"Mert ugyan ki fél a halottaktól, ki reszket az Úristenhez szegődött halott író hamvaitól? – kérdezem még egyszer."
 

ÁLLÁSPONT

A Jelenkorban megjelent Térey János-esszé nyomán a folyóiratban vita bontakozott ki Nemes Nagy Ágnes személyéről és költészetéről. Hernádi Mária ismerteti a véleményeket és kifejti saját álláspontját.

„Nem úgy csúszott ki a vének kezéből a babérkoszorú, hogy letépték a fejükről, miként annak idején Petőfi tett Vörösmartyval. A vének nem osztogathatnak már babérkoszorúkat, mert nem is látják, hogy megszűntek apáknak lenni.” – Boldog Zoltán esszéje

Akkor még volt tarisznyásrák és bölcsész-etikett. Például, ha valakit kirúgtak december közepén egy kollégiumból, meghúzhatta magát mások kanapéján.

„Íme: most itt ülök szemben egy talán fiatalabb, de hasonlóan ősi fatípussal. Itt ülök szemben oly hosszú út után a fával, amely a tengerbe eresztette gyökereit.” – Weiner Sennyey Tibor esszéjét olvashatják Indonéziából.

A modern ember a külső, felső körülmények változásától – hatalmi rendszerek, vezetők bukásától, cseréjétől, drámai események vagy látványos választások nyomán fellépő új (és régi) irányítóktól – reméli nyomorúságai megszűnését, személyes vágyai beteljesülését. És nem győz keseregni azon, hogy (ha egyáltalán bekövetkezik az általa óhajtott változás) vagy marad minden a régiben, vagy jön valami még rosszabb. 

​​​​​​​Szombathelyen 2012. február 10-én és 11-én Az irodalomtanítás innovációja címmel rendeztek konferenciát. Az itt elhangzott előadások közül Boldog Zoltán esszéjét olvashatják a közösségi oldalak és a vizuális kultúra nyújtotta lehetőségekről az irodalomtanításban.

 
Picasso Jupiterrel ér föl művében. A régiek lelkesedésről, az istenekkel való kapcsolatról, az égből érkezett hangról beszéltek, amelyet a kivételes ember meghall; a modernek tudják, hogy ezekkel az istenekkel ugyanaz a helyzet, mint annak a valaminek a gyakorlati alakzataival, amely a valóság legapróbb töredékeiben is lappang.

Az ember mindennapi életét, közösségeinek működését immár nem a természet, a környezet, a  hagyományok ősi, organikus szervező ereje alakítja, hanem absztrakt, mesterséges, önkényes rendek, rendszerek ellentmondásos halmaza, az önmagába fulladó törvénykezés, a sajátmagával sem boldoguló adminisztráció, az érzéketlen technológia, az élettől elrugaszkodott, sokféle ideológia.

 
„A fa útja nem csak sprituális út, hanem a legmagasabb rendű művészet útja egyben.” – Danyi Zoltán írása Hollán Sándor kiállításáról.

De ha a modern ember – mint hirdeti – az atavisztikus szokások, vallási babonák, elnyomó társadalmi rendszerek kötelékeitõl megszabadulva immár nemzedékek óta szabadon szárnyalhat, alkothat és építheti világát, miért sokasodnak egyre és öltenek mind fenyegetõbb alakot szűkebb és tágabb, mára már bolygónyi háza táján a természeti, egészségügyi, társadalmi, politikai gondok és katasztrófák, ahelyett, hogy hírbõl ismerné már csak a háborút, az éhínséget, a járványokat, a népbetegségeket, a szociális igazságtalanságokat?

“A tökéletesség tesz végül is gyanakvóvá: figyelni kezdjük. És rájövünk, hogy az új Szomory-írások tökéletessége futószalagon készül. Mint a Ford autók. Széria-gyártmányok. A rendszer biztosítja, hogy az egyik darab épp olyan tökéletes lesz, mint a másik.

Mély és a hagyományokra oly érzékeny hite arra késztette Dávilát, hogy kritikusan szemlélje egyházát is, különösen pedig a II. vatikáni zsinat után megindult modernizációs folyamatokat.

 
 
Az embernél csak egy nagyobb problémája van a szellem e reakciósának: a modern ember. Szellemi, lelki, erkölcsi és esztétikai problémák minden idõben voltak, egy ideje azonban maga a kor, a modernitás a probléma. A vele való nyílt szembeszállásnak, politikai ellenszegülésnek sem esélye, sem értelme.

Hol van hát Közép-Európa? Atlantisznak is a mélyén? A hullámsír leges-legalján? Mintha paradox módon mégis ez lenne az a pont, ahonnan Európa koncepciója leginkább felépíthető, ahol erre a koncepcióra a legnagyobb igény mutatkozik. – Horváth Csaba esszéje a Czesław Miłosz-konferencián

 
 
Miért fontosak a humaniórák? Mi a különbség hazugság és hazugság, avagy színlelés és rejtőzködés között? Mit lehet tanulni egy XVI. századi erdélyi humanista beszédeiből? Ezekre a kérdésekre kapunk választ Petneházi Gábor esszéjéből. 

Életműve több ezer oldalt tesz ki. Csupa töredék, tartalmilag és stilárisan végletekig csiszolt drágakövek halmaza, melybõl ki lehet emelni találomra egyet, s hosszan gyönyörködni benne (meditálni rajta); felfűzni az azonos színűeket (Isten, ember, társadalom, filozófia stb.) vagy puzzle-ként kirakni a szétszórt elmeszilánkokból a tör­té­nelem, a szellemtörténet, a modern társadalom valamelyik alapvető kérdésének meghökkentő mozaikképét.

„Saramago örök vándorlásra ítéltetett hőse nem csupán a térben, hanem az időben is bolyong. A bibliai korokat járja keresztül-kasul, s hosszú utazása alatt arra a meggyőződésre jut, hogy a Felsőbbrendű Lény, a Teremtő tulajdonképpen csak játékszernek tekinti az emberiséget…” – Bene Zoltán írása
 
 

A köztársaság idején az arisztokrácia hatalmának legitimálására használta fel a történelmet, amibe bőven belefért annak szándékos eltorzítása is. Livius is eleget panaszkodik emiatt.

A versek által írt különböző arcok saját magára utaló megnyilatkozásaiból felépülő személyiség adja tehát a vizsgálat tárgyát: hogyan nyilvánul meg ez a személyiség – legyen a neve „Horatius” – mindazokban a fiktív társasági helyzetekben, amelyeket maguk a carmenek teremtenek meg.