Az a veszély fenyeget, hogy amíg lefoglal minket a nyomtatott művek számítógépes archiválása, a digitálisan létező szövegek sorsáról elfeledkezünk. Most még nem érezzük ezt a problémát aktuálisnak, hiszen felhasználók, fogyasztók, látogatók vagyunk az internet világában, értéket képviselünk, és néha-néha talán értéket teremtünk. De a jövő ezt már csak úgy fogja élvezni, ha ükunokáinknak gondosan tárolt végrendeletünkben megadjuk a felhasználónevet és a jelszót, hogy ne törölje használaton kívüli blogunkat, postafiókunkat, a közösségi oldalakon található profilunkat a szolgáltató. Vagy lesz majd egy profiltemető? Blogtemető? Emlékhely? – Boldog Zoltán esszéje

„Habár a magyar szakirodalom az elmúlt húsz-harminc évben kissé  mintha misztifikálta volna a celani költészet fordíthatóságának kérdését, olybá tűnik, a szövegek homályossága, önreflexivitása és hermetikussága a legtöbb esetben, mint minden nyelvre, magyarra is átültethető. Egy-egy Celan-vers(fordítás) elemzése során semmiképp sem szabad elfeledkezni arról, hogy az adott szöveg nem az eredeti, pusztán annak egy magyar fordítása, olvasata, ebből kifolyólag nem árt ismerni és megvizsgálni a német nyelven íródott eredetit, azonban egyáltalán nem biztos, hogy egy jó, sikeresnek ítélt műfordítás az elemzőt megvezeti, tévútra viszi.” – Kántás Balázs tanulmányának második része.

„Paul Celan verseinek fordítása és fordíthatósága körülbelül az 1980-as évektől aktuális, és mind műfordítókat, mind  elemzőket mélyen foglalkoztató kérdés nem csupán magyar nyelvterületen, de szerte Európában és az Egyesült Államokban. Jelen tanulmányban először megpróbálom röviden vázolni a Celan – főként kései, heremetikusan zárt, enigmatikus –  versei fordíthatóságának egyes lehetséges problémáit néhány ismertebb szakirodalmi hivatkozás alapján, azután kísérletet teszek Celan egyik legismertebb versének, a Fonálnapok – Fadensonnen c. költeménynek három magyar fordításának összehasonlítására, érdekességként megvizsgálva ugyanezen vers egyik ismert angol fordítását is.” – Kántás Balázs tanulmányának első része.
 

„Egy magyar úr volt, úgy szokták mondani. Ez egy kiveszett fogalom, külön-külön az úr és a magyar, hát még együtt. Igen, érdekes, mert ezek a legritkább esetben szoktak írni. A típust magát ismerjük, uramisten, Jókai-regényekből, vagy még régebbről. De ők nem szoktak írni, ők hősök szoktak lenni, regényhősök vagy emlékezések hősei; itt meg van valaki, aki emellett még költő is” – mondta Szörényi László Békássy Ferencről, Békássy egybegyűjtött írásainak könyvbemutatója alkalmából. Lapunkon itt olvashatják Weiner Sennyey Tibor és Szörényi László beszélgetését. Második rész. 

„Békássy egyúttal a maga csodálatos mikrokörnyezetében él, amely a Hamvas Béla szerinti három régiónak pont a metszéspontján van: Zsennyén, a Nyugat-Dunántúlon, vagyis a mediterránnak, az alpesinek és az észak-magyarországinak a határán; ott nő fel egy csodálatos kertben és könyvtárban, csodálatos édesanyával és testvérekkel” – mondta Szörényi László Békássy Ferencről, Békássy egybegyűjtött írásainak könyvbemutatója alkalmából. Lapunkon itt olvashatják Weiner Sennyey Tibor és Szörényi László beszélgetését. Első rész.

