A könyvtárszoba, amely több tucat kis mappapolcból áll, helyettesíthető-e a gyerekkori álmommal, a szobával, amelynek még ajtaja is könyvekből áll, az illattal, amelyet több száz könyv áraszt magából? Az új könyvek mámorító nyomdafestékszagát pótolhatja egy elektromos, korszerű kis gépezet, megszokhatjuk-e a lemerült könyvek illúzióromboló mechanizmusát?

Réz egymaga intézmény volt: szerkesztői, irodalomtörténészi, fordítói, kritikusi. A felhalmozott tudást, tapasztalatot, élményeket nem kamatoztatta szépirodalmi műben, egész életében más írók művei épültek általa. Intézmény volt, aki nem függ döntésektől és támogatásoktól, nem lehet felszámolni és leépíteni. – Az Irodalmi Jelen szerkesztősége búcsúzik Réz Páltól.

Végig a napsütötte sávon, a polcok ívén pormacskák nyújtózkodnak, az óra a delet már rég elütötte, én meg ülök kócos hajjal, korgó gyomorral egy könyvkupac közepén, s mint aki jól végezte dolgát, rágyújtok, kávémba kortyolok. Végül is estig idő, mint a tenger, még az is megtörténhet, váratlan vendég érkezik, akinek szenvedélye a könyvespolcrendezés, és mániákusan üldözi a sarkokban bujkáló pormacskákat.

Jazzmuzsika Kolozsvár belvárosában, zsizsegő, színes tömeg, utcai performanszok, művészet, amely a lakótelepek szürkeségébe is színt lop, virágkiállítás, társasjátákok, pantomimesek, mókás bohóclányok, akik gyerekekkel táncolnak, egzaltált művészek és laza művészetkedvelők, babzsákokon olvasó, ölelkező fiatalok, kutyák gazdijuk ölében – Kolozsvár a Jazz in the Street fesztivál alatt a hétvégén mini-Woodstockká változott.

Az olvasás külön ajtó, ha úgy tetszik, vészkijárat, a vers pedig kiváltságos műfaj, az irodalom kegyeltje, a pillanat istennője, amely összeköti az ég és a föld tenyerét, s hogy ez a csoda mindennap megtörténjen, rajtunk, magyar versolvasókon is múlik.

Ólmos hideg ült a városra, az meg homlokát ráncolta, mint egy dühös öregember. Szürke, testes fagy telepedett az épületekre. Jégvirágok lepték be az ablakokat, szembekacagtak az elkényeztetett, piros szirmú muskátlikkal, kevély gerberákkal és kisasszonyosan kényes orchideákkal.

Írásunkkal a 80 éves Bodor Ádámot köszöntjük

Ahogy a Bartis-regényben a lány fehér ruhájához a Duna habja, úgy ér a mi szívünkhöz is mindennap a valóság kiszínezett, tiri-tarka giccsparádéja. De nem ettől elviselhetőbb a szürkeség?

Az erdélyi magyar láncdohányos sírva fog vigadni ezen a napon. Látom is, amint beül a város egyik legpatinásabb művészkávéházába, a Bulgakovba, megrendeli habzó, aranyszínű sörét, elektromos dohánypótlójába szippant, fülén, orrán és résre nyitott ajkain át lila füstöt ereget, mint a sárkányok.

Az Irodalmi Jelen szerkesztősége Böszörményi Zoltán, Gömöri György és Varga Melinda versével búcsúzik Makkai Ádámtól, a lap főmunkatársától, a kétszeres Kossuth-díjas magyar költőtől, műfordítótól. A versek a költő nyolcvanadik születésnapjára íródtak.

„Elképzeled, mialatt simogat,
lenyalja lánykelyhek mézétől nedves ujjaid.
S bár édesebb bort nőcsóknál ritkán kóstol ajkad,
erős phallosza nélkül gyermeteg játék sikolyod.”

Azt hiszem, valaki követ engem… A virtuális falu kamerát tett a hűtőszekrényem fölé. Valahányszor megnyikordul az ajtó, hahotázó kacifejek formájában rejtjeleket küld a kamera Zuckerbergnek, hogy ha-ha-ha, ez a nőszemély már megint jól bevacsorázott.

A vonatúttal a gyerek- és ifjúkorod minden rezdülése felidézhető: a barátnőid arca, akikkel rovásírással leveleztél, titkos postaládátok volt, sőt, egy idő után kódolt nyelven halandzsáztatok egymással, a patakban fürdés izgalma, a patakban nagyszőnyeg-mosás, nagymamád almás pitéje, nagyapáddal az erdei kirándulások.

A vers imádság, kapu a mindenség felé, az emberekért, és nem a költőért van, a költő csak eszköz, különleges adathordozó, az a feladata, hogy jól közvetítsen.

Csak jó és rossz mű létezik, aki nem így olvassa a corpust, az takarja le a szerző nevét. Az irodalom nem versenysport, ahol a nők és a férfiak külön futamban mérik össze erejüket.

Szóval gyanús arc vagy, betolakodó. Néha, késő este, taxival jössz haza. Ezt is megemlíti neked. Kíváncsi, honnan érkezel ilyenkor. Mondod, irodalmi estről, utána szoktál sörözni egy keveset a barátokkal, s megesik, hogy lekésed az utolsó trolit. Na, ekkor leszel csak igazán gyanús.

"talán Dsida is a Tinti kutyájával / pont erre sétált egyszer, / ő is így varrhatta rá / a szeptemberre a magányt."

Bár az időjárás miatt nem kellett citerázni, a decemberi tavaszban a TAT Galériában rendezett Irodalmi Jelen-karácsonyon citeraszó mellett szólaltak meg a versek. Hegedűs Gyöngyi, Sós Dóra, Varga Melinda költeményei és prózája grafikák és festmények társaságában keltek életre, Szűcs András zenélt hozzájuk.

Koszos mezben a lélek más születésre vágyna,
amikor megállhat a szívdobogás is egy kis időre.
Míg a hübriszed le nem győzöd,
szükségtelen hazudnod a szeretetről

A férfi lélek – megfelelő lelkeket keres. Nem poligám, semmiféle „-gám”, csak úgy van. Engedi, hogy legyenek meg a dolgok. Erős, az európai kultúra által rá rótt lelkifurdalással persze.