívó benne, nem SAS-behívó ugyan, de az mindegy.

Hatvannyolc éves ekkor. Öreg, a kommunizmus módszereiből sokat látott, tapasztal író. Tudja, miről szól az élet.   Nem csapja be magát: nyílt levélben lemond a Nobel-díjról. Két éve maradt hátra.

Mikszáthot soha nem kellett megszerettetni. Velem. Ott jár minden égen, földön, amint képes voltam megkülönböztetni a felhőt az akáclombtól, a kecskét a fecskétől. Mikszáth mesélt a tollfosztó asszonyok szájából, a tuskóásás közben pihenőt tartó, gőzölgő fejű férfiakéból, de a pap is Mikszáth hangján szólalt meg, a mezőőr is.​​​​​​​

Paganini fösvény volt. Kétségtelenül. Azt mondja a pálya végén, hihetetlen, mit kellett kiállnia „nevetségesen kicsiny zsoldért” az udvarban. Ja igen. Udvari zenefőnökként is működött, testőrkapitány is Napóleone Elisa hercegnő udvarában. A kor Napóleon kora. Többek közt. Ő az a hercegnő, aki a budoárjában húzatta Paganinivel (ahol a kíváncsi tekintetek nélkül alélhatott), annyira elégedetten a műsorral, hogy azonnal kinevezte testőrkapitánynak, amivel legalizálta a budoárt.

​​​​​​​Ő az első író, akiről anyám elmeséli, merre hány méter. Lehet, korábban is történt hasonló, de erre emlékszem, ma már kétségtelen szándékkal világít rá a kurva és a kurvának kikiáltott nők közti meghatározó különbségre (A skarlát betű hősnője, Hester Prynne érdekében): később ne keverjem össze a szemforgató ájtatosok, a puritanista szentfazekak sommás véleményét a magaméval. És hogy elültesse az alapszempontot: „a szerelem szent és boldogító”.

Tizenöt könyve jelent meg magyarul, mégis – könyvei példányszámát tekintve – ismeretlen írónak számít Magyarországon. Az EX-ből nem derül ki, miért. Én úgy érzem, azért, mert Nabokov nem adja könnyen magát (megjegyzem, egyetlen irodalmi különlegesség se dől be azonnal a kedves olvasó alá, hiszen az olvasó szokások még a nemi vagy étkezési szokásoknál is nehezebben változnak). A pornóvadász, pedofilközeli könyvkedvelőknek komoly csalódás a pornóként elhíresült Lolita.

1860-ban áttelepül San Franciscóba, indul a szekér. 1870-ben nősül. Az asszony – mint az asszonyok – keményen átfaragja Twaint. Tiltja az italtól, kezeli a pénzt (Twainnek fogalma nincs a dollár természetéről). 1910-ben bekövetkezett haláláig elképesztő mennyiséget ír, szinte egy amerikai Jókai. Több sikeres felolvasó körutat tart Európában.

Tényként közli, a szocialista nem iszik, nem veri a gyereket, se az asszonyt, napszámostársait főleg nem. A szocialista harcol az emberiség jobbik részének jövőjéért, a szocialista ennek köszönhetően jó ember, nála jobb ember nincs is, esetleg a kommunista (de az nem biztos). Veres Péter nem tartózkodik, nincs akadály előtte, nem kételkedik, semmi nem állítja meg. Robog, mint a felbosszantott bivalycsorda. Ennyi erő és izom szép is lehetne akár. Ha. Ha nem ‘96 végét írnánk. Ha nem volnék negyvennégy éves. Ha ebből negyvenet végigaludtam volna. Ha a lakótelepi ablakból, gépem mellől nem a Káder-dombra látnék, hatodrangú, nevenincs hivatalnokok, a rendszerváltás és a privatizáció levezénylőink elmúlt években felnőtt húsz-százmilliós palotáira.