Ne várj díjakat, hisz akkor a külvilág megerősítésére szorulsz, újabb és újabb díjakra ácsingózol,mintha anélkül nem lehetne élni, lehet, hidd el,és bízz önmagadban, és ne feledd, a díjakat emberek adják,tehát esetleges, esendő és kicsinyes szempontok alapján döntenek, ha mégis kapnál, örülj neki, de tudd,sosem derül ki, miért épp neked adták, hisz annyi más is megérdemelné…

Kompozíció rendben, kivitelezés rendben. Egyebekben viszont csak rosszat tudok mondani. Szirupos, banális, öntetszelgő, szenvelgő, közhelyes, érzelgős, bombasztikus, agyonlakkozott, agyonpolitúrozott, csicsás, bizsu- és szuvenír-színvonalú – mit mondjak még?(Tátrai Vilmos – művészettörténész) Már első ránézésre is egyszerre hagyományosnak és különösen hagyományszegőnek ható képet láthatunk.(Stenszky Cecília – lapunk tudósítója, a Bölcsészlány olvas sorozat szerzője) Megvallom, sosem gondoltam volna, hogy a napba öltözött asszony apokaliptikus látomása egy Kiss Márta festményről tekint le rám. E végtelenül mély-magas víziót (szándékosan figyelmen kívül hagyván Blake hátborzongató, diabolikus akvarelljét) inkább John Martin vásznán, Beethoven zenéjére (apage Wagner!) képzeltem volna el. (Hegyi Botos Attila – lapunk szerzője, költő, gondolkodó, kertész, polihisztor) A nap úgy vonja magára a holdat, mint ahogyan a jóisten a szájához emel egy habkönnyű falatot Rákócitúrósából a vasárnapi ebéd után. (Balogi Virág – lapunk szerzője, műfordító, angoltanár) 

„Több mint harminc évvel halála után Christine Lavant népszerűbb, mint valaha, tudományos objektummá vált, értékével, mint a börzén, kereskednek, éves ritmusban publikációk jelennek meg róla. Ez is helyénvaló, de ennél még sokkal több is. Egyet nem szabad soha elfelejtenünk. Christine Lavant-ot „megértenünk” mindig csak álom marad. Hogy is lehetne valamit „megérteni”, ami olyan összetett, mint az élet maga. Tisztelettel közeledhetünk felé, és továbbra is csak csodálkozhatunk.” – írja Grenot Ragger az osztrák költőnőről Christina Lavantról, akit hazájában Thomas Bernhard fedezett fel újra. Ragger írása mellett, Lavantról szóló összeállításunkban részleteket olvashatnak magyarul mindeddig kiadatlan műveiből a „Feljegyzések a bolondokházából” című regényéből és verseiből. A fordításokat Julia le Grand le Spiess és Fábián László készítették. 

Egy fél ország, aki túl komolyan veszi a saját iróniáját sem értő Kertész Imrét, szintén megsértődik. És talán itt csíphető fülön a magyarok és Kertész rokonsága. Meg persze abban is, hogy egy fél ország elvárná: Kertész ízig-vérig magyarként határozza meg magát, pontosabban: nem viselik el az ilyenfajta önkényes önmeghatározást. Vagyis némileg diktatórikusak abból a szempontból, hogy nem hagyják az írót önállóan dönteni. Számon kérnék rajta a fél magyar irodalmat, de ő csak Krúdyt és Szomoryt említi, meg persze Nádast, és láthatóan rajong a komolyzenéért. Ilyen Kertész Imre. Boldog Zoltán: Az irónia Kertésze ...a legerősebb érzés mégis az volt bennem, hogy ez az egész nem más, mint "tetemre hívás". Ha Kertész Imre – öntudatlanul is – tett most valami nagyon jót, az az volt, hogy aki csak él és alkot a magyar irodalomban, aki rokona, barátja, ismerőse, az most különböző helyzetekben színt vallhatott, s esküt tehetett a halott felett. Mondom, ott voltam, végignéztem sorban őket, barátokat, rokonokat, ismerőseket. Csak olvasókkal nem nagyon találkoztam a nagy pogány eljárás közben – ez senkit sem zavart annyira, mint engem. Weiner Sennyey Tibor: Tetemre hívás

Létezik az indiánoknál egy mondás, miszerint „A Földet nem őseinktől örököltük, hanem gyerekeinktől kapjuk.“ Szeretem ezt a mondást! Csupán egy apró kis probléma van ezzel: hogyan értelmezné ezt az üzenetet Szaturnusz, ez az isteni démon, ki felfalta gyerekeit?
Mi, halandók, egyre inkább e rettentő isten hatása alatt állunk. Minél kevésbé vagyunk tudatában ennek az állapotnak, annál nagyobb hatással van ránk. Manapság Szaturnusz egy szofisztikáltabb, elegánsabb arcát mutatatja felénk, aki a legcifrább porcelánokból hatalmas ezüst kanállal eszik, és teszi mindezt ugyanazzal az összeférhetetlen természetével, amelyet Goya oly találóan megfestett híres képén. Legtöbbünk nem is képes másként gondolkodni. 

