A kolibri egész életében fióka marad – Minden virág a mamája.

Hát ilyen a metró, szétvisz az alagútban egy álmot.
Ott, a föld alatt talán mind szeret, aki itt nem.

csak nézz haza ha sokat koptál távol
ott áll  egy galamb a konyhaasztalon
​szemmel láthatóan nem véletlenül maradt állva

Nietzche mondja: „a létezés és az élet csak mint esztétikai jelenség, mint művészi szemlélet és ábrázolás tárgya igazolható", s ez teljesen összecseng az Éjszaka Hamlettel befejező sorával: „A vers azonban ajándék!", s összecseng a Holan-költészet nagy paradoxonával: ezt a lírát kegyetlensége ellenére is szépnek érezzük. Mint az életet.

valami morfogenetikus erő hatására mintha mi is
egyszerre, mintegy varázsütésre, könyvek  
nélkül bírnánk a világ minden tudását 

Mindig azt gondoltam, a művek az elsődlegesek, még akkor is, ha mögöttük egy igazi életnek kell állnia.

A reggel majd eltereli a figyelmet minderről,
a fekete-fehér film színesbe vált, 
és ezáltal valami végleg elveszik, 
a kisvárosi tájdíszletek fölött az ég sötét, 
világos? 

 
Új meséket szőve, mutato nomine
de te fabula narratur himbálja
A hírt előttünk a szél, ó, minek?
Kallódó lelkük sorsunk délibábja.

alázatom a hold arcába ér.
köszönet jár mindig mindenért.

Alázat jön-megy. Valami mindig itt marad belőle.
Húsleves, sok víz, bolyongó csillagok.

Apu szaga. Volt neki. Térképnek érzékeltem. Nem volt egynemű, volt benne testből való, lélekből, festékekből, boldogtalanságból. Szerettem mellette állni, hónaljában átizzadt ingét hasonlítani a szagához. Volt benne valami leírhatatlan ősi.

Szemem redőnye leeresztve, fáj a fény.
Fogam puhul. Ököl a mellkasban a remény.

Azt mondtad, mágia az írás, magasztos alázat,
elszabadult, vad folyók hömpölygése,
sodrásában az élet színes törmeléke,
cipeli magában a káprázatos mindent

Nyöszörögnek, majd felsikoltanak a fékek. Ahányan állunk, egymásnak dőlünk, mint rosszul felállított kuglibábok. „Végállomás!” – szűrődik be kívülről egy kiáltás.

Egyiket a szilveszter vitte el
másikat a fekete karácsony
Már nem látszik más a puszta kertben
néhány távolodó Isten-lábnyom

Egy kis irónia talán rám férne
ha nem is éppúgy mint a kabarékban
magas falamon ne lásson át senki
Ne lássa azt hogy nevetek vagy sírtam

az időt a percből kikalapálja
hol árnyéka van a platánnak, akácnak
és duplán nő a repüléstől
szárnya a vijjogó sirálynak

Valami hideg lett.
Valami elegáns.
Valami történik.

"Hetvenkét évnek kellett eltelnie,
hogy – visszakanyarodom! – rájöjjek,
holtpontosan kifejezni a bizonytalant:
ez a beszéd, s nem a holtbiztosat
csak úgy bizonytalankodva" – írta volt Tandori Dezső Két nap, az élet című versében.

Az Irodalmi Jelen búcsúzik a Kossuth-díjas költőtől.

Ez itt az ős-galaktika tenyészet:
Biosz, Dzoé, Nekrosz és Thanatosz ,
s az újjászületés, mely hazahoz,
bárhogy tagadod régen az egészet.