Ha még eztán kétségei támadnának valakinek, netán vastagnak találná a Petőfi esszé-regényt, ott a karcsúbb Puszták népe, hogy legyen min megrendülni. De a verskedvelők megtalálják az Egy mondat a zsarnokságról című mondatot a zsarnokságról. Ebből a fiatalabbak is megérthetik a kor lényegét. Már amennyiben a korok rendelkeznek felfogható lényeggel, nem a mindenekori hatalom mindenkori mocskos játékát nevezzük "kor lényegének".

Bele kellene törődnünk (végre), hogy a hazai értékrendünk és a világ ítélete nem feltétlenül esik egybe. Sőt. Ettől még nagyon büszkék lehetünk rá, hogy A gyertyák csonkig égneket szereti a világ. Rejtély van benne, szerelmi háromszög, közös Európa-tudat: és sokszor giccses, ráadásul van egy rész, ahol, emlékeim szerint, egy őzike néz be az ablakon, ez már szinte Bambis. De megérinti a spanyol, olasz, német, stb. olvasókat, ennek okát próbáljuk megérteni, de azért valahol, mélyen mégis rejtély.

A Gyertyák csonkig égneket világkarrierje kirobbanása után olvastam – 100 oldalt bírtam belőle, izomból. Naplókat nézegettem, az viszont bejött, okos, művelt, nagyarcú fickó, tetszik a komcsikkal meg a az alájuk befekvő „népiekkel” szembeni intranzigenciája. A Föld, föld!-et is elkezdtem jó néhány évvel ezelőtt, de annyira bosszantottak a slampos mondatok, hogy abbahagytam. Nem volt ugyanis nálam ceruza, és akkor hirtelen kedvem kerekedett belekopogtatni, ahogy Hans Sachs tette Beckmesser éneke alatt. Ez így kevés, nekem tehát nincs meg igazán Márai – és nem vágyakozom. Úgyhogy ne is kérdezz róla.

És most újra, nem csak ötvenhatot, de negyvennyolcat is az MSZMP KB utóda, az MSZP KB szervezi. Az élet megy tovább, kokárdával, kokárda nélkül. Az aktuális politikai játékok előjele nem változtatja meg egy nép viszonyát saját történelmi múltjához. Kötelező, hogy ne változtassa meg. A nemzet válogatottan dörzsölt politikusai elmúlnak. A hősök túlélnek.

​​​​​​​
Moldova a politikusokról:
– A mai politikusok között egyetlen egy olyan sincs, akire szabad volna rábízni az ország ügyeit. Úgy fognak eltűnni a történelemben, hogy még a nevük zárójelben sem marad majd fent – és ez egyaránt vonatkozik bal- és jobboldali politikusokra.

Él ma Magyarországon egy korosztály, amelyik álmából ugrasztva is felsorolja az Útonban kavargó unatkozó szereplők nevét. Kíváncsi volnék, gyerekeink, minthogy az egymást követő nemzedékek más-más kultuszkönyvet választanak, megértenék-e, miért volt fontos számunkra. Értelmezhető-e a megváltozott társadalmi közegben a hajdani tehetetlenség, kiszolgáltatottság. Hogy a mai sikerorientált, gondosan tervezett, épített karrierek korában felfogható-e, pedig csak harminc év telt el, hogy életképes volt egy olyan jelszó is: „egyetek meg legyek”.

1975-ben, 35 éve halt meg Németh László. Sok. Sok is, kevés is ahhoz, hogy egyszerre döntsük el, száz év múlva is azt a Németh Lászlót látjuk-e, aki a népi írók zászlóshajójaként, a harmadik út teoretikusaként behódol a trükkös Aczélnak és csapatának, aki előbb elfogadja a véres kezekből a Kossuth-díjat (1957), később a SZU-beli jutalom (mert megérdemli) körutat, aztán mindent, amihez az alku segíti; vagy a héroszt, a legnagyobb magyar-magyar írót látjuk majd, aki évszázadokra előre tudta a magyar nép (nagybetűvel: a Magyar Nép) sorsát, helyét, lehetséges mozgási lehetőségeit a világban.