Ősszel Triesztben ismét megtartották a „Költészet és szolidaritás – A párbeszédhez való jog” mottójú nemzetközi ifjúsági fórumot, melyen a világ különböző országaiból meghívott fiatal költők és írók olvastak fel, adtak elő. Sokfelől érkeztek és sokfelől közelítettek a problémákhoz, mégis meglepően összecsengtek értékeléseik és megoldási javaslataik a világ helyzetét és az emberiség jövőjét illetően. Tudósításunkban feltettük akkor a kérdés: szavaik vajon visszhangzanak-e majd hazájukban és másutt? Most két fiatal költőnek az esszéjét tesszük közzé az Irodalmi Jelenen magyarul és angolul, a horvát származású Maja Klarić az ismeretlen feltérképezéséről írt, napjaink kalandjainak lehetőségéről és lehetetlenségéről, míg a belgrádi Slobodan Nikolićtól "Az élet művészete" címmel elhangzott beszédet adjuk közre.

I. Jakab kancellárjának, a filozófus Bacon (1561-1626) De sapientia veterum c. műve korunkban és különösen Magyarországon meglehetősen ismeretlennek számít, jóllehet az 1609-es elsőt – eredeti latin nyelvén, valamint különböző nemzeti nyelvekre lefordítva – még számos további kiadás követte a XVII-XVIII. században, Angliában és a kontinensen egyaránt. A mű 31 kis esszéből áll, amelyekben az író a tárgyalt görög mítoszok minden egyes elemét allegorikusan értelmezi. „Ahogy a hieroglifák megelőzték a betűket, ugyanúgy ősibb a hasonlat az érvelésnél” – írja a bevezetőben Bacon, arra utalva, hogy ezek a mítoszok a filozófia nyelvén is megfogalmazható igazságokat tartalmaznak, amelyeknek már a régi költők is birtokában voltak. Bacon az emberi tudás tárházát ezzel mintegy időtlenné merevíti, de rávilágít egyben reménytelenül korlátolt voltára is. Latin eredetiből készítette Petneházi Gábor fordításait, melyekből, már közöltük az „Orpheus, avagy a filozófia” címűt és most a "A szfinx, avagy a tudomány" következik az Irodalmi Jelenen. 

Csendes Toll hátradől hát a székében, lassan kortyol a nehéz, sötétfényű borból, és már legalább hatodszor hallgatja végig a végtelenített, zseniális feldolgozást. Igen, egyre jobban el van érzékenyülve a zenétől. A váratlan vendégek lassan érkeznek meg, folynak végig az arcán.

 Akárha egy igényes könyvet forgatnánk a kezünkben. A borítón, vagyis a belépést megelőző oldalon csupán egy írógép; nem szükséges sokáig találgatni, kié, mint ahogy a régi masina kattogása is erősíti bennünk a benyomást: különleges műfajú múzeumba lépünk. Honlap ez, persze, a XXI. század fő tömegkommunikációs eszköze, s mégis, képes arra, hogy elfeledtesse a nézővel-olvasóval saját honlap-mivoltát, és segíti, hogy belegabalyodjon egy magyar író személyének és műveinek labirintusába.  

Lénárd Jenő (1878-1924) a századelő különleges alakját, filozófusát, orientalistáját, íróját az irodalomtörténet nagyrészt elfelejtette, talán csak a németnyelvű keletkutatás nem, köszönhetően németül megjelent cikkeinek. Pedig kiemelkedő munkáit magyarul írta, mint amilyen a kétkötetes Dhammó, vagy a Buddho-rupam esszéje, mely „Buddha testiségével” foglalkozott.

