Ha a Holdnak, amely benéz most a konyhaablakon szeme volna, ezt látná: az asszony, aki a jelekből ítélve a feleség lehet, eltakarítja a vacsora maradékát.  A férfi aranykeretes szemüvegben újságot olvas. Mondhatni idilli kép. Vagy mégsem?

– Drágám, légy szíves zárd el a csapot, olyan idegesítő ez az örökös csepegés, plitty, platty – mondja az asszonyka.

Mottó: Nincsen rózsa tövis nélkül. Van

                                                                                   viszont tövis rózsa nélkül.

   „Gyarlóság, asszony a neved!” – kiáltott föl rémülten Shakespeare, de akkor már késő volt, mi férfiak elveszítettük a csatát. Elveszítettük a bordánkkal együtt már a Paradicsomban. El a fejünket.

Szobek Ida eldöntötte, ha beledöglik is, karácsonykor új matracon fog aludni.

– Nem adom be a derekam egykönnyen, kisapám – huncut mosoly rángatózik a szája sarkában, közben főtt tojást pucol a krumplisalátához.

Az adataim a betegfelvétel során bekerültek a rendszerbe. Miközben a nő a számítógép mögött serényen pötyögtetett, szorosan a vérző orromhoz nyomtam az egymásra rakott papírzsebkendőket. Ha nem muszáj, ne folyjon a számba a vér. Habár minden tiszteletem a vámpíroké. A könyvtáros kinézetű nő megdicsért, amiért minden szükséges dokumentum nálam volt.

  Vidáman baktattunk a berregő kisbusz előtt, szemben annak egyetlen utasával, aki nem volt se vidám, se szomorú, hanem csak olyan fekvős, egykedvű, ájultak mintájára. Mint afféle halottnak, nem is esett nehezére azonosulni ezzel a szereppel, annál inkább nekünk eljátszani a ránk róttat. Örömünk ugyanis felhőtlen volt, még akkor is, ha a körülmények ezt nem indokolták, hiszen fútt a szél, meg az ónos eső esett bele a fejünkbe. Senki normális ember nem tud ilyen időben vihorászni.

– Harminchét-egy, nincs semmi bajod – nyugtatott a nejem, miközben én már a végrendeletem szövegét fogalmaztam.

Működött a szaglásom, bár a disznósajt és Coccolino illatát volt, hogy összekevertem. Még csak nem is köhögtem, ennek ellenére a legrosszabbra gondoltam 2021. március elején, amikor a járvány harmadik hullámának csúcsa csapott át az ország felett, feszítőpróbának kitéve a hazai betegellátó rendszert.

Délután fél öt, Hamburgi Repülőtér. Rohanok az indulási oldalhoz. Harminc perc múlva a gépemnek a levegőben kellene lennie, ha rajta vagyok, ha nem. Különös, hogy még egy félig pakolt bőrönd is ólomsúlyúvá tud válni, ha sietni kell. A kerekek meg jobbra-balra csúszkálnak, mintha önálló életre keltek volna. Mikor odaérek a kapuhoz, közlik velem, hogy a járat előreláthatólag egy órát késik. Az "előreláthatólag egy óra" a reptéren legalább kettőt jelent. Leroskadok a kényelmesnek éppen nem mondható székbe, és várok.

Gyanús nekem, ahogy mellettem Medru bűvöli a telefonját (két kanyar között, egyik kezével a saját egyensúlyom megtartásától begörcsölt lábamba kapszkodva) és láthatóan azon igyekszik, hogy internetet fakasszon rajta.  A maga kimért módján, elegánsan és a kanyargó busszal együtt áramvonalasan himbálva 197 centis magasságához tartozó felsőtestét.

Erőszakos csengetés ugrasztott  ki az ágyból. Az ablakom előtt, a  járdán  emberek vonultak, libasorban, irdatlan mennyiségű vécépapírt cipelve. Miféle hülye ünnepnapra készülhetnek ezek már megint, töprengtem.

A szomszédasszony állt az ajtóm előtt, 38 éves, depressziós, csontos nő. Orvosi receptre szerzi be a marihuánát, „Első osztályú anyag“, kínálgatta  egyszer, de nem kértem, nem élek ilyesmikkel.     Whyonholban a depressziós betegek és egyéb munkakerülők legálisan szívhatják szét az agyukat.

