Férfiparfümök között a női lábak,
Bakunyin halott.
Csak a plakátok megváltó igéi,
csak a puha idő.

holnap jön az isten, ahogy minden szerdán
remélem, legalább itt marad ebédig
nem tudom elvinni, bedöglött a verdám
kettesben maradunk, angyalok se védik

szavak helyett hűs törésvonalak,
szelídre csiszolt élek.
egyszerű, befejezett a fényben,
erezetébe gyűlt a hallgatás.

angyal találj meg engem
rejtőzéseim közepette is
nyiss utat ködön át botladozó
szavaimnak

ó! állítsd meg a virradatot
késsen a hajnal késsel jön a hajnal
zárjon be a Gyár pláne a Párt
csak a retro igaz

Hangtalan szeltük az utat s az erdőt ketten,
tejes ködbe mártózva, szinte teljesen.
Azt hittem, alszik, de szólt. Lassíts most, kedvesem,
köd van, s valami gyanúsat érzek itt belül…

de jó gyerek légy és meglásd,
az ecet holnapra visszacukorul,
csak egyet kell aludni, aztán
sokkal jobb lesz majd ugyanúgy.

Át akarok lépni egy határt.
Nem tudom, hol van, határ-e tényleg,
és nem voltam-e már odaát.

a mi angyalunk,
nasztaszja filippovna,
másképp láthatatlan.

A színes mandarinrécék,
Akár a kínai mandarinok.
Konfuciánusok, hűek
Egymáshoz és a taóhoz.

Nem olvadok, nincs is kinek.
A szél bokraiban bujdosom.
Panaszkodom a semminek.

Az utazó „tét”-lenné vált.
„Származott”, ám ez elfogadhatatlan és megoldhatatlan, megszokhatatlan káprázatként feszítette (máskor sehol-létekbe oldotta) mindennapjait.
„Természetesen”: „semmi sem biztos”.

Mikor alszik el
még maga az alvás is?
És mi voltam,
míg meg nem születtem?

Persze semmi panasz férfi
száját szitok el nem hagyja
Elég ha guggol és nézi
mily erős a gyenge hangya

a felhőhajók
szétszéledtek: nem látni
a Fölső Tengert

az élet szerdáján azt mondom én
hogy nem mondok most semmit
jobb lenne a hasam után menni
az égitestek helyzetét egymáshoz
és a hasamhoz mérni

Magába feledve várja a szellem,
A fájdalom a sötétben halkan ég.
Fényesség álcázza, halkul a tudat.

Lényeg a Rés,
hogy, ki benéz,
belássa nyomban:
mennyire kint van.

Önmagában álom, ébren is. Régi sivatag keveredik bele, gyerekkori sivatag, a sívó homok a Kiskunságon, a pár szál fű közt pergő, szálló aranyhomok vándor dűnéi…

Szótlanná tesz a holmikorésmennyiért. – Én beszélgetnék.