 I. Jakab kancellárjának, a filozófus Bacon (1561-1626) De sapientia veterum c. műve korunkban és különösen Magyarországon meglehetősen ismeretlennek számít, jóllehet az 1609-es elsőt – eredeti latin nyelvén, valamint különböző nemzeti nyelvekre lefordítva – még számos további kiadás követte a XVII-XVIII. században, Angliában és a kontinensen egyaránt. A mű 31 kis esszéből áll, amelyekben az író a tárgyalt görög mítoszok minden egyes elemét allegorikusan értelmezi. „Ahogy a hieroglifák megelőzték a betűket, ugyanúgy ősibb a hasonlat az érvelésnél” – írja a bevezetőben Bacon, arra utalva, hogy ezek a mítoszok a filozófia nyelvén is megfogalmazható igazságokat tartalmaznak, amelyeknek már a régi költők is birtokában voltak. Bacon az emberi tudás tárházát ezzel mintegy időtlenné merevíti, de rávilágít egyben reménytelenül korlátolt voltára is. Latin eredetiből készítette Petneházi Gábor fordításait, melyekből, most az „Orpheus, avagy a filozófia” címűt közöli elsőként az Irodalmi Jelen.

 „Képzeljünk csak el”- mondotta néhány éve professzorom az egyetemi katedrán – „egy olyan várost, egy olyan világot, mely csak és kizárólag egyenesekből és derékszögekből, semleges színű, szürke és fehér falakból, pontosan határozott, matematikai számításokon alapuló élettérbe helyezi az embert; ahol minden akkora és éppen olyan, és se több, se kevesebb, pont annyi, amennyi.Efféle élettér, ilyen ház, város, ország menthetetlenül lehangoló és a lelket elborzasztja, színeit kioltja, szürkévé teszi, mint a ruha, amit túl sokszor mostak már. Manapság ezt tapasztaljuk, ezt a „sokszor mosott” állapotot. Minden fakóbb, s annál inkább, minél színesebb és harsogóbb a minket körülvevő világ – annál inkább érezzük a belső, láthatatlan szürkeséget, az idők végét. 

"Tulajdonképpen ez a romantikája a Zokogó majomnak, s nem az, hogy ott az erdélyi konyha ismert inyencségein kívül valami más különlegességet is lehetett kapni. Zokogó majom... De vajon ki volt a névadó? Én, amikor regényem címéül kölcsönvettem a szellemes firmát, amelyről úgy éreztem, hogy Kolozsvár sorsát, történelmét jóban és rosszban egyaránt kifejezi, azt a változatot éreztem hitelesebbnek, amely szerint Hektornak, a pikolónak volt ebben a legnagyobb, a kezde­ményező szerepe." - Bálint Tibor sorozatának első részét már közöltük, most a második részt olvashatják.

 „Egyike volt az erdélyi magyar irodalom nagyjainak. Aki lélek közelbe került vele, megismerhette, miből építkezik, hogyan formálja meg, azt, ami nehezen kimondható. Saját bőrén tapasztalta meg a legrosszabbat. Mártíromsága az érzelmek forrásából eredt. Bárhogyan is tagadta, élettapasztalata ráragadt novelláinak és regényeinek alakjaira, történeteinek mélységeiben felismerhetővé váltak vonásai, lelkének messziről látható katedrálisa. Bálint Tibor egyike volt a legőszintébb íróinknak. Talentumával az igazságot szolgálta. Irodalmi munkásságáért a megérdemelt Kossuth-díjat nem tudta kivárni. Egy csendes téli éjjel búcsúzott el ettől a világtól. Majdnem fiatalon.” – írja lapunk főszerkesztője, Böszörményi Zoltán Bálint Tiborról. Rövid, Kolozsvárról szóló írásokat közlünk a Zokogó majom szerzőjétől. 

  Nem lehetett egyszerű a huszadik század legvadabb időszakában élni; felnőni egy világháborúban és elszakadni Trianonban, átélni még egy világégést, majd egy forradalmat s annak hosszú bukását feloldás nélkül; s mindeközben azt hirdetni szóval és ecsettel, hogy Isten és az általa teremtett ember jó. Pedig Szúdy Nándornak ez a sors jutott, református lelkészként és festőként állt helyt a fejre fordult világban, s ha a fájdalmat ecsettel vászonba zárta is, minden egyes vonással az élni akarás és a tisztaság megőrzése sugárzik felénk képeiből.