Nem megy az esti búcsúcsók. A feleségem tartja a száját, azt mondja, ő már menne aludni, én odahajolok, és apró puszit lehelek rá. Épphogy érintve az ajkait. Aztán gyorsan letörlöm a számat.

Zsizsi a vidéki színésznő az estéit általában a színészklubban töltötte. Nem szeretett otthon lenni, ha nem kellett szöveget tanulnia. Egyedül élt, az 1970-es évek végén az ő korában, harminchét évesen már rendesen öreglánynak számított. Igaz, egyszer majdnem férjhez ment, de aztán kifürkészhetetlen okok miatt mégis elmismásolódott az esküvő. Persze nem Zsizsi részéről. Alkalmi, nős szeretőiről susogtak a pályatársak, amikor éppen nem volt a klubban. Talán ezért is igyekezett minél több időt ott tölteni, hogy megelőzze a róla szóló pletykákat.

‒ Állásügyben, ha nem tévedek.

‒ Igen.

‒Witzmüller Tibor üzemvezető ‒ a kezét nyújtva bemutatkozik.

‒ Drapp Özséb.

‒ Örvendek. Kérem, kövessen!

– Hol van? Hol van az anyukám? – kérdeztem, miközben a reptér közepén álltam plüssmackómat görcsösen a kezemben szorongatva. Egy perccel ezelőtt még fogtuk egymás kezét, de én elszakadva a mamámtól a nyalókás-pult felé indultam, és amikor visszanéztem már nem volt ott. Csupa idegen ember vett körül. A szememmel folyamatosan az anyukámat kerestem, de a nagy tömegben nem találtam.
– Nem látták az anyukámat? – kérdeztem az emberektől, miközben folyamatosan járkáltam, hátha megtalálom. De nem válaszoltak. Csak furcsán néztek rám.

A pszichológusom egy szadista. Házifeladatokat ad fel nekem. Olyan tanácsokat ad, mint:

„Helga hagyd el a lakásod” „Helga menj el mindennap sétálni” „Helga találkozz a barátaiddal” meg „Helga próbálj új emberekkel ismerkedni”. Kész agyrém. Nem is tudom miért fizetem… Ja megvan. Mert krónikus depressziós vagyok és teljesen antiszociális.

Minden valamirevaló férfi tart otthon egy szerszámosládát. A merészebbek akár többet is. Mert hát ugye minden háztartásban előáll legalább egyszer a klasszikus probléma, hogy szerelni kell. És olyankor a Férfi kipakolja a szerszámait, majd hősiesen nekilát. Mert a szerelés nem kicsi dolog. Férfidolog. Ugye.

Páromat az új cég hívta vacsorára, vihet asszonyt is a táncos mulatságba. Itt volt ez a Covid, rég nem voltunk sehol, védettségi igazolvány a táskámban landol. Egy estére tehát, üres lesz a házunk, vállalati buli, mindig erre vártunk! A tükör előtt állok, nézem a terepet, tán ez a tükör torzít egy keveset? Kócos a hajam a lakkoktól ragad, még jó hogy mákos színe a festék alatt marad!

A tűkkel való viszonyom meglehetősen rossz. Még gyerekkoromban romlott meg, azóta irtózom, de nem csupán tőlük, hanem minden mástól, aminek „steril” szaga van.

– A hűtőben nem találom!

– Jó-jó szívem, tudod, hogy dolgom van. Nézz már be a spájzba is!

Elkezdtem írni, csak mert híres író szeretnék lenni, s amint lájátok, már meg is van hozzá a saját különleges stílusom, amit majd az utókor nyakra-főre próbál utánozni. Egyszerre egyszerű és zseniális: miközben írok, leírom azt is, ami éppen írás közben történik velem. Az olvasó így szemmel követheti a mű keletkezését, bekukkantást nyerhet az alkotás varázslatos, nem mindennapi bugyraiba.

Az egész kalamajka úgy kezdődött, hogy Baltazárnak pocsék napja volt.

Az iskola menzáját elárasztották a gyerekek, mikor meghallották a csengőszót. Kivétel nélkül kicsomagolták a tízóraijukat, majd annak rendje és módja szerint megkezdték az üzletelést. Mert hát tudjuk, a szomszéd fűje mindig zöldebb.

– Figyelj, cseréljünk! Az én szendvicsem a tiédre és a vizedre. Mit szólsz?