A közeli, eddig észre sem vett kisvasúton érkezel, egy teherszerelvény utolsó kocsijának fékezőfülkéjében: világító, feltűrt ujjú ingben gesztikulálsz a lánynak s – úgy tűnik, szántszándékkal – nem veszel tudomást mellette a fiúról * Holott te magad vagy az a fiú is, a fűben.

Így aztán érthető:
átevez rajtam ő
mint nyitott ablakon.

Nyári körkérdésünkben arról faggattunk írókat, költőket, hol töltik a nyarat, és milyen könyvet pakolnak hátizsákjukba. Ezúttal Böszörményi Zoltán, Kántás Balázs, Korányi Mátyás, Murányi Sándor Olivér és Szőcs Géza válaszait olvashatják.

Az Irodalmi Jelen TOP10-es könyvheti ajánlója három kategóriában. A műveket alfabetikus sorrendben közöljük.

FŰALATT

Kik teszik tönkre az országot?
Kik játszanak a kormány megbuktatására, bármely kormányéra?
Kik kísérleteznek újabb meg újabb leleményekkel aláásni a társadalom morálját? Kik törekednek növelni a depressziót, a „megette a fene", „az élet reménytelen", az „innen el kell húzni" érzületet?

FŰALATT

Ez év március elején Sztálin-világ – a kommunizmus ára címmel rendezett nemzetközi konferenciát Budapesten, a Terror Háza Múzeumban a házigazda intézmény, a Kommunizmuskutató Intézet és a németországi Konrad Adenauer Alapítvány. Ott hangzott el az alábbi előadás.

Az összezártságból számtalan vita keletkezett a társbérlők között. Mi a másodikon laktunk, ahonnan pompásan be lehetett látni az első emeleti lakásokba. Esténként odagyűltünk a körfolyosó korlátjához, mint a verebek, és hitetlenkedve figyeltük, ami Búzás és Marschalkó közös konyhájában történik.

Márai, mint aki kártyalapokat számol le az asztalra, úgy vette sorra a színes fotókat negyven-ötven éve nem látott szülőházáról és szomszédságáról. Arcizma sem mozdult. Egyáltalán, teljesen olyan volt, mint a Húsvét-szigeti kőszobrok, amelyeket Aku-aku néven ismerünk.

A kortársak politikumként élik meg azt, hogy “Lamberg szívében kés, Latour nyakán kötél”, nekünk ez történelem. Másrészt az, hogy Ady “csóvás bolond”-nak nevezi Tiszát, nem történelem, s kérdéses, hogy politika-e. Ilyen értelemben mit mondjunk Dante Pokláról?

Szőcs Géza kultúráért felelős államtitkárt kérdeztük a József Attila-díj körül felmerült vitás kérdésekről, a díj presztízséről és a párbeszéd lehetőségéről az írószervezetekkel.

Felolvasnak: Payer Imre, Rónai-Balázs Zoltán, Simon Adri, Szabó Imola Julianna, Szőcs Géza, Csepcsányi Éva és Weiner Sennyey Tibor.

Most magunknak sem tudtunk volna jobb tükröt felmutatni önmagunkról, meg a berlinieknek sem, mint ezt az estét...

1972 őszén Temesvárott szerencsém lehetett találkozni, ha Önnel nem is, de testvéröccsével igen, a néhai József Áron által később nemzett Iosif Mirceával. Önnek ez a féltestvére igen magára hagyott állapotban éppen a temesvári Főtér sarkánál koldult. Megpillantva őt, megtorpantam. Iosif (vagy Iosifu) Mircea ugyanis hallucinatív erővel emlékeztetett Önre, legalábbis a tankönyveinkből ismerős bajuszos fényképére.

