Aligha nyerő szöveg a hidegháború idején. De maradjunk ennyiben. Ha olvasni akarunk, ha a gyerekek vagy az unokák kezébe akarunk nyomni Fekete Istvánt, tegyük meg, felejtsük el a politikus agyatlanságokat.

Megszüntette a gyakorlatot, hogy irodalomkedvelő járási párttitkárfeleségek zöngeményeit közölje a lapban vers címén, amivel komoly érdeksérelmeket okozott. Nem úgy van az, hogy eddig egy járási párttitkár úgy mutathatta be az asszonyt, hogy költőnő, eztán pedig nem.

Az oktatás felől mégsem közelíthettem, hogy szabadságharc, többszörös bukás, hogy drámasorozat Madách életében, pedig többnyire a könnyebbik vége onnan indulni. Negyven környékén, túl néhány borzasztó színházi előadáson, néhány személyes buktán, csalódáson, mocsárszinten, Az ember tragédiája maga keresett fel, olvastatta, értelmezte magát. És ami a helyére kerülhetett, helyére került.

​​​​​​​Aki esetleg megzavarodik a politika (bármilyen politika) verbális önelégültségétől, tombolásától, kerítse elő A toronyőr visszapillant című gyűjteményét, hogy értse, mi van. Mindig mi van. "Szépen élni mostanában nagyon nehéz, szinte lehetetlen. Szépen meghalni néha még lehet" – mondja. Azután: "Legyetek igazságosak: ne mérjetek egyenlő mértékkel."

A program irodalmi és politikai pletykák. Nem tudom, mi még. Próbálom kötni a történeteket, de mert a kisebb, de pillanatnyilag meghatározó hatalmú kultpolitkusok nevét sem ismerem, az írókét sem – Erdélytől Londonig – alig, hallgatok, mint a sült hal. De jó ott lenni.

Ám Dénes Zsófiában nem csak Ady küszöbét átlépve „habosan fölverve a szerelem ágya”, hogy ilyen költőien fejezzem ki magam. Később is. Habosan.
Betölti a hatvanat, amikor férjül vesz egy harminc éves, tehát nála harminccal fiatalabb férfit, és kilencven éves koráig él vele boldog szerelemben. A világ tele csodával. Bámulunk. Így is lehet.

A "régi" Mozgó azután Kulinnal gyászos véget ér. A teljes szerkesztőség feláll, amikor őt is menesztik. Példátlan cselekedet, elborzadnak az elvtársak a fiatalok hálátlanságán. Aztán az országos tiltakozás, köpködés, aláírás ellenére összeállt egy új csapat, az élet megy tovább. Azóta is megy. És a Mozgó kaphatóvá válik mindenütt az országban. 

Maja a Szovjetunióban töltötte gyerekkorát, apját komcsiként kivégezték, anyja egyedül nevelte őt és nővérét. Részleteket nem tudok, de a lényeget igen: az éhínségben és nincstelenségben eljött az idő, hogy Maja anyja eldöntse: egy lányt tud megtartani, a másik éhenhal. Ha nem, akkor mindkettő. Tehát választania kellett, melyiket ítéli halálra és kit ment meg. Maja a kiválasztott, ő túlélte, a testvére éhenhalt, később a mama öngyilkos lett. A túlélő kislány, Maja, Szili első felesége.

Hasonlítani a hajnali piacra ballagó öregasszony stílusához lehet, aki az egész délelőttöt arra szánja (illetve amíg a piac ki nem ürül), hogy elmesélje, cifrázza, ragozza, a disznó vő miképpen csalta meg a lányát, hogyan torkollott a csalás erőszakba, hogyan oldotta meg végül is a helyzetet ő, az anyós, a maga meditatív zsenialitásával.

És dől a lé. Ez a legmeghökkentőbb az ötvenes-hatvanas évek irodalmában. Valaki nekiáll vadbalosnak lenni, vagy eleve lelkéből az, és hallatlanul primitív, hatodikos általános iskolás technikával lepötyögi, hogy a téesz-paraszt élete vidám, szinte paradicsomi, és milyen jó neki, mert termelőszövetkezeti csoportban (tszcs) üzemelhet munkaegységért, de ám a kulák segge szőrös, patája és szarva van, mert ő maga ördög, s ezekért JA-díjat kap.

Nem számított, nem tudtuk, hogy első felesége a főnöke lánya, Vészi Margit, azt sem, hogy a hogy Fedák Sári a második, nem tudjuk azt sem, hogy a rendező Horváth Ádám az unoka, és azt sem, a világ nem változik, a harc végtelen, a hatalomvágy, a Lebensraum kiterjesztésének vágya örök. Nem tudtunk a vagány Liliomról, arról sem, hogy világfi, és persze arról sem, hogy hihetetlen érzékkel lép meg Hitler és Szálasi elől, húz ki Amerikába.

