„Azt a szerzőt, aki nem érezteti könyvének első három mondatával, hogy másfajta, összetéveszthetetlen sajátossággal van dolgunk, haladéktalanul a szemétkosárba kell dobni.”

Miért mondhatják sokan, hogy Szeged átvette a fiatal irodalmi élet irányítását? Hogyan sikerülhetett ez? Miként szakadhat meg napjainkban egy eddig példaértékű folyamat Többek között ezekre keresi a választ Boldog Zoltán írása.

A hozzá legközelebb álló, nyelvét és kultúráját jelentõ európai nemzet újkori útját elemezve Dávila felvázolja a régi hispán dicsõség retrospektív vízióját. Nem érdekli az akadémiai körökben is oly gyakran hangoztatott házmester-bölcsesség, mely szerint “nincs olyan, hogy mi lett volna ha.” A büszke konkvisztádorok kései utóda nem kevesebbet állít, mint hogy õseinek óhazája elhibázta történelmi küldetését.

Dávila egyetlen, jéghideg aforizmával utasítja rendre a mai világot “objektíve” uraló és önértékelésük szerint általános érvényű, megfellebbezhetetlen, egzakt elméleteket: “A tudományos igazságok specifikusak, egy különleges rend igazságai; nem a teljes emberi természet, hanem egy meghatározott módszertani séma igazságai”.   

Jász Attila költő habitusáról és Csendes Toll élete című kötetéről Hegyi Botos Attila esszéjét olvashatják.

ESSZÉ

A tradicionális világ és a klasszikus korok világképeinek széthullása után csak mesterséges, egyre korlátozottabb érvényû rend teremthetõ. Az éber, önmaga határait tudatosító értelem nem is kísérletezik ilyesmivel.

"Mert ugyan ki fél a halottaktól, ki reszket az Úristenhez szegődött halott író hamvaitól? – kérdezem még egyszer."
 

ÁLLÁSPONT

A Jelenkorban megjelent Térey János-esszé nyomán a folyóiratban vita bontakozott ki Nemes Nagy Ágnes személyéről és költészetéről. Hernádi Mária ismerteti a véleményeket és kifejti saját álláspontját.

„Nem úgy csúszott ki a vének kezéből a babérkoszorú, hogy letépték a fejükről, miként annak idején Petőfi tett Vörösmartyval. A vének nem osztogathatnak már babérkoszorúkat, mert nem is látják, hogy megszűntek apáknak lenni.” – Boldog Zoltán esszéje

Akkor még volt tarisznyásrák és bölcsész-etikett. Például, ha valakit kirúgtak december közepén egy kollégiumból, meghúzhatta magát mások kanapéján.

„Íme: most itt ülök szemben egy talán fiatalabb, de hasonlóan ősi fatípussal. Itt ülök szemben oly hosszú út után a fával, amely a tengerbe eresztette gyökereit.” – Weiner Sennyey Tibor esszéjét olvashatják Indonéziából.

A modern ember a külső, felső körülmények változásától – hatalmi rendszerek, vezetők bukásától, cseréjétől, drámai események vagy látványos választások nyomán fellépő új (és régi) irányítóktól – reméli nyomorúságai megszűnését, személyes vágyai beteljesülését. És nem győz keseregni azon, hogy (ha egyáltalán bekövetkezik az általa óhajtott változás) vagy marad minden a régiben, vagy jön valami még rosszabb. 

​​​​​​​Szombathelyen 2012. február 10-én és 11-én Az irodalomtanítás innovációja címmel rendeztek konferenciát. Az itt elhangzott előadások közül Boldog Zoltán esszéjét olvashatják a közösségi oldalak és a vizuális kultúra nyújtotta lehetőségekről az irodalomtanításban.

 
Picasso Jupiterrel ér föl művében. A régiek lelkesedésről, az istenekkel való kapcsolatról, az égből érkezett hangról beszéltek, amelyet a kivételes ember meghall; a modernek tudják, hogy ezekkel az istenekkel ugyanaz a helyzet, mint annak a valaminek a gyakorlati alakzataival, amely a valóság legapróbb töredékeiben is lappang.

Az ember mindennapi életét, közösségeinek működését immár nem a természet, a környezet, a  hagyományok ősi, organikus szervező ereje alakítja, hanem absztrakt, mesterséges, önkényes rendek, rendszerek ellentmondásos halmaza, az önmagába fulladó törvénykezés, a sajátmagával sem boldoguló adminisztráció, az érzéketlen technológia, az élettől elrugaszkodott, sokféle ideológia.

 
„A fa útja nem csak sprituális út, hanem a legmagasabb rendű művészet útja egyben.” – Danyi Zoltán írása Hollán Sándor kiállításáról.

De ha a modern ember – mint hirdeti – az atavisztikus szokások, vallási babonák, elnyomó társadalmi rendszerek kötelékeitõl megszabadulva immár nemzedékek óta szabadon szárnyalhat, alkothat és építheti világát, miért sokasodnak egyre és öltenek mind fenyegetõbb alakot szűkebb és tágabb, mára már bolygónyi háza táján a természeti, egészségügyi, társadalmi, politikai gondok és katasztrófák, ahelyett, hogy hírbõl ismerné már csak a háborút, az éhínséget, a járványokat, a népbetegségeket, a szociális igazságtalanságokat?

“A tökéletesség tesz végül is gyanakvóvá: figyelni kezdjük. És rájövünk, hogy az új Szomory-írások tökéletessége futószalagon készül. Mint a Ford autók. Széria-gyártmányok. A rendszer biztosítja, hogy az egyik darab épp olyan tökéletes lesz, mint a másik.

Mély és a hagyományokra oly érzékeny hite arra késztette Dávilát, hogy kritikusan szemlélje egyházát is, különösen pedig a II. vatikáni zsinat után megindult modernizációs folyamatokat.

 
 
Az embernél csak egy nagyobb problémája van a szellem e reakciósának: a modern ember. Szellemi, lelki, erkölcsi és esztétikai problémák minden idõben voltak, egy ideje azonban maga a kor, a modernitás a probléma. A vele való nyílt szembeszállásnak, politikai ellenszegülésnek sem esélye, sem értelme.