Egy iskolaudvar közepében álldogált egy pad. Néma volt ő nem szólt, a gyermekzsivajban gyönyörködött nap mint nap. S minden alkalommal, amikor aznap az utolsót csengették magányossá vált. Ilyenkor végiggondolta azon gyerekek gondolatait, akik aznap rátelepedtek. Ő ugyanis ezt a szuper képességet kapta, mikor kifaragták abból a rönkből melyet alkotója kiválasztott. Mindenkiről volt egy képe, mindenkiről betéve tudta mikor szomorú, mikor szerelmes, no és persze senkinek nem árulta el. Kinek is mondta volna? Fültanúja volt sok veszekedésnek és békülésnek.

Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer három fivér: Nincs, Semmi, Baj. Ezek a fiúk egy kicsiny ország királyának a gyermekei voltak. Amikor a királyné még a szíve alatt hordta a gyermekeit, egyszer leesett a lóról, és nagyon megijedt. Ezért folyamatosan azzal nyugtatta magát, hogy nincs semmi baj. Pár héttel később aztán egészséges fiúgyermeknek adott életet, de éppen csak megszületett a várva-várt fiúgyermek, őt még egy, majd egy újabb kisfiú követett.

Bászlya ráhajolt a seprűnyélre, és száguldott tovább. A kék korong lassan növekedett előtte, közeledett a Föld bolygó felé. Már több, mint háromszáz éve volt a világmindenség találmányainak őre, mostanra megszokta ezt a szédítő sebességet. Mindig ott bukkant fel bűvös seprűjén, ahol valami gondot észlelt, és magával vitt egy tudományos felfedezést, ami megoldotta a problémát. Bászlya átlátszó arcán mosoly ült, bár ezt rajta kívül senki sem érzékelte; a találmány-őrök láthatatlanok.

Felnéztek rá a faluban. Bölcs és mulatságos öregúr volt. Mindig tartott egy pár robbanós cukorkát a zsebében. Felhő nyelven beszélt, és bármilyen nyavalyát meggyógyított.  Tavaly halpikkelyből főzött csudaszert, és kétszáz ovisnak mulasztotta el a pollen allergiáját. Tulajdonképpen mindenhez értett. A matekhoz, a magyarhoz, a kémiához, a biciklikhez, de még a varázslatokhoz is.  Kitanulta, amit csak lehetett.  Egyetlen félelme volt csupán, amiről senki sem tudott.