Hullámverte bordáidat mind megszámlálom,     beszélek hosszan hozzád, míg bőröd átszakad,     s szíved sűrű árnyéka a nap elé szalad:             még forró helyére magamat tetoválom.    

nagyon ügyes és nagyon bátor vagyok. ezt eddig  nem tudtam, vagy legalábbis nem becéztem magam  így. most sem rám mondták. egyik ismerősöm közölt  oltakozási fotót a közösségi oldalon, s valaki  azt írta alá kommentben: nagyon ügyes és nagyon  bátor vagy. mármint katonaviselt ismerősöm: 

szeles hideg az éjszaka nincsen csillag nem süt a hold sötét van mindenki maga birkózik a van és a volt

„Lábujjaid újszülött ötösikrek.

Terrakotta törzsüket csókolom.

Tükrös gyöngyház-feje van mindegyiknek.

Hideg patak fut végig combodon.”

(Faludy György: XXXIV. Fülledt éjszaka, 2)

Jordániában az ősz elhagyott.

Éjszaka

Az utolsó napsugarak feladják a harcot, belezuhannak az éjszakába.
Nut* megszüli ragyogó gyermekeit, hogy reggel felfalja őket.
Ha sokáig nézném őket, kiolvasnám a sorsomat, de a tudás teher.
Az éjszaka megmozdul körülöttem, az árnyak hangokká formálódnak.
Az élet millió frekvencián dalol, a halál némán nevet.
Többé nem kel fel a Nap, tort ül a Kígyó a fény felett. **

csókolózni hív a hintónyelvű lány ilyet még nem láttál ennek a csajnak egy múltszázadi fiáker van a szájában csupa ezüst csupa arany olyasféle amivel Bécsben kocsikáztak fel és alá a piócabajszú urak

Nincs az a csend, amit a történelem ne kezdene ki; amit egy részeg költő ne akarna szét- kiabálni, hogy magáévá tegye, ha ideglenesen is.

hazudik minden tükör
korcs időt szül a pillanat
vermeli a szót
holnapra is legyen

Unni vágyom magamat.  Hogy álomra ébredjek és frissen elszenderüljek. Hogy életekig csak lombflittereket nézzek,  és azt, ahogy rólam visszatükröződnek.  Hideg selyemruhába lélegezzen a reggeli égbolt, hogy legyen csendem elkapni  felhőcsókokat kék csikóhalaktól.

Egyesek szerint a növények is orwelli lények. Míg alszunk, együtt szövik a jövőt egy embertelen világról.

Fekete-fehér dagerrotípia,
Fortepan a Korról a vers,
ruhám fodrai cezúrák,
a pillanat frakkját magamra öltöm,
ingemen színes tavasz a magány.

ennek a ligetnek nincs kiterjedése de tömör nyári délután bármit ami szelíd és türelmes befogad megért sündisznót nevel sünmalacokkal lábnyomokba gyűjti a ritka vizet árnyékkal veszi körül a kiürült teraszos házat és árnyakat tart meg szeretőidet a vadszőlőszagú házban

Öled lávaömlése égeti nyelvem,
s bennem valaki azt suttogja,
nem kéne elengednem téged soha már.

csak a szemét lőtték, mélyebbek lettek az árkok, ráncaiban golyók mélyültek.

a hullámokat senki nem 
simogatja, csak kettétöri. 

Megpróbáltam, megtettem. Nincs már megmentő szavam. Köröttem mint sok tetem, fehér szirmok oszlanak, és a bölcs király szemében is közel már az alkonyat. 

Tízmillió magyar szívet itthon,  hárommilliót az elszakított országrészeken,  kétmillió kivándorolt magyar szívét  őrizem a szívemben. 

Nézd vissza azt a kaszinót,
lassított lejátszásban nézd vissza 
a nyarat, a táncparkettet, 
barátod hókuszpók-tekintetét,
merthogy román a magyarral, 
mint sakkjátszmában a matt, 
mint olaj a tűzre. 

Milyen szépen hazudunk a világnak,
milyen mély meggyőződéssel magunknak is!
A valóság tetten ér bennünket, s felfegyverez,
ezernyi voltot sűrít ereinkbe a mutáló, képzelt sérelem.