Idővel lett egy kis földünk, amin gazdálkodhattunk. A bátyám hamar megtanult kaszálni, én meg szedtem a markot, vagy forgatni, takarni jártam a rétre. Ahogy a nap a levágott füvet szárította, úgy villával először a rendet megfordítottuk, kis idő elteltével több rendet egybe raktunk, majd kisboglyákba hordtuk. A munka olykor fárasztó volt, de sohasem unalmas.

A Földgolyó egymástól távol eső tájain, eltérő földrészeken hihetetlen
burjánzásnak indultak a növények - Brazília, Argentína pampáin éppúgy,
mint Európa, Új - Zéland, Óceánia vagy Észak-Amerika területein.
E kivételes természeti jelenség alól az örök jég birodalma sem volt
kivétel: Grönland, az Arktisz és az Antarktisz kutatói is hasonló
dolgokat jelentettek.

Szerettük volna hinni, hogy mi vagyunk hatással rá. Szerettük volna. Kontroll. Új eszköz, amire soha szükségünk nem volt. Kontroll ezzel próbálkoztunk az ismeretlen helyzetben, mert elveszni látszott minden. Ahogy el is veszett.

A nő egy nagy váróteremben ült, lebegett a puha székben. A kárpit égszínkék volt, és foszforeszkált a minden oldalról beáramló tejfehér fényben. Egy kérdőívet kellett kitöltenie, az angyalarcú kisfiú, akitől kapta, egy tollat is adott hozzá.

Már az időt sem érzékeltem. Egy másodpercig néztem a naplementét vagy két órán át? Percekig gyönyörködtem a méhek táncában vagy egy pillanatig? Nem számított. Az örökkévalóság nyílt ki számomra, átléphettem a halál küszöbét.

Döntjük, döntjük a fákat – írja, s gondolom egyre többet gondolt karácsonyra, hiszen fenyőt is döntöttek számolatlan. De ez nem örömosztó lett, hanem tűzifa, avagy vasúti talpfa, mert a tiszt, aki zöldre festett kocsiján járta tábort állandóan elégedetlen kiáltozott, hadonászott hosszú csövű Mauser pisztolyával, talán szitkozódott, mert nem találta elegendőnek a tempót. Vajon mit gondoltak erről a fák? Vajon milyennek látnak ők minket? Vajon tudják, vajon értették, hogy mi nem önszántunkból zúztuk törtük örökzöldjüket, hanem kényszerből, parancsra?

2012-be speciálisan képzett vadászkutyákat szállítottak a szigetre. Mindezidáig úgy tűnik ez volt a helyes lépés. A rágcsálókat és a náluk is kártékonyabb nyulakat végre sikerült kiírtani, a madarak pusztulását megakadályozni.

Kedves falvak, érdekes emberek. Egyszerűek és nagyok is. Károly herceg jár erre gyakran inkognitóban pihenni. Benedek apót itt érte a közelben agyvérzés, amikor kiesett kezéből a toll

Itt egyedül én szedem a szemetet össze, a többi csak mind elhajigálja. Jönnek le az erdőről a fákkal, itt egy palack, ott egy palack utánuk. Nájlonzsákok. Raffiazsákok, tele falevéllel, bedobva olyan meredek helyen, hogy ki se tudom húzni a patakból.

Éreztem, hogy kiszakít belőlem egy darabot, de a vérem nem folyt, nem lett rajtam seb, mégis olyan érzésem volt, mintha egy végtagomat vesztettem volna el. Nem is elvesztettem. Mintha amputálták volna. Sebészi pontossággal kivágták lelkem egy részét. Majd rögtön még egyet.

Ami nem látszik, az nincs is. Ilyen alapon azt hihetjük a talaj tiszta maradt. Hát nem. A bányászkodás krátereket, gödröket és mélyen fekvő üregeket képezett, ahol szintén erősen szennyezett gócok keletkeztek, emellett rengeteg veszélyes anyagot temettünk a föld alá hosszú éveken át ellenőrzés nélkül (hulladéklerakók).

Mit ad nekünk a Föld? Szeretetet, ami etet. Táplál, hogy mi, a gyermekei, megtisztelhessük őt azzal, hogy életben maradunk. Azzal, hogy szeretünk. Mindent, mindenkit… őt, a Földet.

A kolbászról jut eszembe, mindenképpen le kell állítani a falusiakat, hogy a saját, legeltetett teheneik tejét a piacon eladhassák! Minden tejnek a fejéstől számított két órán belül a tejfeldolgozó üzembe kell kerülnie, ahol a friss tej összetevőire gondosan szétválasztandó. Az értékes tejcukrokat a háztartási tejből vonjuk ki és helyettesítsük aszpartámmal. Ezt az amerikaiak is így csinálják.

A telep házai a vízben állnak, az egyik ablakból patkány úszik ki, a pofájában húscafat fehérlik. Nézed, de nem szólsz. Arra gondolsz, ha most puskád lenne, nem lőnél, kár a töltényért. Már ilyen vagy. Nem szólsz, spórolsz. A beszéddel, a tölténnyel.

Visít a láncfűrész. S amikor az első zöld lomb földet ér, becsukja a szemét az a fát vágó ember, hogy lekergesse a torkára a könnyeit. Bordelean teherautóra rakat ágat, lombot, törzset, kérget, árnyékot. A nagydiófa helyén csak egy nagy fehér fűrészpor-kör marad. Amikor a teherautó kifordul a telekről Molya Áron megrántja a harangkötelet, és elkezd csendíteni.

Az emberek sokkal több dolgot állítanak elő, mint amennyire saját maguknak szükségük van. Halálra dolgozzák magukat, miközben a sas csak naponta néhány órát szentel arra, hogy táplálékot keressen. Pedig ha minden igaz, mi emberek vagyunk a „csúcsragadozók”. És habár egy ilyen kiváló vadászról van szó, mint a sas, nekünk akkor sem szabadna lemaradnunk mögötte, nem gondolod?

„Az új gazdasági mechanizmus egy szarrakás ehhez képest” – röhögött Mednyánszky elvtárs. Az emberek gyümölcsöket, süteményeket rágcsáltak, a standoknál hosszú sorok álltak. A súly, mely valamikor kiszívta az energiájukat, most rájuk nehezedett. Fogadásokat kötöttek idegenül ható eseményekre, habár mindez butaságra vallott, hangsúlyokkal, szemtelenséggel, a dolgok állandó ismételgetésével kötötték le egymást.

Leveszem a kabátot. Végigfekszem az avaron, kezem, fejem alá teszem. Fölöttem a megritkult lombok félig kitakarnak egy meglett felhőt. Olyan, mint egy uszály. Vagy mint egy fátyol. Egy hatalmas baldachin. Mintha el lehetne húzni, az ég alól. De jó, hogy nem lehet megérinteni!

Izzadtan ébredsz. Ijedten kapsz mellkasodhoz, keresed a bizonyítékot, hogy érző ember maradtál. A szorító, égető érzés lassan enyhül. A tó bársonyosan terül el lábadnál.