A kormányzat iránt ellenséges sajtó és egyes ellenzéki politikusok a sárga földig (a kínai altalajig) legyalázták azt a kiállítást, amelyet a kulturális tárca segítségével egy magángaléria rendezett Pekingben 33 kortárs magyar képzőművész mintegy 300 alkotásából. A műfelháborodás zászlóvivője (a Parlamentben felszólaló Kukorelly Endre mellett) az index internetes hírportál, mely a kiállítással foglalkozó bravúros cikkével egyszersmindenkorra világossá tette, hogy a kultúra, a tisztesség, a szakmai minimum és a komolyan vehetőség térképein semmilyen további keresnivalója nem lehet.

Az egyes szövegeknek is megvan a maguk sorsa, nemcsak a könyveknek. Néhány éve esszét és kiáltványt fogalmaztam arról a történelmi abszurdról, hogy Kant (s még annyi más kiválóság) városa, az európai kultúra egyik volt fellegvára ma, mint Oroszország Szovjetuniótól örökölt külterülete várja – ha várja – sorsa jobbra fordulását. Azt gondoltam, leghelyesebb volna, ha Königsberg közös uniós–orosz protektorátusként, szabad városállamként megint azzá válhatna, ami valaha volt – de hadd ne meséljem az egész utópiát...

​​​​​​​Kert-Magyarország nem kellett nekünk, lesajnáltuk a fantaszta skriblert, aki ilyen álmokat szövögetett, megvalósítottuk helyette a lakótelep-Magyarországot, panel-Magyarországot, Bős-nagymarhaság Magyarországot, Betonkoporsó-Magyarországot, Vörösiszap-Magyarországot. Most, a jól végzett munka elégedettségével akár hátra is dőlhetünk. Mindenesetre tervezgessünk arról is: mi legyen a következő lépés?
Szeretnék minél több autópályát, de nem szeretnék Autópálya-Magyarországot. Szeretem a kerékpárt és a kerékpárutakat is, de még jobban szeretem a lovagló fiatalok látványát: egy olyan országét, amelyet lovas utak szelnek keresztül-kasul.

 A bőség zavara - augusztus

Könyvtárakat írtak és írnak össze a vers mibenlétéről. Arról, hogy megszűnik a befogadói közeg, kicsúszik a költő alól az olvasó. És hogy programvers és struktúra, rétegvers(!) és osztálytartalom, hogy képi világ, szimbólumrendszer, meg hogy változó szubjekt tartalom és változó szabályrendszer. Hogy ilyen vers és olyan vers. Varázslat? Mi a vers? Ki tudja?

És nézd csak, én se magadért szeretlek:
Saját szobromat porolgatom benned.

Épp e szobortól búcsúzom el holnap,
Mikor túléllek téged, a nagyobbat,
Eztán én súgok neked a jövőről,
Az idő engem épít, nekem őröl

Nem a legfontosabb mondatok. Azt sem állítom, hogy ezek miatt volna érdemes el- vagy újraolvasni ezeket a könyveket. Azt sem, hogy föltétlenül rezonálnának egymással. Csak kiválasztottam őket valamiért.

Egy bonyolult korban élt bonyolult ember bonyolult életének és bonyolult életművének egymással összefonódó kérdéseit persze nem könnyű vizsgálni. És különösen nem, ha saját bonyolult korunktól várjuk el e feladat elvégzését, amely kor maga is tele van ellentmondásokkal s az esztétikum, politikai taktika és propaganda összemosása iránti hajlamokkal. Hogy ez a szemlélet a román propaganda számára magától értetődően “fasiszta” - mintha csak egy Kusturica-filmben volnánk, “a fasiszta anyátokat” -, az mindenki számára világos. Ami nem világos: miért kellene a magyar olvasónak és a magyar kritikusnak átvennie és magáévá tennie a román nacionalista propaganda szólamait, miért kellene lefasisztáznia és háborúsbűnösöznie egy magyar írót, aki kétségtelen esztétikai értékeket hozott létre, miért kellene szégyellnie magát, amiért szereti Wass egyik-másik művét.