Az ember, aki végigélte, azt gondolná, kétszer nem lépünk ugyanabba a folyóba, kétszer nem robbantjuk ugyanazt a gránátot. Amit egyszer végigjátszottunk, ne játsszuk újra. Kényszerű, fárasztó ismétlődései nélkül is elég rövid az élet.
Pedig a mellékelt ábra azt mutatja, ugyanaz a nő jött vissza (mindig ugyanaz a nő készül vissza, minthogy örökké őt vágyjuk), akitől egyszer, ha nehezen is, de megszabadultunk. – Onagy Zoltán tárcája

​​​​​​​De a társadalom nem fogadja vissza. Nincs más, mint megtalálni a régi cimborákat a kocsmákban és azok környékén. 1461 végétől írja a Testamentumot. 1462 novemberében Villont kétszer tartóztatják le. Második alkalommal, mert éppen elegük lesz a visszaeső bűnözőből – akasztófára ítélik. De ismét megússza, 1463. január 5-én a büntetést megváltoztatják, tíz évre száműzik Párizsból. Különös technológia, halálbüntetést tíz év száműzetésre.

​​​​​​​Közlegény, azután sokáig altiszt, hétévi szolgálat után hadnagy, azután főhadnagy. Végigcsatázza a Habsburgok háborúit, egyik ujját elveszti csatározások közepette. Az első években lelkesedik a kalandos életért, formás csatadalokat ír. Csatadal nélkül a huszár nem huszár. De mennél magasabb a rangja, annál inkább elege van a katonáskodásból. Szinte békepártivá válik (ami nem kimondottan jó belépő egy katonatiszt számára), hogy még később sztoikus legyen.

Faludi jó prózaíró. Érzi, tudja, ismeri, megjeleníti a természetet. Nevezhetném életnek, ha nem volna benne sok a pátosz.  Remélhetőleg megmássza. Vagy nem. Meghalunk, és semmi nincs megmászva.

De megjelenik Veres Péter Három nemzedék trilógiájának harmadik regénye is, a János és Julcsa, pedig Veres Péter ott totyog a felvonulók közt, talán mégis, minden ellenkező híreszteléssel együtt bűntudata lehet a Rákosi-féle hadügyminiszteri stallum miatt. Tehát annak ellenére, hogy kivette a részét a forradalomból, a legvadabb megtorlások idején megjelenik kötete. Lehet, Kádár és a Csapat más mércével méri a volt hadügyért, mint a mezei írót, újságírót.

Az élet közben robog megállíthatatlanul. Aztán panaszként fogalmazza meg: „Négy évvel ezelőtt saját költségen kiadtam a válogatott verseskötetemet. Erről a pályát összegző kötetről egyetlen, öt soros nyegle cikk jelent meg. Mindenki kitalálhatja, költőként milyen a közérzetem.”

A kötetből a fiatal baloldali költőnemzedék dugja be ormányát abban a hitben, hogy nem csak a szocializmus építését, de a kommunizmusét is lírai salakblokkokkal erősítik. Tervük szerint eltörlik a bolsevizmus moszkvai hibáit, Rákosit, Rajkot, Recsket, hogy csak az r-betűs vezérmotívumokat említsem, de ugyanakkor eltörlik a bűnös, véres ellenforradalmi ötvenhatot is. Mindezt abban a hitben, hogy a megújuló szocialista költészet megreformálja az általánosan mocskos közállapotokat.

Második férjével Ady pályáját egyengette. Az se mindegy, ugye, kinek ki a férje. Lesznaié Jászi Oszkár író, politikus, egyetemi tanár, szociológus, általában miniszteriális ember. Angliában, Franciaországban tanult. Miután Kun Béla kora lecseng, Moszkvába menekül, elválnak, Lesznai Bécsben talál harmadik férjet Gergely Tibor festőművész személyében. 1930-ban települnek vissza Budapestre.

Amikor a politika játékteremként működteti az irodalom speciális terepeit, soha nem tudhatni, hogy pályatévesztett írót látunk politikusi mellvértben, vagy pályatévesztett politikust írómaszkban. (Méz a történeten, amit most látunk, miszerint mediatikus riporterek, közszereplők regénysorozatot írnak a magyar valóságról, hogy a delegált brüsszeli démon szerelmes leányregénnyel rukkoljon elő.)