Soraid között mindig eltévedek. Elnyel egy hiányos szerkezet, elbukom egy ékezeten, vagy a sorvégi három pont egyikére ülve belelógatom lábam a néma semmibe. Kedvedre való ez a rejtőzködés, kétségtelen, és élvezed, ahogy elhasalok a kétségeken, mert túl a kimondhatón – tudjuk mindketten – vetett vággyal vár a szövegtelen összefonódás. Aprók leszünk, mint két pont az eleve elrendeltség törvényének megkérdőjelezhetetlen paragrafusában. Nélkülünk már minden mondat értelmetlen.

És hogy próbáljam magam tartani a tervhez, legelőször Csörgő Szabó Miklósról fogok mesélni, aki tizenkét órával a halála előtt váratlanul beletaposott a gázba. A gumik..

Talán esni fog ma este, erre gondolok. Megyek futni és esőben nem látszanak a könnyek. Lehetne végre sírni. Ez is egyfajta kegyelem volna. Kicsike kegyelem, semmiség ahhoz..